Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Az identitástudatban mindig van néhány légköbméter nosztalgia. Ha például rákapaszkodunk a frissen megválasztott bölcsészkari dékán gondolatfüzérére, akkor annak magasából – még a megszépítő párán keresztül is – egészen jól látni a daliás időket. Amikor valóban esemény volt az Aetas, a Gondolat-Jel, a Bölcsész vagy a Harmadkor megjelenése, tehát amikor egy-egy valódi, maradandónak szánt szellemi műhely köré csoportosultak a diákok. A diákok legjobbjai, akiket számon tartottak a többiek.
A hetvenes-nyolcvanas években érettségizett generáció még olyan karra járt, ahová mindössze öt-hatszáz fiatalt vettek fel, és csak azért nem volt az átlagos négyszeresnél sokkal nagyobb a túljelentkezés, mert a korabeli pályázó százszor is megfontolta, hogy pontszámai és hozott tudása alapján van-e esélye bejutni ebbe az elitképzőbe. A túlképzés már akkor is téma volt. Nekünk, magyar-történelem szakosoknak, akik az évfolyam létszámának csaknem harmadát tettük ki, az első perctől hangoztatták, hogy árvíz idején velünk fogják elrekeszteni a Tiszát. De igaza van Csernus dékán úrnak: ennél a megközelítésnél sokkal többet nyomott a latban az a körülmény, hogy az itt tovább emelt, magas szintűvé lett általános műveltség révén a mi tudásunk akár a versenyszférában is képes volt kamatozni.
Akkoriban, és dübörögjön ezerrel a nosztalgia, szóval a késői Kádár-korszakban nem csupán divat, hanem egyenesen belső szükségszerűség volt könyvtárba, könyvesboltba, művészmoziba, kiállításra, költői estre, színházakba, komolyzenei koncertre járni. Volt egy Jancsó-sorozat a Belvárosi mozi nagytermében – telt házzal. A bölcsészekhez csapódtak a nyitott tétékások, jogászok, tanárképzősök, orvostanhallgatók és gyógyszerészjelöltek. Ugyanilyen létszámmal ment le Fábry, Godard, Fellini vagy Truffaut életműve. A kar szentélyében, az audmaxban zsúfolt ház előtt vetítették Bódy Gábor háromórás Psychéjét: volt időnk, kedvünk, türelmünk és érdeklődésünk arra, hogy részesei legyünk egy kísérletnek.
És ott ültünk a JATE Klubban, amikor a tizenhat éves szentesi diák, Alföldi Róbert egy monodrámában mutatta meg, hogy milyen félelmetes erejű művészi ambíció munkál benne. És százas létszámok mellett hallgattunk Zalán- meg Baka-verseket. És végigültük Sára Sándor akkor még megvágottan is 17 órás dokumentumfilmjét a doni katasztrófáról.
Igen, nosztalgia. Az egyik régi magyar irodalom szemináriumon Balázs tanár úr megemlített egy frissen megjelent verset. A szombathelyi Életünk hozta. Hetünknél ott volt a folyóirat, és tudtuk, hogy miről van szó. Lestük, hogy mikor jön ki a Tiszatáj, olvastuk az ÉS-t, kötelező irodalom volt a Kortárs, a kecskeméti Forrás, a debreceni Alföld, a Mozgó Világ, a nagyokat lélegző délvidéki irodalom lapja, a Symposion.
Azt akarom mondani, hogy a közös kulturális élmény volt az integráló erő. Nem a közvetlen tananyag, hanem az, hogy be tudtuk azonosítani a tanárainkat: a könyveiket, a kutatási témájukat, a kedvenceiket. És be tudtuk azonosítani magunkat is: a könyveinket, az írás- és olvasmányélményeinket, a legkedvesebb, húszszor megnézett filmjeinket, még a kocsmaasztalunkat is.

Hasonló integráló élményre ma kevés az esély. De sokkal több szervezőerő és (marketing)eszköz van a mai kari vezetés kezében, mint az akkoriéban. Ma a márkaépítés felől lehet megközelíteni a feladatot. Akkoriban az érzékelhető, de nem túl kemény diktatúra nyomása alatt préselődött eggyé egy tudni vágyó, élni akaró, boldogságot kereső, a szabadság élményét az alkotásban föllelő „nemzedék”, és vált végül is egy közös márka részévé. Ma fölülről kell át- és megszervezni a közös élményt, mert túl nagy, túl atomizált és az egy generációval ezelőttihez képest kevésbé emelkedett a megszólítandó tömeg.
Nyilván most is vannak szuperintelligens, tettrekész, szervezőkészséggel megáldott, jó írói vénájú, olvasott, tájékozott, a tudományosságban is élen járó fiatalemberek – de kétségkívül nem abban a sűrűségben, mint hajdanán. Ezért aztán velük, a valódi bölcsészekkel kellene nekilódulni a dékán által vizionált úton.
Amiben a maiak sokkal előrébb járnak, az a világlátottság, a nyelvtudás és a miénknél sokkal kevesebb gátlás. Most egy kultúrdiplomata került a kar élére, aki már a dékáni programjában is erre a nyitottságra és ezekre az adottságokra alapoz.
Biztosan nem egy hozzám hasonló vénember károgása lesz gyújtó hangú beszéddé. De tessék elhinni, hogy csak az lesz bölcsész, aki életmódszerűen fogyasztja a magas kultúrát. Tehát tömegrendezvények, bulik, ilyen-olyan napok legföljebb a kereteit adhatják meg a márka építésének.
Dobó István jól mondta egykoron, hogy a falak ereje a védők lelkében van. Az egri várkapitány már 1552-ben nagyon jól tudta, hogyan épül a brand.