2020. október 24., szombat English version
Archívum  --  2006  --  4. szám - 2006. február 27.  --  Fókusz
(Domb) Amióta a Nők Lapjában a szilikon betét foglalta el az életszagú riport helyét, már nem ajánlom az újságot mint kötelező irodalmat az ifjú tollforgatóknak, viszont változatlanul ajánlom kötelezően olvasandó szerzőként Schäffer Erzsébetet, a hiteles mesélőt.
Ami a hetilap sorsát illeti: a rendszerváltást követően osztódással szaporodtak az olyan női magazinok, amelyeket a Nők Lapjától távozó, egykori vezető munkatársak jegyeznek, s ezzel rá is lökték a színvonal lejtőjére a valaha volt egyet, ami könnyű szánként csusszant alá a többivel folytatott versenyben.
De Schäffer nem változott semmit, maradt a dombtetőn – onnan aztán jobban is lát.
(Villányi) „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk” – idézi mottóként minden embermeséjéhez és könyvéhez Simone Weiltől azt a gondolatot, aminél kevés pontosabb született az életvezetésről szólva. Amikor először találkoztam Schäffer Erzsébettel, azonnal innen kezdtünk. Mondtam, a gondolatra Pilinszky hivatkozott. Erre mondta, hogy ő is ott lelt rá. Erre én: ez szomszédja annak a megközelítésnek, hogy csak az lehet a miénk, amiről lemondtunk. Mire ő: „Pilinszkynek ebben is igaza van."
Nem terveztük, de elmentünk ebédelni. Négy-öt órát ültünk az asztalnál egészen belészeretve abba, hogy minden mondat ugyanazt jelentette. „Kimondhatatlan jól van, ami van." Erre ő: „minden tetőről látni a napot." És a Fabula farkasa? Igen, mondta ő, akkor is ott állt a szoba közepén, amikor agyonverték.
Nem lehetett vitás, hogy villányi vöröshöz rendeltük az ételt, és az sem, hogy a végén nagy, testes, tölgyfa hordóban érlelt különlegességet kértünk. Mandarinizzása volt a napnak, Erzsi mesélt, én is meséltem, és olyanokat vallottunk be egymásnak a magánéletünkből, amilyen redőket még a legjobb barátunk elől is elsimítunk inkább. És akkor koccintottunk. Nem tudom, mi történt, eltört mindkét pohár, s ahogy tovább szaladt a kezünk, egyszerre vertük le a palackot.
A fehér damaszton a folt, akár egy kitárulkozó pipacsvirág.
(Megállni) Az emberek csak belelógnak a saját életükbe, mint a teafilter, de hogy mi ázik ott, s az mivé lesz, az már senkit sem érdekel. Az igazi íróember a kezébe veszi a csészét.
Az újságíró a munkája egyharmad részében beszélget (információt gyűjt, tájékozódik), egyharmadában a kortársait olvassa, s csak a fennmaradó részben végez érdemi munkát. Nos, Schäffer az első egyharmadot azért teljesíti hihetetlenül jól (már-már azt mondtam: hatékonyan), mert jártában-keltében mindig a legjobb pillanatban áll meg. Lehet, hogy ő maga nem cövekel le a villamoson horgoló férfi vagy a vasúti sorompónál feledkező nő mellett, csak épp ott hagyja a figyelmét. S ez itt a legfontosabb: úgy azonosulni a másik személy sorsával, hogy közben a figyelem nem oldódik föl az egyszeriben, hanem kitágítja a látókört, amiben egy egészen különleges perspektíva jön létre. A távoli táj, benne a vasútállomással vagy a várakozó autók légifelvételével épp olyan mesésen közeli, mint a táskát tartó kéz.
Gondoltam, ha valaki ennyire tudja a mesét, meghívom, mondja el: hogyan csinálja. Szakmai hét volt ez, Mézes Flórián (HVG) arról beszélt, hogyan húzza be az embert a hetilap örvénye, Tamás Ervin (Népszabadság) azt fejtegette, miként lehet kamaszosan belezúgni a szerkesztőségi munkába, Zelei Miklós és Gazsó L. Ferenc a nyomozó újságírás szerkezettanába vezette be a kollégáimat, Farkasházy meg azt mondta, hogy „nem értem”. S az előadás sorozat végén jött Schaffer Erzsébet: női újságírás és a mese.
Bemutattam, fölállt és nem tudott megszólalni. Belekezdett egy gondolatmenetbe, de elhibázta. Összekavarodott, hülyeségeket beszélt. Makogott. Elkapott egy másik fonalat, de az elszakadt. Fél óra telt el így, egyre kínosabban feszengtünk. Erzsi a kezét tördelte és nem tudta, hogy miként szabadulhat ki ebből a helyzetből. S aztán egyszer csak elkezdett egy történetet. Mesélt. Kinyíltak a mondatok, mint napfényre a pipacsok. Langymeleg szálldosott a széksorok között, búzaillat terült szét, azután meglebbent a könyvtárak komoly levegője, láttuk a csíkokat a fürdőköpenyen, úszott a virágszirom-tejszínhab a kávén.
Jóval tovább mesélt, mint a megadott egy óra. A kollégák úgy néztek, mint a gyerekek az üveggömbre, s közben szép percek bársonyán henteregtünk.
Azután kettesben ittunk egy korty ágyas pálinkát, majd megosztoztunk egy palack villányin. Eltelt néhány év, küldött egy könyvet: Pipacsvirágom. Benne egy lepréselt pipacs.
Írtam neki, de ő nem olvassa el a drótpostát. Van vagy hatezer megválaszolatlan levele. Újabb évek teltek el, megkaptam a Lábujjhegyen című könyvét. Olvasom, kertje van, saját szőlője, bora.
Kimondhatatlan jól van, ami van.
Dlusztus Imre
Bezár