Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Mi köze van Munkácsynak a fotográfiához? A XIX. század egyik legkiemelkedőbb magyar festője kapcsán, az ember pemzlit, ecsetet, vásznat vár, és hatalmas kiállítótermet, ahol a gigantikus képekhez van elég tér és levegő. A Móra Ferenc Múzeum Munkácsy és a fotográfia című kiállítása azonban egy kis teremben van, ahol mellesleg látható néhány ecset és vázlatfüzet is, de a bemutató javát és lényegét nem ezek, hanem a Munkácsyról és az általa készített fényképek adják. Munkácsy fiatalon és öregen, nevetve és komoran, párizsi úrnak és magyar legénynek öltözve, egyedül, feleségestül, halottan. Egyre inkább a kultúránk részévé válik az a mentalitás, hogy egy-egy művészeti alkotás akkor kerül közel hozzánk, ha ismerjük az alkotó életét, sőt, magánéletét. Nem biztos, hogy elbulvárosodunk, lehet, hogy ez az emberek természetes védekezési mechanizmusa az elidegenedés és elmagányosodás ellen. Ezért lesznek egyre fontosabbak az olyan kiállítások, mint ez, ahol a modellfotók segítségével belelátunk a munkafolyamatba, a privát fényképek révén a hétköznapokba - hogy a festő is csak ember.
Megértjük, miért nevezték Párizsban „vad magyarnak" Munkácsyt – száznyolcvankilenc centi magas, széles vállú, jó kiállású férfi, kackiás bajusszal, komor szakállal, szálfatermettel, „mint komor bikáé", olyan tekintettel. Elementáris erő sugárzik belőle, miközben azt is tudjuk, hogy nem volt tökéletesen művelt ember. Ennek ellenére egy finom úr és egy erőtől duzzadó parasztlegény benyomását kelti a nézőben - egyszerre. Nem annak a típusnak tűnik a képekről, aki hajlandó végigjárni az akadémista festőiskola lajtorjáját, akinek a vérbő, világmegváltó természetébe beleférne, hogy precízen rajzolgasson. Nem is. Később jelentkeznek is a problémák abból, hogy igazán nem tanult meg rajzolni, nem nagyon járt tárlatokra, idegesítette a képek tömkelege, a Louvre-ba alig ment el. Látszik rajta, hogy egy tisztes párizsi gentleman, de az is, hogy egy kőkemény, hatalmas belső energiával, töretlen akarattal, óriási munkabírással rendelkező ember.

 

A Szegedi Tavaszi Fesztivál kiállítása április 17-ig látható a Móra Ferenc Múzeumban. Fotó: Segesvári Csaba

 

Megismerhetjük Cilit, Cecile Papier-t, Munkácsy feleségét, aki annak a de Marches bárónak volt a neje, aki Düsseldorfban fedezte fel Munkácsyt, amikor az ottani akadémián tanult. Ekkor született a Siralomház című képe, ami teljes egészében magyar témájú kép, politikailag is teljesen aktuális volt, és óriási sikert aratott. A párizsi világkiállításon, a legelitebb elit megmérettetésén, ahova Monet sokáig nem tudott bekerülni, ez a kép aranymedált nyert. Négyezer kép között, nagyon szigorú zsűri előtt aratott ekkora elismerést, és ennek hála, nagyon felkapott művész vált Munkácsyból. A báró halála után Munkácsy elvette az özvegyet, és egyúttal mindenféle anyagi problémáira is megoldást talált, hiszen az asszonnyal egy hatalmas luxemburgi birtok is járt. Lett nyomorgó magyarból arisztokrata párizsi, asztalosinasból világhírű festő. Mindeközben Munkácsy nagyot vállalt, mert le merte tenni az arisztokrata párizsi közönség elé a bús magyar sorsot. Tanúság erre rengeteg képe, mint például a Siralomház, A köpülő asszony, A rőzsehordó nő. A nagy nemes festői szándékok mellett azonban fenn is kellett tartani az arisztokrata életet, és ennek eredményeként festett szalonképeket, amiket az utókor viszont derogálónak talál. Tény, hogy csicsás, csebecsés képek ezek, de az is, hogy festészeti technikája kimagasló. Végtelenségig ura volt az eszközeinek, ezért festhetett később olyan óriási képeket, mint a Honfoglalás.
Ezeknek a festményeknek az elkészüléséhez óriási segítséget jelentett a lehetőség, hogy a művésznek alkalma nyílt rá, hogy megkeresse a megfelelő arcokat, mozdulatokat és lefényképezze azokat. A fotográfia elterjedésével a műtermi festészet újabb virágzásnak indult, hiszen kintről be lehetett hozni a témákat, másrészt megindult az optika tudományos vizsgálata is, amivel Monet és köre foglalkozott sokat. Munkácsy festett a szabadban is, a műteremben is, ahol a nagy méretű, hosszas fejtegetést igénylő darabokon dolgozott. Ehhez használta a fotótechnikát. Életképein a legfontosabb, hogy mindig van egy központi jelenség, ami köré szervezi a szituációkat, amelyek egy drámai jelenetre fókuszálnak. A modellfotók a bizonyítékai annak, hogy nem könnyű dolog egy realista festőnek egy jó arcot, karaktert megragadni. Sokszor nagyon szerves kapcsolatot kell kiépítenie emberekkel, hogy meg tudja látni bennük azt a lelkületet, amit meg akar festeni, illetve, hogy ahhoz a lelkülethez megtalálja a megfelelő élethelyzetben lévő személyt, aki megélte a kívánt dolgokat.
A XIX. század második felében a művészeti élet nagyon erős volt Európában, Franciaországban meg különösen. Mindenki számára fontos volt a művészet, nemcsak az arisztokraták úri hobbija volt, hanem a polgárság is rengeteget foglalkozott vele. Tömérdek olyan lap volt, amiben az ítészek cikkei jelentek meg, és ezeken sorsok múltak. Munkácsyn emiatt is nagy nyomás volt, valamint neki meg kellett felelni a saját és a magyar társadalom által állított erkölcsi mércének, miközben lépést kellett tartania a viharos ütemben változó festészeti stílusoknak és technikáknak is. Ezért születtek egyre nagyobb méretű festményei – mint a Krisztus-trilógia, a Golgota, aminek a főhősét magáról mintázta, vagy a Honfoglalás, ami akkor óriási politikai bakinak számított. Nem volt tanácsos abban a politikai helyzetben hangsúlyozni azt, hogy milyen komoly kultúrával rendelkező népként élünk itt, és így nem is igen mutatták be a képet. A fotók tanúbizonysága révén látszik, hogy ehhez a képhez nagyon szép magyar arcokat keresett, és Szegeden, illetve ezen a környéken sok megfelelő alanyt talált is hozzá. Ezek az arcok teljesen egzotikusak a nyugat számára, és Munkácsy ezt a különlegességet nem véletlen kereste a témához. Ezeken a képeken, vagy a Golgotához készült fotókon is látszik, hogy érdekelték a korok, a jelmezek, hogy nagy drámai beleélő volt, aki megpróbálta a régi idők nagy tanulságait értelmezni a korában. Nem egyszerűen elmesélt egy történet, hanem a kor problémáira kereste a megoldást, vagy legalább valamilyen szinonimát.