Szegedi Tudományegyetem

Archívum

2006

4. szám - 2006. február 27.

Fókusz

Jobb félni

Cikk nyomtatás

Link küldés

Megosztás

Na jó, akkor most már madárhúst sem eszünk.
Na jó, vonhatjuk meg a vállunkat, elveszett még egy lehetőség a létfenntartásra. És akkor mi van, mondhatjuk higgadt nyugalommal, akár valami passzív ellenálló földesúr. Már nem eszünk marhát, mert félünk, hogy megkergülünk, nem eszünk sertést, mert annak a körme fájhat meg a szája, úgyhogy távol álljon tőlem a pánikkeltés, de azért az mégiscsak elgondolkodtató, hogy az ember, ha akar, bármikor megtalálhatja az okot a félelemre. Úgyhogy ha mindehhez még hozzávesszük a gyümölcsök szétpermetezett mivoltát, akkor, ha biztosra akarunk menni, táplálkozásunk valóban egyenes úton halad az (ahogy még hajdan a Notting Hillben fogalmaztak): nyerskosz-evés különös, ám minden bizonnyal hatékony fogyókúrája felé.
A félelmet nem lehet meggyőzni. Tőlem aztán ehet bárki tüntetőleg kacsasültet, ám (l)egyen; maximum az jut róla eszembe, hogy talán túlélem e vakmerő vállalkozót - feltéve, hogy nem pusztulok bele mindezek előtt a még kidolgozatlan technikával bíró nyerskosz-evésbe.
A félelem nem hallgat érvekre. Emlékeztek még a lépfene-ügyre? Az anthrax-sztori kirobbanásának másnapján én például jókedvűen indultam zuhanyozni, mígnem meg nem pillantottam: a fürdőszivacs tele van hintve valami bizonytalan fehér porral. Hosszú másodpercekig persze az öszszes lehetséges magyarázaton végigfutott az agyam, melyek közül a legvalószínűbbnek az tűnt, hogy a terroristák rejtett utakon jutottak be a fürdőszobámba, majd halált hozó port szórtak személyes tárgyaimra. Támadás! Mondom, hosszú másodpercekig álltam így, és arra az eshetőségre, hogy esetleg a szomszédos mosóporosdoboz tartalma szóródott ki, nemigen, vagy csak nagyon későn gondoltam.
A félelemmel nem lehet vitatkozni. Épphogy leírtam a fenti sorokat, már rögtön azon jár az eszem, vajon nem volt-e égbekiáltó felelőtlenség a fennálló helyzet köszörűkövén kiélezni olcsó poénomat.
A félelem azonban nem fél semmitől.
A félelem nem megy ki az utcára, bezárja a zsalugátert, felhalmozza otthon a desztillált konzervkaját, nem veszi fel a telefont, nem találkozik embertárssal. A félelem aszexuális. A félelem nem érintkezik az úgynevezett valósággal, inkább csak újságot olvas meg tévéhíradót néz, ám inkább csak bulvárt és szalagcímeket, hiszen a lábjegyzet méretű kifejtés elolvasása előtt már önmagát magatehetetlenné téve bepánikol. A félelem valahogy úgy néz ki, ahogy Szerémi Zoltán a Kényes egyensúlyban: fémfehér szkafandere biztonságából vigyorog az általa vélt rothadásra.
És legfőképp: a félelem nem hallgat Quimbyt. Így azt sem hallhatja, amikor a poszttrubadúrhangú Kiss Tibi lemondó sóhajjal azt énekli: „Nincsen veszély. Csak képzelem.”

Turi Tímea