Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

E közös történet mindannyiunké, mégha nem is tudunk róla. Erdélyi Ágnes mesél, én csak jegyzetelek.
A 80-as években, a Móra Kollégiumban sorjáztak az irodalmi estek, főleg pénteken este. Ennek kézenfekvő oka az volt, hogy Szörényi László aznap tartotta óráit a szegedi bölcsészkaron. Szörényi – miután bevégzett egy antikvitás előadást a világirodalom szekcióban, megtartott egy-két régi magyar irodalmi speciál-kollégiumot, egy középkori latin szövegolvasási gyakorlatot, egy Arany-szemináriumot, végezetül egy perzsa nyelvtanfolyamot két érdeklődőnek – kiballagott Újszegedre, hogy a Móra Kollégiumban népes közönség előtt frissen és újult erővel beszélgessen a kortárs irodalom színe-javával.
Emlékszem, hogy 1984 őszén vendégünk volt Grendel Lajos felvidéki író, aki „szigorúan ellenőrzött vonatokon” érkezett Szegedre. A poén itt valóságos tényre utal, ugyanis Grendelt többször igazoltatták útközben, hová megy, minek stb. Kiválasztották az utazóközönségből a szelíden üldögélő csehszlovákiai magyar írót, s vegzálták egy kicsit. Hát bizony, veszélyesen felforgató eszméket hozott: például arról értekezett az esten, hogyan lehet kisebbségi sorsról érvényesen írni, gondolkodni, meg ilyesmi. Az akkoriban bestsellernek számító – na jó, ne túlozzunk, bizonyos körökben annak számító – Éleslövészet és Galeri szerzője jól állta a sarat Szörényi fergeteges stílusával szemben – ezúttal is jól felpörgött az este.  Az ankét után, ahogy máskor is, a társaság egy része átvonult a magasföldszinti konyhába. Ez egy seniori konyha, azóta is az. Hoffmann Gizivel, aki akkortájt a kollégium munkatársa volt, nagy vacsorákat főztünk egy-egy ilyen est tiszteletére. Nos, Grendel is ott ült a konyhában, véletlen emlékszem, hogy aznap tejfölös-sonkás bableves főztünk sok répával. Szokásosan jó hangulat volt, Szörényi vitte a prímet, nagyokat nevettünk. Valahogy szóba került Hrabal, a „Sörgyári capricció”, a hrabali evések, sörözések. Mért nem hívjátok meg? Kérdezte Grendel, miközben kanalazta a bablevest, s törölt egyet kenyérrel a száján. Na persze! – mondtuk mi. De tényleg, hívjátok meg, próba, szerencse. Majd én közvetítek. Azon nyomban elkezdtünk fantáziálni: Hrabal Szegeden, micsoda szenzáció! Itt lesz a fél ország! (Mindaddig Hrabal nem volt Magyarországon.) A BM kibérli majd a helyi szállodákat, tódította valaki. Ráadásul jogos volt a feltevés, lévén Hrabal nem feküdt jól a csehszlovák kultúrpolitikában, a prágai írószövetségnek sem volt tagja, s ez nyilván figyelembe vevődött nálunk is. Két levelet írjatok, tanított bennünket Grendel: egy személyeset és egy hivatalos „kikérőt”. A tanácsát megfogadva a tettek mezejére léptünk.

 

Bohumil Hrabal a Mórában: Fotó: a Móra Ferenc Kollégium archívuma

 

Telt-múlt az idő, néha jött egy-egy lap Grendeltől, hogy még semmi, aztán az egyiken tömören az állt: Hrabal szívesen menne Szegedre. És ott volt egy cím. B. H. Praha 8 Kobylisi, Kostalková 11.015. Rögvest elkészült a két levél, Szőke Kati barátnőm lefordította csehre, elküldtük. Gondolná az ember, féltve őrizzük a választ, a szívélyes mondatokat: örülök a meghívásnak, baráti üdvözlettel Bohumil Hrabal stb. Nos, ilyen levél, ilyen sorok nincsenek. Magyarán Hrabal egyetlen sort sem írt. És ez egy kicsit aggályossá tette a dolgot. Hovatovább gyanússá. Volt egy-két üzenet, aminek kétségkívül az volt az értelme, hogy érkezik, de ennyi és nem több.
