2024. március 19., kedd English version
Archívum  --  2005  --  16. szám - 2005 október 10.  --  Kultúra
A lét elviselhetetlen törékenysége
Volt egyszer egy Tanya. Valahol Magyarországon. Közelebbről: Európában. Még közelebbről: a Föld nevű bolygón. Itt, ezen a Tanyán, szeretnivaló, naiv és rafinált tanyasi emberek éltek. Időnként idegen emberek érkeztek erre a Tanyára. És akkor mindig elszabadult a pokol. Mert az idegenekkel jött a halál is. Meg a pusztulás. Meg a gyűlölet. És az irigység. És a hiúság. És a szégyen. És a hazugság. Ezen a Tanyán az idegenek mindig csak bajt okoztak…
 
A filmben – talán nem tűnik nagyképűnek a mondat – igyekeztünk megfelelni a Lázár Ervin-i kihívásoknak. Fotó: S. Cs.
 
 
A porcelánbaba című filmjét a Moszkvai Nemzetközi Filmfesztiválon az orosz filmkritikusok zsűrije a fesztivál „legköltőibb és legtitokzatosabb” filmjének értékelte, amely a „lét elviselhetetlen törékenységét" mutatja be. Hogyan értelmezi ezt a sok különleges jelzőt?
– Ezek a jelzők a lázári világnak szólnak. Lázár Ervint a magyar irodalom egyik legkiválóbb, ha nem a legkiválóbb élő írójának tartom, mert amit ír, világirodalmi szintű. Ezért tartottam nagyon megtisztelőnek, hogy vele dolgozhattam. A Csillagmajor című kötetének mind a tizenhat novellája márquezi mélységű és szépségű elbeszélés. Az orosz kritikusok azért használhatták ezeket a szinte túlzó jelzőket, mert megdöbbentek, hogy egy olyan kicsi országban találkoztak először a lét elviselhetetlen törékenységével, mint a miénk. A magyar nyelvet nagyon nehéz lefordítani, éppen emiatt nem tud ismertté válni világirodalmi szinten. Ezt a titokzatos költői világot én már több mint tíz éve szeretem.
A filmben – talán nem tűnik nagyképűnek a mondat – igyekeztünk megfelelni a Lázár Ervin-i kihívásoknak.
A novellákban a csoda az egyik szervező elem. Ezek a csodák borzalmasak…
– Éppen ezért tetszenek. A csodáról nagyon egyszerűen vélekedünk gyermekként. A szörnyű élet után történik valami jó dolog, aminek nincs racionális magyarázata vagy előzménye. Csak van. Ha az ember felnő, rájön, hogy ezek a dolgok fordítva működnek. A legváratlanabb pillanatokban csap le rád a végzet, és ez mindig borzalmas. Valaki feltámadást ígér a tanyasiaknak, és ez látszólag meg is történik, de később a pillanat törtrésze alatt rá kell döbbennie az embereknek arra, hogy minden, amit eddig elhittek, csak álszent duma volt. Megrázó és szörnyű csoda, de csoda ez is.
A lázári csodavilág erőssége, hogy minden magától értetődik benne. Nincs magyarázata, és az emberek az életük természetes részének tekintik a velük történteket. Nagyon egyedülálló, kevés világirodalmi analógiát ismerek erre. Pontosan ez fogott meg. Az ember úgy foglakozik a csodákkal, mintha reggelizne vagy vacsorázna. Hozzátartozik a léthez.
A közönség hogyan fogadta a filmet?
– Magyarországon még csak most kezdődik el a bemutatás, de külföldön már többször bizonyított. Azt kell mondanom, hogy meghökkentően jól szerepel a film. Túl vagyunk egy torontói, egy jeruzsálemi, egy moszkvai és számos amerikai vetítésen. Ilyenkor mindig elmondják a nézőknek, hogy a film utáni beszélgetésen is ott lehet maradni, de az esetek többségében erre csak egy-két ember kíváncsi, ezért megkértek arra, hogy ne lepődjek, illetve ne sértődjek meg ezen. Ehhez képest eddig minden esetben ott maradt az egész mozi, és ha négyszáz ember kíváncsi egy órán keresztül egy dadogó rendezőre, akkor valószínűleg érdekelheti őket valami.
Ön magyar-orosz szakon végzett…
– Így van. 1971-ben végeztem magyar-orosz szakos középiskolai tanárként az ELTE bölcsészkarán. Sokáig rémes szorongást okozott, hogy nincs igazi filmes diplomám, de amióta az eszemet tudom, filmrendező akartam lenni. Nem olyan régen kaptam vissza az általános iskolai tanáromtól egy felmérő dolgozatot, amelyen arra a kérdésre, hogy mi szeretnék lenni, már tizennégy évesen is ezt válaszoltam. A filmrendezés akkoriban ritka és irigyelt foglalkozás volt.
Az egyetemi diploma megszerzése után szerencsémre nem vettek fel a főiskolára, így kerültem először asszisztensként a Híradó- és Dokumentumfilm Stúdióba, ahol elég hamar rendező lettem. Belenőttem, és nem tűnt fontosnak, hogy elvégezzem a filmhez kapcsolódó képzéseket. Az én egyetemi éveim azok a híradós dokumentumfilmek voltak, amelyeket 1971 és 1983 között készítettem.
A hazai filmkritikusok közül sokan tartják közönségfilmes rendezőnek. Van-e értelme a kategorizálásnak?
– Mindig nevetek ezen a kijelentésen. Mivel az első filmjeimet sokan látták, rögtön belegyömöszöltek ebbe a dobozba, ahonnan nem tudok kibújni. Ezért csodálkozik most mindenki A porcelánbabán.
Én egy, a mesterségét jól és pontosan végző ember szeretnék lenni. Mindig a közönségnek készítettem a filmjeimet, törekedtem arra, hogy minél többen nézzék meg.
Ha a jelző nem elítélő, akkor vállalom, de ha létezik egy olyan elitkategória, ahol mondjuk a művészfilmrendezők állnak, és a többiek csak a villamos második kocsijában foglalhatnak helyet – köztük én is – akkor nem vállalom, mert az ilyen kategorizálást butaságnak tartom.
A film ma is művészet?
– Túlnyomó részben ipar. Ebben a szakmában a leghatásosabb eszközökkel, viszonylag pontosan el kell mesélni egy adott történetet. Ezzel nincs semmi probléma, maximum akkor, ha az ember tragikusan fogja fel a dolgokat.
Nagyon ritka és kivételes esetekben a film valahol átlép ezen a fogyasztói dolgon, és akkor többé válik, mint egy elszopogatott savanyúcukorka. Az esetek kilencven százalékában azonban a néző savanyúcukorkát kap.
Hogy áll Az igazi Mikulás forgatása? Meglesz a decemberi bemutató?
– Szerencsére befejeztem a filmet, már csak a film hangjának az utómunkálatai vannak hátra Angliában. December elsején, nyolc héttel a lázári csoda után egy magyar csoda kerül a mozikba. Ennek a filmnek a forgatókönyvét én írtam, és Cserhalmi György játssza a főszerepét.
Mi lesz a következő munka?
Darvasi László, azaz Szív Ernő novelláskötetéből készült egy forgatókönyv. Tizenhét nő az életemből. Imádom olvasni az Összegyűjtött szerelmeimet, és a film valóban arról szól majd, amit a címe is ígér, egy férfiról és annak tizenhét kalandjáról.
Németh Tímea
Bezár