Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Az előadás címében is szereplő „csélcsap” szó jelentését mindenképp fontos tisztázni: fecsegő, álnok, trágár (durva, illetlen), féktelenkedő. Az agresszió egy konfliktus-megoldási technika, szociálpszichológiai térben zajló szándékos viselkedés, és a másiknak fizikai vagy lelki ártalmat kíván okozni. Az ismert Crystal-féle enciklopédiának az átkozódásról és szitkozódásról szóló fejezete szerint az agresszív magatartás a frusztráltság vagy az elfojtott érzelmek kieresztését teszi lehetővé, illetve hirtelen sokkélményt követően az idegi energia kibocsátásának eszköze. Emellett társadalmi funkciót is ellát: a csoportidentitás vagy szolidaritás jele is lehet, és arra is szolgálhat, hogy az illető erőszakhoz való folyamodás nélkül fejezzen ki agresszivitást. Ebben az összefüggésben az átok, a szitok, a káromkodás az uralkodó nyelvi elem, és a mondatok számos tabu szót tartalmazhatnak. Ami a tabu szavak milyenségét illeti, azok eredete leginkább a szexhez, a testi kiválasztáshoz és a természetfelettihez állnak közel. Fontos csoportot alkotnak a testrészekre és a társadalom által tabunak tekintett testi funkciókra utaló szavak. A verbális agresszió közvetlen formái közé tartozik az átkozódás, szidalom és a káromkodás, a közvetetett csoportba pedig a rágalmazás, megszólás és az intrika.

 

A nyelvi agresszió a a csoportidentitás vagy szolidaritás jele is lehet. Fotó: Segesvári Csaba

 

Az agresszió nyelvi eszközeinek funkcionális része a szitokszó. Így nevezzük azokat durva szavakat és kifejezéseket, amelyek indulatos beszédhelyzetben elhomályosult jelentéssel érzelemkifejező funkcióban társadalmi érvénnyel használatosak. Felmerül a kérdés, hogy mitől lesznek durvák ezek a szavak. Erre a válasz a következő: a jó ízlést, erkölcsi, esztétikai érzékünket sértő tartalmuknál vagy hangulatuknál fogva nem fordulnak elő az igényes, a választékos nyelvhasználatban; nyilvános beszédben. További jellemzőjük, hogy jelentésüknél fogva obszcén vagy trágár asszociációkat keltenek, illetőleg kelthetnek. A durva szavak káromkodásos, szitkozódásszerű használatát a régebbi korokban büntették: Persze, a káromkodások, szitkozódások büntetéseinek olvastán nem szabad elfelejteni, hogy nem a durva szó használata volt a bűntett, hanem az azzal kifejezett állítás. Szankcionálásuk oka a tabu megsértése volt: zavart okoztak a közösség életében, közösségi tilalmat szegtek meg. Vannak olyan dolgok, amelyeket nem tehetünk, s vannak olyan szavak, amelyeket nem használhatunk, például vérfertőzés, kannibalizmus; vagy a nyugati kultúrában a szexszel, vallással, testműködéssel, etnikai csoportokkal, szennyel, halállal stb. kapcsolatos tabuk. Így, amit nem tehetünk meg, arról nem beszélhetünk. A tabu szerepét mutatják nyelvünkben az általánosító betegség-elnevezések: „betegség, baj, rossz”; a kölcsönzések: „nyavalya, kór, frász”; a körülírások „szent Antal tüze, rosseb". Az eredetileg szankcionált szitkozódások megváltozott szerepben ma is élnek a mindennapi nyelvben: indulatkifejező elemekké lettek, sőt nagy részük e szerepét is elvesztve pusztán töltelékszóként használatosak (elsősorban a trágár kifejezések).
Ezek további három nagy csoportba oszthatók: átkozódások, káromkodások, szidalmak. Ezek a mai nyelvünkben rokon értelmű kifejezések, alapvető jellegzetességük az indulat kifejezése; közöttük csak árnyalatnyi az eltérés: az átkozódás az indulatnak átkokban való kitörése, a káromkodás trágár vagy a vallásos érzületet sértő kifejezés, a szidalom pedig becsmérlő, gyalázó szó.
Az átok vad indulatból, bosszúból mondott rossz kívánság, hogy valami baj, csapás, szerencsétlenség érjen valakit. Az átkokat a bennük foglalt rosszkívánság alapján csoportosíthatjuk, és eszerint négy nagy területet különíthetünk el: Igézéssel és rontással kapcsolatos átkok, betegséget kívánó átkok, erőszakos halált kívánó átkok, egyéb átkok. Az utolsóra egy példa: „…Szakadjatok el felhők, ne légyen esső keresztény Emberre, ne teremjen az Határba sem búza sem fű, hogy semmije ne légyen az keresztényeknek …” (Schram I. 143).
A káromkodásban egymást, egymás nemzetségét, az Istent és a szentek nevét emlegetik durva, trágár jelzők kíséretében. A káromkodások egy része állandósult szókapcsolat, más része a nyelvalakító fantázia pillanatnyi improvizációja. Hirtelen felindulás váltja ki, a köznyelvben gyakran élnek vele, funkciója az indulatszókéhoz hasonlít. A káromkodások nyelvi formáinak vizsgálata is elhanyagolt területe a nyelvtudományunknak. Ez érthető is, mert „nyelvünknek nem virágos, hanem gazos, vagy legalábbis vadvirágos kertjéből valók” – Tolnai Vilmos. A szitkok harmadik csoportjába a szidalmak tartoznak, tehát azok a szavak, kifejezések, amelyek célja (általában) a becsület megsértése, a másik ember gyalázása, becsmérlése, emberi értékeinek kisebbítése. A nyelvi formákat figyelembe véve a szidalmak olyan szavak, amelyek pejoratív jellegüknél fogva alkalmasak a beszédtárs megsértésére. Pejoratív jellegüket vagy fogalmi jelentésük, vagy a fogalomhoz társuló érzelmi értékük adja, így alkalmasak becsületsértő állítás kifejezésére. A szidalmak legismertebb alcsoportjai: paráznaságra utaló szavak, kifejezések, származásra utaló szavak, kifejezések, népnevek, foglalkozások, gazemberezés, állatszidalmak.
A harag, a felháborodás, a düh hatására az ember nem vesz tudomást a taburól, s indulatos beszédhelyzetben szitkozódásban tör ki. A szituációban pedig ez rögzül: a szitkozódó mondat formulává lesz, s ezt a társadalmi gyakorlat hagyományozza.