Valahogy mégis kirajzolódott egy konkrét időpont: 1985. május 8-a. Kellett egy tolmács: felkértük Varga Györgyöt, Hrabal egyik fordítóját. Kellett az esemény súlyához illő köszöntő ember: felkértük Bojtár Endre irodalomtörténészt, örömmel vállalta. Bojtár könyvei, tanulmányai – hogyan legyünk kelet-európaiakból közép-európaiak – etalonnak számítottak már akkor is. 
Kérdés volt az is, hol aludjon Hrabal? A Herman Kollégiumban lévő rektori vendéglakásra szavaztunk. A lakást a Rektori Hivatalban kellett elkérni, ezáltal az egyetemi vezetés tudomást szerzett a nagy író érkezéséről. A kollégiumokat felügyelő rektorhelyettes be is jelentette szándékát, találkozni kíván. Ez némileg hidegzuhanyként ért bennünket, mert vélelmeztük, hogy a hivatalos aktus nem éppen lesz az ínyére a vagabond hírében álló írónak, pláne, hogy mindenki, a létező mindenki azt szajkózta, hogy Hrabal végtelenül morózus, zord természet. Előfordul, szóba sem áll az emberrel. Elkergeti a háza körül ólálkodókat, magának való és barátságtalan. Ezeket hittük is meg nem is, inkább nem törődtünk vele. Mással voltunk elfoglalva. Szerveztük a találkozót. Például fontos kérdésként merült fel, hol legyen az ebéd? Úgy gondoltuk, Hrabalnál ez kardinális kérdés. Én a magam részéről a Hágit ajánlottam.
Ma a Hági szégyenszemre az enyészet martaléka, akkor Szeged legpatinásabb, legnépszerűbb étterme volt. Igazi találkozóhely. A várost, a Tiszát reprezentálta, elegáns volt, mégis meghitt. A legjobb választás Hrabalnak, javasoltam. Nem úgy Hoffmann Gizi, aki monomániásan azt szorgalmazta, legyen a Hrabal-ebéd a magasföldszinti konyhában. No de hogy néz az ki? Egy tálalónak használt fehér orvosi szekrény (a konyha egykor betegszoba volt), egy mosogató kegyetlenül lepusztult állapotban, egy darab rezsó. A nagyasztal bővíthető, szék van elég a kollégiumban. Csak egyformákat kell keresni. Mondanom sem kell, ez a projekt győzött. Nagytakarítás. Fehér zománcfestékkel szerelvények mázolása. Képek a falra. Közben állandó kétkedés: nem lenne mégis jobb a Hági? Meg egyáltalán. Mivel lássuk vendégül a neves írót? A menü terve végül a következő lett: Újházi tyúkhúsleves, főtt hús meggyszósszal, malacsült almával, zöldséges csirke, egészben sült krumpli, mexikói saláta, petrezselymes rizs, vajas karfiol, brokkoli, rétesek, zselés gyümölcskosarak, a kollégiumi fűtő vegyes pálinkája, Pilsner Urquell sör, bor száraz vörös és fehér, a fajtára nem emlékszem, kávé.
Közben vártunk nagyon, készültünk, izgultunk. Listákat állítottunk össze, meghívókat írogattunk, ki ne maradjon senki. Bőszen újraolvastuk a Hrabal-opuszokat, meg róluk minden elérhetőt. Előkerítettük a Menzel-filmeket is.
