Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

– Az a hír járja, hogy beperli a bölcsészkar az államot.
– Úgy tűnik, nincs más megoldás. Egészen pontosan az elmúlt tanévben futtatott programunk szerződő hatóságát, a Nemzetei Fejlesztési Hivatal Központi Pénzügyi és Szerződéskötő Egységét kell valahogy rávegyük arra, hogy az utolsó PHARE típusú, Tolerancia című pályázaton elnyert, közel 100 ezer euró értékű képzésünk költségeit maradéktalanul térítse meg. A KPSZE ugyanis nem csak az uniós Grant-szerződést szegte meg azzal, hogy az abban előírt ütemezésben nem utalta a támogatást, hanem utólag, a közbeszerzési törvényre hivatkozva, mindössze 2 millió forint elköltését ismeri el szabályosnak.
– Baj az, ha a pályázati programok a közbeszerzési törvény szerint működnek?
– Igen. A most befejezett programunkat 2004 elején pályáztuk, amikor a közbeszerzési értékhatár 15 millió forint volt. A kiíró az uniós programok általános szabályai szerint – „a Kedvezményezett köteles a program végrehajtására a tőle telhető legjobb erőket mozgósítani” – a kiírásban szakmai önéletrajzzal nevesíteni írta elő a fontosabb közreműködőket. Már elindult a képzés, amikor október végén a szerződő hatóság felhívta figyelmünket a 2004. május elején módosított közbeszerzési törvény új, 2 millió forintos értékhatárára, és arra, hogy ez az előírás a programra is vonatkozik. Mivel nem találtuk korrektnek azt az eljárást, hogy a pályázat benyújtása után megjelent törvénymódosítást visszamenőleg kívánják alkalmazni, mentességi kérelmet írtunk, amit a tanév közepéig még kétszer megismételtünk. Kérelmeinket a szerződő hatóság elutasította, ráadásul utóbb már azt az értelmezést vallotta, hogy a 2 millió forint értékhatár nem csak egyes közreműködő vállalkozásokra, hanem külön-külön a szolgáltatásokra, így az oktatásra is vonatkozik. Utóbbi értelmezés teljesen abszurd, hiszen közel 100 ezer euró értékű oktatási program megvalósítására szerződtünk, amelyben a fő tevékenység természetesen az oktatás. A közreműködő egyetemi oktatók pedig nyilvánvalóan nem malterkeverést, dohány-kiskereskedelmet számláznak, hanem oktatást.
– Az eszközbeszerzések már régóta a közbeszerzés elvén működnek.
– Igen, a pályázat keretében két olyan nagyobb vásárlást, amelyeket amúgy 4-5 nap alatt végrehajthattunk volna, fél évig bonyolítottunk. Egyetemet végzett, írott szöveget értelmezni képes szakemberek ennek keretében több, mint 10 kg dokumentációt gyártottak le. Elképesztő mennyiségű munka, költség és idő szállt ki az ablakon. De ez még hagyján, a nagyobb baj az, hogy az új közbeszerzési törvény már a humán szolgáltatásokra is vonatkozik. Ha megfeleltünk volna a szerződő hatóság elvárásának, és tavaly novemberben mégis leállítjuk a megindult képzést csak azért, hogy az előre nevesített oktatókat újra megpályáztassuk, akkor május elejére talán lezárjuk a tendereztetést, és marad még úgy 10-15 perc az érettségire való felkészítésre, azaz a pályázati cél tényleges megvalósítására. Nonszensz.
– A közbeszerzés demokratikus, és mint tudjuk, átláthatóságot teremt. Ön mégis ellenzi?
– A törvény célja világos: nyílt versenyt teremteni, kizárni a megbízó és a megbízott közötti háttéralkut, ezzel gátat vetni minden korrupciónak, még korrupció gyanújának is. Elvileg alkalmazható mindenütt, ahol azonos termék vagy szolgáltatás a vásárlás tárgya. Humán programoknál azonban, ahol a személyhez kötődő szakmai minőség a tényleges szolgáltatás, eleve alkalmatlan. Ellentétben a Nemzetei Fejlesztési Hivatal elnökének és a KPSZE igazgatójának írásba adott, hivatalos álláspontjával, szerintünk egy önálló képzésben a szolgáltató tanár nem darabszám, nem azonos minőségű „termék”, nem tetőcserép vagy kerti szék, amit a piacon, több ugyanolyan másikkal, versenyeztetni lehet. Képzési programokon az adott pályázati programra összeállt egyetemi oktatók mindannyian specialisták abban az értelemben, hogy saját szakmai pályafutásukat, háttértudásukat és egyéni, tanári kvalitásaikat „teszik be a közösbe”. Egyikük sem helyettesíthető bárkivel, különösen nem alternatív képzési programokon, ahol a tanári attitűd és a személyes példaadás a program egyik legfontosabb eleme. A pragmatizmus efféle kiterjesztése humán rendszerekre nem élhető civilizációt, hanem falansztert eredményez – ezt már tudjuk Madáchtól. Legyünk őszinték: hol az az eszement szerencsétlen, aki a saját gyerekét olyan képzésbe íratná, amelyik közbeszerzési tenderen választja ki a tanárait? A legolcsóbbakat… Ha ez így megy tovább, lassan színházba is csak oda járhatunk, ahol nem az alkalmas, hanem a tendernyertes színész alakítja Hamletet.
