Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

Nem írok mindenáron verset, nem foglalkozom a verstan szabályaival. Fotó: Segesvári Csaba

 

– Hogy lesz egy echte pesti gyerekből velőspacal- és tiszaihallé-fanatikus?
– Nagyon egyszerűen. A tiszai hallé meg a pacal szeretete a férfiaknál életkor kérdése, bizonyos korban elkezdi ezeket az ételeket tisztelni és szeretni az ember, ha csak eleve nem úgy született.
– Azért kérdeztem ezt, mert Ferencvárosban nőttél föl, de miután megnősültél, otthagytátok a fővárost. Szeged most már egyenrangú Ferencvárossal az életedben?
– Az a Budapest már nem létezik, ahonnan huszonvalahány éve eljöttem. Az Üllői út az én időmben macskaköves, kétsávos út volt, ha átrúgtuk a labdát, átmentük érte. Ma már születni kell a túloldalra.
– Fradi-drukker vagy még?
– Persze! Szeged és Fradi. Az egyik szegedi utánpótlás jégkorongcsapat a Fradival közösen indul a bajnokságban, ezt a csapatot nekem találták ki: az egyik sor szegedi, a másik ferencvárosi.
– Gyerekkorodban is ekkora sportrajongó voltál?
– A grundon én voltam a legjobb kapus. Nagyon szerettem volna a Fradiban védeni, de nem vagyok egy szálfatermet. Végül kézilabdázónak vettek fel, majd elmentem vívni a BVSC-be, a főiskolán pedig versenyszerűen tollaslabdáztam. Aztán jött a röplabda, az új szerelem. Együtt dolgoztam a Piért-nél Nyári Sanyival, a szegedi röplabda atyjával, ő vitt be a csapathoz. Társadalmi munkában segítettem, főleg a nemzetközi szövetséggel való kapcsolattartásban. Ott ismerkedtem meg Jónás Lacival, a csapat gyúrójával, aki elveszítette az egyik lábát. Mikor Csíkos Gabiékkal ülőröplabda-csapatot szerveztek, az első hívó szóra beszálltam.
– Ezerféle dolgot csinálsz, de mégis – egészen profánul fogalmazva – miből élsz?
– Egy multinacionális kiadó fél országra kiterjedő lapterjesztéséből élek. Valójában pedig a kapcsolataimból. Húsz év alatt sikerült kiépítenem egy Kelet-Magyarországra kiterjedő ismeretségi kört az újságterjesztéssel kapcsolatban.
– És terjeszted a Szegedi Egyetemet. Ritkaság, hogy valaki terjesszen egy lapot, közben egyik rovatát is szerkessze és írjon is bele…
– Nem találkoztam még hasonlóval, de nekem az Egyetem egészen más kérdés. Mikor Szegedre kerültem, jelentek meg verseim a Gróf Róza által szerkesztett lapban. Most főleg kultúráról írok, koncertekről, s az irodalmat szerkesztem. Egyszer egy költészet napi számba beleraktam a szerintem legjobb partizánversemet, azóta rajtam maradt az irodalmi rovat szerkesztése. Sok munkám van benne, de most már előre tudok tervezni két-három hetet. A régióban alkotó írókkal, költőkkel jó a kapcsolatom, szívesen adnak közlésre anyagot, de hiányolom az egyetemista szerzőket. Szükség lenne a szárnypróbálgatásokra, mert senki sem születik érett költőnek vagy írónak, ehhez meg kell érnie az embernek.
– Mondanivalóban vagy a formában?
– Is-is. A fiatalok személyes dolgokról írnak, főleg szerelemről. Ez persze nagyon jó, csak le kell tisztulni. Valahol mindenki költőnek születik
– Azt már hallottuk, hogy focikapus akartál lenni. Arról is álmodtál, hogy író-költő válik belőled?
– Nem vagyok író-költő. Az első igazán jó verseket, amelyeket még ma is jónak tartok, huszonnégy évesen írtam. Később sem foglalkoztam komolyabban az alkotással, elmentem a pénzszerzés irányába. Sokára jöttem rá, hogy érzékem van a magyar nyelvhez. Nem írok mindenáron verset, nem foglalkozom a verstan szabályaival. De azokban a verseimben, amelyeket jónak tartok, minden a helyén van. Ez ösztönösen jön, nyilván velem született. A partizán- verseket, amit aztán afféle szamizdatban, egy partizán túlélőcsomaggal öszszerakva sok barátom megkapott, szinte egy ültömben begépeltem az Erika írógépbe. Azok a versek évekig értek bennem. A verseim háromféle sorsot élhetnek meg. Az első ez, amikor megírom, akár vezetés közben, noteszbe, fecnire, bárhogyan. Ezek áldott pillanatok. A második ugyanígy kezdődik, de valamiért nem tetszik, műtőasztalra kerül, és szétboncolom. Évek is eltelhetnek, mire újra elkapom azt a pillanatot, amikor rendesen össze tudom rakni. A harmadik a legkegyetlenebb, régen a szemétbe dobtam, ma illő búcsút veszek tőle és letörlöm a gépemről. 
– Mondd, hogy van az, hogy te örökké mozgásban vagy?
– Csavargó vagyok. Azt szoktam mondani, hogy cigánynak születtem. Biztos, hogy nem könnyű velem élni. Keveset alszok, egész éjjel szöszölök, szó nélkül eltűnök akár hosszabb időre is. Ha te most azt mondod nekem, hogy holnap Dél-Olaszországban van egy jó buli, el kéne menni, s nekem van pénzem benzinre, akkor biztos lehetsz benne, hogy beülök a kocsiba s elmegyek veled. De ez a fajta csavargás az egyik kulcstémája az írásaimnak is.
– Kedvenc gombfocicsapatod?
– A Fradi, természetesen.
– Melyik Fradi?
– Volt egy időszakom, mikor több mint ötven képes gombfocicsapatom volt. Akkor az Albert-Szőke-Branikovics-féle Fradi volt a csúcs. Véleményem szerint az egyedül játszott gombfoci a világ legigazságosabb játéka. Olyan is előfordult nálam, hogy a Fazekas-féle Újpest megverte az Albert-féle Fradit, ami nagyon mély nyomokat hagyott a lelkemben – félre is toltam a pályát hosszú időre. De rájöttem, vannak olyan igazságok, amelyek ellen nem tehetsz semmit. Jó, hogy egy visszavágón ugyanazzal a Fradival tönkrevered az Újpestet, de az első eredmény már belekerült a füzetbe, nem lehet kitörölni. Mikor Szegedre költöztem, első dolgom volt, hogy a lakásban talált Böbe gyerekszobabútor ágyneműtartójából gombfocipályát készítettem, és elindítottam a gombfocibajnokságot a Szentmihály utcai gombfocistadionban. Két barátomnak írógépen legyártottam a Gombfociújság című lapot, amely furcsa periodikában, hol hetente, hol havonta, de megjelent. Küldtem az eredményeket, sőt, még fogadásokat is lehetett kötni a meccsekre. Azt hiszem, mindenkinek szüksége van a játékra. Amíg az emberben ott él a rövidgatyás kisfiú, addig igazán boldog és teljes az élete!