Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Régi, rossz beidegződése a magyar sportközvéleménynek, hogy – legyen szó bármilyen versenyről –, mi csupán az aranyérmeket értékeljük. Ritka, hogy felszabadultan örüljünk egy-egy ezüst- vagy bronzéremnek, nem is beszélve az egyéb helyezésekről. Nem felhőtlen Hódi Károly öröme sem, hiába telt el majd’ egy hét a vb óta. – Sajnos az aranyérmekhez szokott szakmai közönség nem értékeli kellőképpen az ezüstöt – kommentál az érintett a lovastanyáján. Ahová egyre több vendég érkezik. S mindenki világbajnokként köszönti és ünnepli a házigazdát. Hódi az ő világbajnokuk. A mi világbajnokunk.
Vannak olyan pillanatok, amikor nagyon magányos tud lenni egy sportember. Az idei második válogatóverseny, a június végi kecskeméti viadal után Hódi még az ötödik helyen állt a rangsorban: Vecsésen ötödik, Kecskeméten negyedik lett. Ráadásul a kecskeméti viadalon az élről várta a záró akadályhajtást, de annyit rontott, hogy három helyet visszacsúszott. A közönség az újabb diadalt arató Lázár Vilmost ünnepelte. Kegyetlenül, szívtelenül tűzött a nap. Hódi lehajtott fejjel állt egyedül, távol az akadályhajtó pályától. Talán arra gondolt, hogy hiábavaló volt a rengeteg befektetett energia. Ekkor sokan egy lyukas garast sem adtak volna azért, hogy az egyes- és négyesfogat-hajtó-vb-n korábban már szerepelt versenyző bekerül a Salzburgban induló négy hajtónk közé. Arra pláne kevesen fogadtak volna, hogy a közé a három közé is benevezik majd, akiknek az eredménye a csapatversenyben is számít. A szegedi hajtónak Kecskemét után ugyanis egyetlen választása maradt: első helyen kellett végeznie augusztus elején Szilvásváradon. – Idegileg szerencsére elég jól viselem az ilyen szituációkat. Letisztáztam magamban, hogy meg kell nyernem a versenyt, s onnantól száz százalékosan erre koncentráltam. Tudtam, nem szabad megtörnöm. Egyik barátom leírta egy papírra – s ezt a szekrényemben őrzöm –, hogy akik feladják, sosem lesznek elsők. Ehhez tartom magam. Szerencsére Szilvásváradon egyik számban sem hibáztam – emlékszik vissza az 51 éves versenyző.

 

Napi huszonnégy órát és egy percet kell edzeni. Fotó: Pintér M. Lajos

 

A hibátlan teljesítménynek győzelem és világbajnoki részvétel lett a jutalma. S Hódi rászolgált a bizalomra. Második lett az első számban, a díjhajtásban, s tizedik a maratonhajtásban – annak ellenére, hogy az utolsó, nyolcadik akadályban lekapcsolódott a rúdról az egyik lova. A záró napi akadályhajtást az első helyről várta. De hallgassuk magát a versenyzőt. – Féltávnál, a tízes akadálynál ütöttem le egy teniszlabdát. Nem a lovak hibája volt, hanem csakis az enyém. De még így is első lehettem volna, ha szintidőn belül beérek. Csak sajnos a közönség ujjongott, én önkéntelenül hátranéztem, s teljesen elveszítettem a kontrollt. Őszintén mondom, elsötétült a kép. Azt sem tudtam, hol járok a pályán, merre kell továbbmennem. Végül alig két másodperccel csúsztam ki, ami az aranyérembe került – mondja alig leplezett csalódottsággal.
A fogathajtás területén – mint a legtöbb sportágban – ingatag lábakon áll a magyar sportdiplomácia. Salzburgban is szótlanul figyeltük, hogy a szervezők a sportszerűség és a fair play kereteit erősen feszegetve bonyolítják le a küzdelmeket. Csak egy példa erre, hogy a díj- és akadályhajtást homokos, izolittal és vízzel feltöltött pályán rendezték, miközben mi itthon füves pályán versenyzünk (de ez az általános nemzetközi gyakorlat is). – Ez mindennek a teteje! Ezen a talajon úgy küszködtek a lovak a hintóval, mint fuvaroslovak a tégláskocsival.  Ebben a sportban pedig éppen az lenne a cél, hogy minél könnyedebben, elengedettebben mozogjon a fogat – dühöng Hódi.
Egy világbajnoki aranyérem néha apróságokon múlik.
De ami ennél sokkal fontosabb: egy világbajnoki ezüstérem megszerzése mögött évek, évtizedek kemény munkája rejtőzik. És persze néhány ember önzetlen – de nem anyagi jellegű – támogatása. – Napi tizenhat-tizennyolc órát dolgozom. Reggel hatkor kijövök a tanyámra, a lovaknál végezkedem, beülök a traktorba, kaszálok, rendsodrózok, takarmányt szállítok. Hajtok, hajtok és hajtok: tréningezem – így Hódi. S hogy mennyit kell edzeni, hogy valaki a világ élvonalába kerülhessen? Nos, a versenyző szerint naponta huszonnégy órát és egy percet. S mikor ez letelik, akkor kiderül, hogy milyen kevés is volt…
Egy világbajnoki ezüstéremnek legalább fele a négylábú társakat illeti meg. Hódi Károly vallja, döntő fontosságú a kiegyensúlyozott ember-ló kapcsolat. – A világbajnokságon én voltam az első, aki reggelente bekéredzkedett a boxsorra, már ötkor, sötétben legeltettem a lovaimat. Rengeteget simogatom őket. Maximális szeretettel és törődéssel viseltetek irántuk. Sajnos az egyik vb-résztvevő lovamtól, Sziklától a tulajdonosa döntése miatt meg kellett válnom a minap. Férfiasan bevallom, egész délután sírtam utána – mondja elérzékenyülten.
Úgy érzi, hogy elért a pályája csúcsára? – kérdezem. Hódi nevet. Szeretne a csúcsra jutni – mondja –, ha lesz hozzá elég ereje. Először is megküzd azért, hogy bekerüljön a jövő évi négyesfogathajtó-vb-re utazó magyar együttesbe, majd 2007-ben újra nekiindul, hogy a kettesfogathajtó világ csúcsára kerüljön.
Időközben minden tányérból elfogy a Hódi-féle halpaprikás. Egy tányér halpaprikásban nagy igazságok lapulhatnak. Például, hogy a házigazdának nem kell nagy utat megtenni a csúcsra kerüléshez. Csupán ott kell maradnia.
Vannak olyan pillanatok a sportolók életében, mikor nagyon sokan – ismeretlenek és ismerősök – néznek fel rájuk büszkén. Ilyenkor egy csöppet meg kell állni, s élvezni a sikert. Ha valaki, hát Hódi Károly nagyon, de nagyon rászolgált erre.