– Nincs elege az uniós pályázatokból?
– De, nagyon. Az elmúlt öt évben négy pályázatot nyertem a bölcsészkar nevében, ezeket a képzéseket programvezetőként irányítottam. Jó néhány kollega, akik futtattak már ilyen programokat, komplett hülyének is nézett emiatt. Ők általában egy, esetleg két ehhez hasonló procedúra után, a méltatlan körülmények miatt, felhagytak a pályázatírással. Jelenleg egy nyertes pályázattal csak a bajt húzzuk magunkra. Mára sikerült a rendszert annyira túlszabályozni, hogy képzést szinte lehetetlen úgy vinni, hogy minden előírásnak megfeleljünk. Úgy tűnik, hogy az egész uniós pályázati rendszer a központi bürokrácia amolyan önigazoló játéka, ahol teljesen lényegtelenek az eredeti pályázati célok és a tényleges programot végrehajtó diákok, tanárok. Mintha a hivatal azt preferálná, ha nem is lennének itt igazi hallgatók – úgyis csak a baj van velük, mindegyik önálló személyiség, saját problémáik vannak, olykor még kritizálnak is, egyszóval nem kezelhetőek konstans tényezőként, ezért csak nehezítik a hivatali munkát. Az adott programokat meg tulajdonképpen jól le lehetne játszani virtuálisan is, bábokkal, küldözgetve ide-oda a kimutatásokat, táblázatokat és a különféle jelentéseket, még a villanyszámla sem lenne nagy.
– Miért vágtak akkor bele?
– 1999/2000 táján úgy tűnt, hogy a hazai cigány értelmiség kialakulásának segítésével egyszerre több célt is szolgálhatunk. Megfogalmazhatjuk a lényeget egészen pragmatikusan is: vajon a társadalomnak az a jó, ha 6-800 ezer polgárát segélyezi, vagy az, ha ugyanennyi új adófizetője van? Utóbbihoz nyilvánvalóan oktatásra, jó képzési programokra van szükség, arra, hogy a kezdő, 10-15 éves periódusban a hazai cigányság saját érdekérvényesítő értelmisége kialakuljon és megerősödjön. Ebben a törekvésben a bölcsészkar is megtalálhatná a saját szerepét, egyrészt felvételi felkészítő programokkal, másrészt a romológia tudományának megfontolt lépésekkel haladó szegedi meghonosításával, ami nyilvánvalóan növelhetné a kar kínálatát és egyéb lehetőségeit. Ezért történt, hogy az elmúlt öt évben a dékánoktól, a kar teljes vezetésétől, sőt, rektor uraktól és a gazdasági főigazgató úrtól is mindig megkaptam a pályázatokhoz a szükséges támogatást.
– Mi romlott el akkor az elmúlt öt évben?
– Attól tartok, semmi, inkább a várt pozitív folyamatok nem indultak el. Egyfelől következetesen képviselt célunk tehetséges, saját erejükből már a középiskola felsőbb osztályaiba jutott hátrányos helyzetű, elsősorban roma fiatalok iskolai sikerességének előmozdítása és továbbléptetésük a  felsőoktatásba. Ennek megfelelő uniós pályázati kiírás azonban 2001 óta nincs. Azóta minden esetben valamilyen más pályázati cél oldalvizén, vagy annak megfelelően átfogalmazott szövegváltozattal kényszerülünk operálni, saját célunk teljesítése mellett megfelelve a kiírásban foglaltaknak is. Másfelől tudjuk, az uniós gondolkodás azoknak az egy-két éves programoknak támogatását favorizálja, amelyek a megvalósítás után képesek önműködővé, önfenntartóvá válni. Az oktatás ezzel szemben hosszú távú befektetés, amelyben a folyamatosság fenntartása létkérdés. Az eredmények évek múlva mutatkoznak, esetünkben akkor legkorábban, amikor a középiskolában felkarolt, és éveken át segített – felkészített, felsőoktatásba juttatott, és szakszerűen utógondozott - roma fiatal diplomát kap. Az uniós pályázati gyakorlat tehát alkalmas lehet például élményfürdő építésére, de képzés futtatására nem. Más lehetőség azonban nincs, a cél érdekében kénytelenek voltunk az uniós pályázati rendszerbe kapcsolódni.
