Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Ki­csit za­var­ban va­gyok, úgy to­lo­gat­tam ma ma­gam előt­t, hogy le­ül­jek eh­hez az írás­hoz, ahogy ün­nep­re ké­szül az em­ber, és na­gyon fél, ne­hogy el­ront­son va­la­mit. Ilia Mi­hályt, a Tisza­táj egy­ko­ri fősz­erkesztőjét és a sze­ge­di böl­csész­kar meg­ha­tá­ro­zó ok­ta­tó­ját sze­ret­ném ugyan­is kö­szön­te­ni a nem­ré­gi het­ven­ötö­dik szü­le­tés­nap­ja al­kal­má­ból, de a laudáló hang­ja ki­csit meg­re­meg, ha olyan sze­rény em­bert sze­ret­ne mél­tat­ni, mint ami­lyen Mis­ka bá­csi.
Az Ex Sym­po­sion Ilia Mi­hály­ról szó­ló szá­má­nak sze­ge­di be­mu­ta­tó­já­ról tu­dó­sí­tot­tam ilyen igye­ke­zet­tel két éve, ahogy mon­da­ni szo­kás: eze­ken a ha­sá­bo­kon. A cikk után egy nyel­vész ta­ná­rom fél­re is hí­vott egy sze­mi­ná­ri­um előt­t: mi­ért en­ge­dek en­nek a rossz ang­lis­ta ha­tás­nak, hogy a Ta­nár Úr ki­fe­je­zést csu­pa nagy kezdő­betűv­el írom fo­lyó­szö­veg­ben is. A he­lyes­írás sza­bá­lya­it te­kint­ve min­den bi­zon­­nyal iga­za volt ne­ki, még­sem le­he­tett vé­let­len az el­írá­som, ami­vel va­la­hol még­is­csak a tu­dó­sí­tói sze­rep ob­jek­ti­vi­tá­sát sze­ret­tem vol­na el­len­sú­lyoz­ni: a sze­re­tet ef­fé­le su­ta igye­ke­ze­te pe­dig csak ügyet­le­nül tud meg­mu­tat­koz­ni, ha egy­ál­ta­lán.
Mi­ért is van az, hogy ha Ilia Mi­hály­ról be­szél bár­ki a ma­gyar iro­da­lom­ban vagy iro­da­lom­tu­do­mány­ban, ez a min­den ob­jek­ti­vi­tá­son tú­li sze­mé­lyes kö­zel­ség ér­ző­dik ki a hang­já­ból? Ilia Mi­hály élet­út­ja csu­pán le­xi­kon­cím­sza­vak­ban is te­kin­té­lyes: 1957-től a sze­ge­di böl­csész­kar ok­ta­tó­ja, 1958 és 1975 kö­zött a Tisza­táj meg­ha­tá­ro­zó szerkesztő­jeként a ha­tá­ron tú­li ma­gyar iro­da­lom­ra irá­nyu­ló fi­gyel­me a la­pot a ha­tá­rok nél­kü­li ma­gyar iro­da­lom or­gá­nu­má­vá tet­te. A lap­tól va­ló el­tá­vo­lí­tá­sa épp­olyan emblematikus és bi­zarr em­lé­ke lett a kor­nak, mint a nagy fi­gye­lem­mel ös­­sze­ál­lí­tott be­sú­gói há­ló­zat kö­rü­löt­te. A rend­sze­rek per­sze jön­nek, men­nek, el­ma­rad­nak, Ilia Mi­hály pe­dig vál­to­zat­la­nul tud min­den­ről és min­denkiről, fi­gyel min­den­re és min­den­ki­re, hogy kön­­nyen hi­he­ti azt az em­ber, ezt a tö­ré­keny há­ló­za­tot, a ma­gyar iro­dal­mat mint­ha épp ez, az ő tu­dá­sa fog­ná, tar­ta­ná ös­­sze.
Mert a le­xi­kon­szó­cikk még­sem ad ma­gya­rá­za­tot ar­ra, mi az, ami­ért az em­ber an­­nyi­ra örül, ha le­ve­let kap, ha be­szél­het Mis­ka bá­csi­val. „Ilia Ta­nár Úr (sic!) úgy lát­ja: a mai hall­ga­tók szak­mai kö­tő­dé­se na­gyon erős, ám alig érdek­lőd­nek az őket kö­rül­ve­vő vi­lág irán­t” – ír­ta pár nap­ja a Nép­sza­bad­ság köszön­tő cik­ke. A „mai hall­ga­tót” ki­csit szí­ven üt­he­ti ez a mon­dat, no­ha Ilia Mi­hály­tól épp az „ta­nul­ha­tó”, hogy ami nem ta­nul­ha­tó, az is men­­nyi­re fon­tos, és hogy ez a nem ta­nul­ha­tó, ez a min­den­ko­ri sze­mé­lyes nem mel­let­te van a ta­nul­ha­tó iro­da­lom­nak, ha­nem el­ide­ge­nít­he­tet­len ré­sze an­nak, és az, hogy ezt a nem ta­nít­ha­tót men­­nyi nem­ze­dék ta­nul­ta – és ta­nul­juk ma is – tő­le, még­is nagy do­log.

Turi Tí­mea