Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A legtöbben hajlamosak legyinteni, ha a mozgássérültek sportjáról, teszem azt a paralimpiáról beszélünk. Persze a többség akkor is elfordítja a fejét, amikor egy mozgássérültet, fogyatékost lát az utcán. A legkönnyebb homokba dugni a fejünket. Aztán a sérültek oldalán pattog a labda, hogy megpróbáljanak kitörni a képzeletbeli karanténból. Például úgy, hogy ténylegesen kézbe veszik és pattogtatják azt a bizonyos labdát. A sport mint kitörési pont. Szegeden Jónás László egykori sportgyúró honosította meg az ülőröplabda-gondolatot, miután 2002-ben amputálni kellett az egyik lábát. A fanatikus sportember, aki hosszú időn keresztül dolgozott a szegedi röplabdásokkal, nem akart szakítani imádott sportágával; sőt, úgy döntött, maga veszi kezébe a labdát. Megalakult a Szegedi Mozgássérült Amatőrök Egyesülete, amelyből a tavalyi év végén Jónás László és Csíkos Gábor vezetésével kivált a Csakazért SE Ülő Bikák ülőröplabda-csapata.

 

 

„Tulajdonképpen egy baráti társaság jött össze” – mesél a kezdetekről az együttes „nehéztüzére”, Péterfy Tibor, aki egykoron NB I-es röplabdázó volt, s ifjúsági válogatottságig vitte. Két éve sorozatos térdműtétjei miatt abba kellett hagynia a játékot. Péterfy enyhén mozgássérültnek számít, emiatt nem tudják egyelőre figyelembe venni az ülőröpi-válogatottnál. A nemzetközi versenyeken szigorúbbak (vagy mondjuk úgy, szubjektívek) a kontrollok, nem biztos tehát, hogy engednék pályára lépni. A magyar bajnokságban annyi a megkötés, hogy három súlyosan mozgássérült, valamint egy enyhén mozgáskorlátozott játékosnak kell a pályán lennie. Ennek megfelelően az Ülő Bikák keretét sem csak mozgássérült sportolók alkotják. Sérültek és egészségesek, nők és férfiak együtt szerepelhetnek.  

 

Az Ülő Bikák (világosban) legutóbbi mérkőzésükön 3:0-ra verték az SZMA-t. Fotó: Segesvári Csaba

 

 

A 2004 novemberében megalakult gárda több tagja korábban is kötődött a röplabdához. Petró János például a Medikémia Szeged csapatánál dolgozott elnökségi tagként, Csíkos Gábor, Csíkos Szilárd és Péterfy Tibor magas szinten űzték ezt a sportágat, a már említett Jónás László gyúróként segített. De természetesen nem volt kötelező előfeltétel a játék ismerete. „Negyvenhat évesen értem először kézzel a labdához. Egyszer csak ott voltam a többiekkel, ültem a fenekemen és csúsztam-másztam a parkettán” – viccelődik Petró János. A sportág alapszabálya ugyanis, hogy a labda megjátszásakor a fenéknek vagy a combnak érintenie kell a talajt. Nem véletlen, hogy a fiúk gyakran panaszkodnak a hátsó fertályuk fájdalma miatt.

 

 

A szakmai rész irányítása az egykoron a röplabda-válogatottban is szereplő Csíkos Gábor, illetve Péterfy kezébe került. Ők először technikailag próbálták meg magasabb szintre hozni „műkedvelő” társaikat. „Addig, amíg mindenki meg nem szerezte a kellő labdabiztonságot, nem foglalkozhattunk a taktikai elemekkel. Aztán ahogy játszottunk meccseket, úgy szoktuk egymást és a légkört: tanultunk” – így Tibor. „Az év elején a Magyar Kupában még nem nagyon vitézkedtünk, bár az is igaz, hogy János a legjobb három csapattal sorsolt minket egy csoportba. Azóta viszont játékban rengeteget fejlődtünk, meglátszik a csapaton a röpisek munkája” – fűzi hozzá Fekete Szabolcs, aki a mozgássérülteknek rendezett atlétikai versenyeken komoly sikereket ért el korábban, de régóta dédelgetett vágya vált valóra azzal, hogy Ülő Bika lehet.
A folyamatos fejlődés az 5. helyhez volt elegendő a bajnokságban. Elsőre nem is rossz. Mindezt heti két edzéssel érték el. A tréningeknek a Vedres István Szakközépiskola tornaterme ad otthont. (Ide várnak minden érdeklődőt szeretettel csütörtökön és vasárnap 19 órától.) A termet szerencsére ingyen használhatják. Támogatójuk nincs, az utazási, működési, versenyzési költségeket saját zsebből állják. A labdáikat örökölték, a mezeket és a versenyhálót ajándékba kapták. Természetesen tisztában vannak vele, hogy az ülőröplabda, s egyáltalán a mozgássérült-sport nem hozza lázba az illetékeseket. Szabolcs szerint ez hozzáállás az előző rendszerben gyökerezik. „Nagyon beleágyazódott a gondolkodásba, hogy sérült vagy fogyatékos gyerekedet el kell rejteni a nyilvánosság előtt. Társadalmi nyitásra lenne szükség. Akkor talán még abban is reménykedhetnénk, hogy egy mozgássérült ismeretlenül is beállít hozzánk” – mondja. Az Ülő Bikák mindenesetre igyekeznek felhívni magukra a figyelmet. Kétszer tartottak már nagy sikerű nyílt edzést, illetve saját weblapot is működtetnek (http://www.ulobikak.atw.hu).

 

 

A csapat fő erénye, hogy tagjai remek kis közösséggé kovácsolódtak össze. A közös sportolás pedig szembesíti az egészségeseket azzal, hogy a mozgássérült nem feltétlenül azt várja el az ép társaitól, amit nyújtanak neki. Ők ugyanis nem szánalmat szeretnének. A közösség teljes értékű tagjai kívánnak lenni. „Mi sokat poénkodunk egymással, velük, s ez segíti is a teljes életüket. Magyarországon a legtöbben félnek a mozgássérültektől. Máshol, például Svédországban viszont ugyanúgy mászkálnak a sérültek az utcán, sokkal befogadóbb a társadalom. Nálunk megbámulják őket, beszólnak nekik. Pedig meg kell tanulni együtt élni velük. A sport segít felfedezni ezeket az alapigazságokat” – magyarázza János. Ez tehát a legfontosabb. Vagy mégsem? Szabolcs, Tibor és János egyöntetűen állítják, hogy a győzelem a legszebb az egészben. Ezért csinálják. „Azért utazzunk több száz kilométert, hogy utána bucira verjenek minket?” – teszik fel a kérdést.
Az 5-9. helyért folytatott rájátszás november 26-án ért véget. A szegedi Móricz-iskola tornatermében az Ülő Bikák többek között budapesti és nagykanizsai riválissal mérkőztek. Akik bizony elég sokat utaztak, hogy itt legyenek. Aztán a Bikák bucira verték őket.