– Lényegében azért, mert a kormányzat mulaszt?
– A kormányzatok. 2000-ben reméltük, hogy a roma felzárkóztatás, benne az oktatás deklarált kormányzati cél lesz, de azóta sem lett az. Esetünkben például jó lenne végre tudni, hogy tehetséges, hátrányos helyzetű, elsősorban roma fiatalok képzése és a felsőoktatásba juttatása – azaz a jövő cigány értelmiségének tudatos építése – kormányzati cél-e? Ha igen, oktatási kérdés, vagy a roma integráció nagy fejezetébe tartozik? Melyik minisztérium az illetékes? Hogyan illeszkedik a téma az adott minisztérium középtávú stratégiájába? Van egyáltalán ilyen neki? Hogyan fogalmazza meg az adott minisztérium a prioritást, ehhez képest hogyan állítja fel a célok erősorrendjét? Félreértés ne essék, bár mi nyilvánvalóan azt szeretnénk, ha az oktatás lenne a prioritás, de ha például a szociális háló erősítése vagy a lakáshoz juttatás, akár az esélyegyenlőség biztosítása lesz az, így az oktatás a második, harmadik helyre szorul, akkor sem dőlünk a kardunkba. Csak végre tudni szeretnénk, mihez képest tervezhetünk, ha egyáltalán tervezhetünk.
– Ez a képzés viszont, a problémák ellenére, rendben lezajlott.
– Igen, a hallgatóink programértékelése olvasható a honlapunkon. Az első félévet 25, a másodikat 30 hátrányos helyzetű, tehetséges fiatallal zártuk. Eredeti elképzelésünk szerint a program, 24 diákkal, alapvetően a társadalomismereti tárgyakra épült, ezeket egészítették ki részint a romológiai - a cigányság történetével, kultúrájával foglalkozó – ismeretek, kommunikációs készségfejlesztő tréningek, és a délutáni közösségi-kulturális programok. Az induláskor azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a régió középiskoláinak végzős osztályaiban egyszerűen nem találunk olyan 24 tehetséges roma fiatalt, akik egyszerre hajlandóak szombatonként a tanítási napokra is bejárni, és társadalomismereti irányban kívánnak továbbtanulni. A roma diákok arányának növelése érdekében ezért a kínálatot bővítettük, bevezettünk természettudományi és kommunikációs tantárgyakat is. A gyors döntés helyesnek bizonyult, cigány diákjaink száma és aránya örvendetesen nőtt. A változtatásról a szakmai felügyeletet azonnal értesítettük, akik azonban – bár az ennek megfelelő féléves beszámolónkat elfogadták – a második félév közepéig gondolkodtak, végül a bővítésből logikusan következő pénzügyi átcsoportosítási kérelmünket mégis elutasították.
– Eszerint  a  szakmai felügyelettel is problémáik voltak?