Május 8-án reggel hárman álltunk a szegedi nagyállomás peronján Baka Istvánnal, Hoffmann Gizivel. Szó szerint dobogó szívvel vártuk a pesti vonatot, mely menetrendszerűen be is futott. Ismerjük az érzést, amikor várunk valakit, tódul a sok ember, egyre kevesebben maradnak, alig szállingóznak már, aztán már nem jön senki. „Én most elájulok!” Isten bizony erre gondoltam, amikor egyetlen lélek sem látszott már. Ennyi előkészület, az a sok ember, aki majd jön hiába… Csak néztünk csalódottan, vártunk, bár azt éreztük, nincs mire. És mégis. A vonat vége felé, az egyik első osztályú kocsiból leszállt egy középmagas, az időjáráshoz képest könnyedén öltözött férfi. Rövid fekete bőrdzseki, bársonyfarmer, kis sporttáska a vállán. Fiatalos, de láthatóan idős ember. Haja ősz, furcsán frufrura vágva, egyedül lépegetett. Gyanús volt éppen ezért, a tolmáccsal vártuk. Akkor, már jóval mögötte, lekászálódott a vonatról egy fiatalember két bőrönddel. Nem vitás, ők azok, esett le a nagy kő szívünkről.
Üdvözlés, néhány kedves szó, és irány a Rektori Hivatal. Arról, hogy Hrabal kifogástalan úriember, mi sem tanúskodik jobban, mint az, hogy a rektorhelyettes úr fejtegetéseit a szegedi kollégiumok létszámhelyzetéről és fiú-lány arányáról a legnagyobb érdeklődést mutatva hallgatta végig. Aztán rögtön a vendéglakásba, ahol nem a bársony fotelek és kanapék egyikére ült, hanem a sarokban elhelyezett alacsony puffra, nekem itt jó, mondta. Aztán tovább. A Vár utcában, a mostani Kass Galária épületében székelő Kincskereső irodalmi gyerekújság szerkesztőségében szegedi írók várták jégbehűtött sörökkel. Ott van: Baka István, Ilia Mihály, Vörös László, Olasz Sándor, Annus József, lehet, még mások is.
Ez idő alatt persze teljes gőzzel készült az ebéd. Közben a jól ismert izgalom: készen leszünk-e időre? Az egymás mellett sorjázó rezsókon fortyogtak, párolódtak az ételek, amikor úgy 11 óra magasságában elment az áram. Talán a biztosíték, vagy ki tudja… Akkor megyünk a Hágiba, teszem le a kötényt titkos megkönnyebbüléssel, de Gizike valahonnan előkerített egy villanyszerelőt. Erőltetett menetben folytattuk, attól félve, hogy a társaság idő előtt beállít majd. De jöhetett végre a fehér damaszt, az ünnepi teríték. A hosszú asztalnál középen, szemben az orvosi szekrénnyel, ott ült Bohumil Hrabal. De szép az a kép, mit ábrázol, mutatott a szekrényre tűzött reprodukcióra – Vrubel Ruszalkája, mondtuk. (Egy Szovjetunió nevű színes újságból téptük ki, még rojtos volt a széle.) Hrabalnak tetszett. És nem csak ez! A morózus öregúr most a világ leghálásabb és legfigyelmesebb embere lett.
Fenséges a leves! Kétszer szed. Micsoda színpompa, kiált fel a mexikói salátánál.  (Mirelit) Kedvencem a malacsült fokhagymásan – kétszer szed. Minden fogást külön-külön dicsér-elemez. Hálásan néztem Gizikére. Közben felváltva sör-bor. Tudván, mennyi sör fogyott délelőtt, aggodalommal figyelünk: ha ilyen iramú marad az evés-ivás, mi lesz az irodalmi esttel? Hrabal úr csak egyet sajnált: éppen új fogsort kapott, ezért nem tud kedvére fogyasztani… Végezetül jöhetett a kávé. Az ebéd koreográfiája szerint Major Éva, a Móra akkori titkára szolgálta fel.
