Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Ez a kifejezés eleinte talán a szobát jelentette a szétpakolt játék katonákkal, aztán az utcát, ahol fociztunk, a konyhaasztalt a nagyszülőknél a hámozott almával, a vajas kenyérrel. Jelentette apám tej nélküli kávéját, anyám dúdolását főzés közben. Visszanézve már a kolesz a haverokkal, az is otthon valamelyest. És jelentette egy lány kezét is az arcomon.
Hogy mit fog még jelenteni? Egy munkahelyet, egy kutyát, elismeréseket, tudományos címeket, sok találatot a nevemre egy internetes keresőn? Szétpakolt gyerekszobát, feleségem borzas fogkeféjét a fürdőben, vagy alig ismerős, keresztben hagyott tűsarkúkat a szoba előtt reggelente?
Az otthon folyamatosan változik, velünk, vagy az idő múlásával együtt. Kiegészül. Megmarad a régi is, de rákos daganatként ránő az új, és átformálja. De vihet minket bárhova az élet, ha álmodunk, lehetünk bár Oxfordban, Sydneyben, de egy lepukkant panel hatodik emeletén is… Ha álmodunk, mindig a régi utcáinkat járjuk végig, a régi vajas kenyérbe harapunk bele.
Az otthon nem csak azt jelenti, ahol élsz, hanem ahova tartozol.
Most Jánossomorján lakom. Pár jó baráttal csinálunk egy helyi tévét, ifjúsági klubbot, alapítványt, rockfesztivált, emlékművet…
Nemrég letakarítottuk a falunkból kitelepített németek elhagyott, benőtt sírjait. Mintha ők is tettek volna értünk, és most mi is értünk. Szülőföldünk változik általunk, és mi is változunk általa. Aztán észrevesszük idővel, szükségünk van rá, és neki is szüksége van ránk.
Pornak és hamunak tűnt a történelem, ahogy ott álltunk az ismeretlen Winklerek, Zieglerek keresztjeinél. Vajon az én síromat ki és hol fogja letakarítani majd? Mi, akik itt körben állunk, meddig maradhatunk itt? Milyen vágy, milyen muszáj visz minket tovább, hogy eláruljuk ezt a helyet? Vagy mikor árul el ő minket? Mert ma maradni kell, csak nem lehet.
Otthon lenni?
Erre is pont Erdélyben kellett rájönnöm, ahol mindig őszintébben, egyszerűbben lehet magyarnak lenni… Marosvásárhelyről vitt a busz, nyomorult helyek, idegen szemek, szavak között. Egy magyar, pálinkaszagú református lelkésszel beszélgettem, aki kis falujába tartott. A hazáról beszéltünk, arról, hogy bár mehetett volna, miért kell mégis itt maradnia. Emlékszem, azt mondta, kinézve az ablakon:
Ha megállsz az apád sírjánál, nézz körül, hol is álltál meg. Mert fiam, ott vagy otthon.
Tőle tudom biztosan, mind akkor érkezünk haza, ha ezt tudjuk.