Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Édesanyám temetését szótlanul, könnyeimet magamba zárva álltam végig. Azt az érzést, a szavakat még nem tudtam kiírni magamból. Pedig milyen egyszerű az élet. Egyenes vonal születés és halál közt. És ilyen egyszerű a költészet is.
A költészet – a szóban rejlik –, életet ad. Leírok néhány szót, számolok háromig, megérintem varázspálcámmal, és ha működik, életre kelnek a szavak. Ha nem, pálcámmal napestig csapkodhatok. Nem írtam sok verset életemben, pontosabban nem írtam sok jó verset. Az igazán szép vers megszületése áldott pillanat. A szavakat, mint gyöngyöket a zsinórra, csak fűzöm egymás után.
A ki nem mondott szavakat, a le nem írt verset megleltem már. Pilinszkynél, Márainál. Néha, csendben elmondom magamban. Elmondom a verseket, amiket még gyermekként kellett volna elmondanom.
Szerencsés az, aki ma magyar költőnek születik. Szerencsés, mert génjeiben megörökölte nyelvünket, és szerencsés, mert csillagként tündöklő alkotók nyomába léphet. Az a vers, ami életre kel, ezek után már nem lehet középszerű. 
A Költészet Napján talán fel kellene sorolnom azokat a költőket, akik valamilyen módon kötődnek egyetemünkhöz. Az élőket és azokat, akik fent csücsülnek az örök panteonban, és jóságos mosollyal figyelnek ránk. De nem teszem. Nem teszem, mert egyetemünk is maga a költészet. Sokszínű és fiatal. És van van benne bölcsesség is.
Szerkesztőségünk is olyan, mint a költészet. Nem dolgoztam még ennyire jó csapatban. Nekem a vers, mint Imrének a szép bor, vagy a tökéletes újság, Timinek a festői szépséggel leírt mondatok, Lacinak a „határtalan” szerelem, Zsófinak a tánc és a színház, Maszatnak egy jó film, vagy egy ütős buli, Lajosnak a hibátlan dolgozatok, Tamásnak a fanyar de találó humor. Sokszínűek vagyunk, és ezt a sokszínűséget nyújtjuk át hétről-hétre.
Irodalmi rovatunk mai szerzői költők, akik mind kötődnek az egyetemhez. Van, aki hallgatója, van ki az volt valamikor. És vannak olyanok, akik minden bizonnyal ide jelentkeznek majd. Legfiatalabb és legidősebb szerzőnk közt éppen harminckét év a korkülönbség. Mágikus szám. De ezek csak anyakönyvi adatok, hiszen pont e két szerzőt köti össze a legkülönlegesebb kapcsolat. Soha nem találkoztak még személyesen, csak virtuálisan. A kapocs kettőjük közt a vers és a magyar nyelv szeretete.
A költészet napján magyar költőknek, magyar olvasóknak, Márai Sándor szavaival szeretnék szólni:
Édességem, kenyerem, szerszámom, bánatom, boldogságom, magyar nyelv! Hangszerem is vagy, de azt is ki tudom fejezni veled: „A fene egye meg, már megint hová rakták a cipőhúzómat?” Aztán ezt is mondhatom: „Haldokló hattyú, szép emlékezet.” Százhúszezer magyar szóval mondhatom el, hogy élek. Magyar nyelv, szerelmem, ítélőbírám, andalgásom, kegyetlenségem. Mindenem te vagy. Élek benned, mint sejt a vérben. Ha meghalok, utolsó pillanatomban magyarul gondolom majd: „De furcsa, éltem”.