Az irodalmi estből irodalmi délután lett, mert négy órakor kezdődött. A terem zsúfolásig megtelt, de nem kellett kirúgni a ház falát. Nem volt itt fél-Magyarország. Egy nagy pillanat volt a Móra Kollégium életében. Bohumil Hrabal itt ült a kultúrteremben a tévéállvány mellett, mögötte egy Csontváry-kép. Ott ült Hrabal, nagyon egyszerűen és szerényen, kis madárfeje volt, öreg volt és érdeklődve fürkészte a közönséget. Pan Hrabal, mi szeretjük Önt! Így fejezte be köszöntőjét Bojtár Endre, majd elkezdődött a beszélgetés. Varga György (a rendszerváltás után Magyarország prágai nagykövete) úgy tolmácsolt, hogy nem vettük észre, ki beszél. Hrabal minden kérdésre egy egész novellával válaszolt. Láthatóan a közönség kedvében akart járni. Beszélt a cseh irodalmi és filozófiai hagyományról, életéről, íróvá válásáról, barátairól, például Menzelről, aki nem könnyű eset, felvázolt egy Monarchiáról szóló látomást operettes miliőbe helyezve – bölcs, ironikus, fanyar humorú és nagyon készséges volt.
A beszélgetés után megrohamozták az újságírók, irodalmi szerkesztők interjúért. Nem adok, mondta, akkor már eléggé nyersen és kategorikusan. Ugye felvették magnóra, kérdezték fenyegetően a szerkesztők, mi meg álltunk leforrázva. Mert hogy nem vettük fel! Gondoltunk rá, de annyi felé kellett figyelni. Úristen, hogy mit kaptunk! Rendesen beindult a lelkiismeret-furdalás. Éjszaka leírtam emlékezetből, maradjanak meg a mondatok, ha máshogy nem, töredékesen. (Azóta persze azok a lapok is elvesztek.) Ki tudta akkor még, hogy nemsokára rendszereket váltunk, s Pan Hrabal jöhet még sokszor Magyarországra, és megjelenik majd minden, életmű-sorozat, interjúkötetek, fotóalbumok.
Manapság már mindenki kattintgat és digikamerázik, de mi akkor nem készítettünk képeket Hrabalról. Mondhatnám azt is, hogy nem az utókornak dolgoztunk. Egy év múlva aztán hozott Kurdi Fehér János – akkori bölcsész és jó tollú költő – három-négy képet, ezek szerint ő fotózott. Hrabal körül kollégisták: Nagy Attila, Lovász Irénke, Mirella Jordanova, aki azóta a magyar irodalom bolgár fordítója. Aztán, tíz év elmúltával a Baka István halála után rendezett kiállításon a Fekete Házban fedeztem fel fényképeket Hrabal szegedi látogatásáról. A Kincskereső Szerkesztőségében készítette a múzeum fotósa. Ki tudja, talán egyszer felbukkan még valaki újabb képekkel és egy kopottas magnókazettával kezében…
A nap végén, estefelé elmentünk a szegedi halászcsárdába. Előbb érkeztünk, a Tisza parton vártuk a többieket. Hrabal nézte a Tiszát, majd karjaival a lágy hullámzást követve azt mondta: olyan, mint Mariska haja a regényemben... Vajon tudhatta-e, hogy mi Szőke-Tiszának becézzük a folyót?
Bár Hrabal úgy távozott másnap Szegedről, hogy a városból valójában semmit sem látott – a városnézés nem érdekelte –, évek múlva, amikor magyarországi élményeiről kérdezték, így nyilatkozott a Magyar Narancsban: „Legjobban mégis a Szegedet átszelő Tisza folyó bűvölt el. Örök időkig ott szeretnék élni. Ott ülsz valahol a parton, halat eszel és bort iszogatsz… Ha emigrációba vonulnék, biztos, hogy Szegedet választanám.”