– Igen. Általában a szakmai felügyelet gyakorlata a program elején, közepén és végén végzett szakmai monitoring. Korábbi képzéseinkben magasan kvalifikált, az adott képzésünk témáját saját szakterületeként birtokló egyetemi oktatók érkeztek szakértőknek, akikkel a kapcsolatunk mindvégig korrekt és szakszerű volt. Ezért tűnt szokatlannak Tolerancia programunkban az ICSSZEM által követett eljárás, amely szerint egyetemi bölcsészkaron futtatott társadalomismereti képzésünk szakértőinek egy angol nyelvtanárt és egy pedagógiai, pszichológiai, oktatáselméleti, stb. előképzettséggel sem rendelkező, hivatali középvezetőt jelöltek. A félévi monitoring látogatáson elhangzottakból egyértelműen kiderült, hogy nem csak az alternatív képzési programok elméleti kérdéseit, de a felsőoktatás egészének működését tekintve is tökéletesen tájékozatlanok, az elvárható alapképzettségen és háttértudáson kívül hiányzik a gyakorlati tapasztalat is. Hiába próbáltuk megmagyarázni, hogy a tolerancia megjelenítésének képzési programokban, és a toleranciára való nevelésnek mára komoly szakirodalma van, amire pályázatunkat és a képzés módszertanát is építettük, ők a kémiapéldákban keresték a toleranciát. Mivel ott nem találták, a szakirodalom szerint mára teljesen elavult „skanzen-szemléletük” jegyében a komplex roma-problematika direkt megjelenítését követelték, legalább a délutáni közösségi-kulturális programjainkban. Mi viszont ezt továbbra is kifejezetten kerültük, mert saját szakmai kompetenciáink szerint ez ebben a közösségben többet ártott, mint használt volna. Délutáni programjainkat a kisebbségi lét különféle aspektusainak bemutatása szándékával szerveztük, nagy hangsúlyt fektetve a párhuzamok érzékeltetésére úgy, hogy hallgatóink, a megbízható ismeret-elsajátítás érdekében, a következtetéseket saját maguk vonhassák le. Fontos szerepet tulajdonítottunk az identitás vállalás szuverén módozatainak és megerősítésének is, továbbá a közösségépítés együttes munkájának. Ugyanakkor programjaink átadták azokat az előismereteket is, amelyek – sikeres érettségi/felvételi vizsgák eredményeképpen – a hallgatóvá válást, a felsőoktatás rendszerébe való sikeres beilleszkedést készítették elő. Ezen a területen az eredeti pályázatunkban bemutatott – akkor még elképzelt hallgatóknak szóló – tevékenységeket módosítottuk tényleges hallgatóink igényei és valós szükségletei szerint, másrészt, például a programok számszerűségét tekintve, az ott vállaltakat jelentősen túlteljesítettük.
– Hogy zárult a vita?
– Felemásan. Jeleztük kifogásainkat a minisztériumi illetékesnek, Teleki László romaügyi államtitkár úrnak, és a témában, az előírások szerint, személyes egyeztetést kezdeményeztem. A válaszlevél a 20-25 évvel ezelőtti kulturális igazgatás hatalmi arroganciája különös paródiájának tűnt, bár ez a hangnem akkor sem volt általános. Kioktatást kaptam, felhívták a figyelmemet, mire koncentráljak „személyeskedő” vita helyett. Végül Géczi József Alajos tanár úr kollegiális segítsége eredményeképpen létrejött a személyes egyeztetés államtitkár úrral, ami ugyan roppant szívélyes volt, de komoly eredményt nem hozott: a megnövekedett óraszámok miatti költség átcsoportosítást csak részben hagyták jóvá, a szakmai felügyelőink pedig maradtak, akik voltak, igaz, többet már nem látogattak meg minket.
– Most hol tartunk?
– A szerződő hatóság szerződésszegése és a képzést ellehetetlenítő magatartása miatt a program végrehajtását május 19-én, az előírt két hónapos felmondási idővel felmondtuk. Záró beszámolónkat július 29-én benyújtottuk. Most a hivatal packázása van soron: a szerződő hatóság által alkalmazott külső, pénzügyi cég nagyjából minden költségünket megkérdőjelezi, mi meg újabb táblázatokkal, feljegyzésekkel, névsorokkal próbáljuk igazolni, hogy a pénzt nem loptuk el. Úgy tesznek, mintha az uniós és állami támogatás elköltését kérnék számon, aminek az előlege sem érkezett meg. A magam részéről viszont úgy gondolom, hogy részükről nagyobb szerénység lenne illendő. Ha valaki többfogásos, drága vacsorát rendel, húzatja a nótát, majd fizetés nélkül lelép a mosdó ablakán, az ne nagyon reklamálja utólag, hogy foltos volt a pohár.
– Mi következik?
– Megvárjuk, hogy elutasítják-e a beszámolónkat. Közben kértünk az oktatási minisztertől egy állásfoglalást arról, hogy képzési programok esetében a képzés végrehajtása a prioritás, nem annak adminisztrációja. Ahogy az iskolában, ha egy diák hibátlan helyesírással abszolvál egy közléskész minőségű dolgozatot, mondjuk Kosztolányiról, akkor nem kaszáljuk el azért, mert túlírt a margón. Ez ugyan normális helyzetben evidencia, de hol van itt normális helyzet? Reméljük, miniszter úr kimondja, hogy a pályázaton elnyert képzés korrekt, az uniós Grant-szerződés szerinti végrehajtása előbbre való, mint az egymásnak is ellentmondó alaki szabályoknak való megfelelés. Amíg az állásfoglalásra várunk, ismét megkeressük a jogi kar oktatóit, hogy a tanácsukat kérjük, és előkészítjük a bírósági procedúrát.