2019. szeptember 15., vasárnap English version
Archívum  --  2009  --  11. szám - 2009. november 9.  --  Fókusz
Másként mondjuk
Címkék: Fókusz

A nyolc­va­nas évek kö­ze­pén lét­re­jött sze­ge­di iro­dal­mi és kri­ti­kai fo­lyó­irat, a Har­mad­kor nem­rég ün­ne­pel­te szü­le­té­se ne­gyed­szá­za­dos év­for­du­ló­ját. A Ré­gi Zsi­na­gó­gá­ban meg­ren­de­zett ün­nep­sé­gen meg­le­pő mó­don több ge­ne­rá­ci­ós telt ház jött lét­re egy olyan ki­ad­vány em­lé­ké­re, amely alig ke­rült fel a köz­tu­dat szint­je­i­re, mi­vel in­kább le­vél­ben, cso­mag­ban vagy kéz­ből kéz­be ad­va ter­jedt, és nem volt pél­da ar­ra, hogy az úgy ne­ve­zett el­ső nyil­vá­nos­ság (te­hát a ké­ső ká­dá­ri kor hi­va­ta­los saj­tó­ja) ér­dem­ben fog­lal­ko­zott vol­na ve­le. Ugyan­ak­kor je­les­sé lett szer­zők és szer­kesz­tők al­kot­ták a szer­kesz­tő­sé­get, így a fo­lyó­irat utóbb a Har­mad­kor tény­le­ges to­vább élé­se nél­kül szer­zett ma­gá­nak je­len­tő­sé­get.
Olyan ez, mint ami­kor négy-öt em­ber ös­­sze­ül be­szél­get­ni a hely­zet­ről, ami­ben él­nek, az­tán húsz év­vel ké­sőbb egy be­sú­gói je­len­tés­ből rá­döb­ben­het­nek az egy­ko­ri ta­lál­ko­zó ve­szé­lye­i­re és iz­gal­ma­i­ra.
Az est előtt fi­a­tal kol­lé­gám cso­dál­ko­zott rá ar­ra, hogy a hely­szí­nen ki­ál­lí­tott ko­ra­be­li le­ve­lek és kéz­irat­ok kö­zött ta­lál­ha­tó volt a tit­kos­rend­őr­ség ál­tal el­ren­delt meg­fi­gye­lé­se­ket ös­­szeg­ző irat is. Hu­szon­éves pá­lya­tár­sam nem ér­tet­te, mi­ért kon­cent­rált a III/III a sze­líd köl­tők­re. Meg­val­lom, fe­szült­té tett a kér­dés­föl­te­vés, egy ki­csit fö­lös­le­ges­nek is érez­tem mind­azo­kat a dol­go­za­to­kat, ami­ket e he­lyen épp ki­len­ce­dik éve he­lyez­ge­tek el, így nem is tud­tam vá­la­szol­ni.
Ké­sőbb rá­jöt­tem, hogy vé­gül is a dol­gok ter­mé­sze­te sze­rint ke­rül­tem eb­be a hely­zet­be: csak ben­nün­ket, érin­tet­te­ket ér­de­kel iga­zán, né­ha rész­le­tek­be me­nő­en a sa­ját meg­fi­gyel­te­té­sünk – hi­szen az pon­to­san rög­zí­tet­te a ha­ta­lom mi­ben­lét­ét –, mert az az össze­takny­olt va­la­mi, amit rend­szer­vál­tás­nak ne­vez­tünk el, min­den­re rá­ke­nő­dött, és min­den tárgy­nak, gon­do­lat­nak és ös­­sze­füg­gés­nek el­ken­te a ha­tár­vo­na­la­it. Épp úgy, mint az undor­mányos ame­ri­kai fil­mek­ben, ami­kor a ször­nyet szét­lö­vik a fény­pus­ká­val, és az ál­lat­ból ki­csa­pó­dó nyá­kos mi­cso­da rá­cup­pan a dol­gok­ra, így a hős iz­zadt-vé­res hom­lo­ká­ra is.
Té­ved­tünk, ami­kor azt vél­tük, hogy a rend­szer­vál­tás­sal lét­re­jött vol­na egy­faj­ta ér­ték­vál­tás is. Té­ved­tünk, ami­kor ab­ban bíz­tunk, hogy majd jól meg le­het kü­lön­böz­tet­ni az em­be­ri tet­te­ket, vagy ha azo­kat nem is, leg­alább a ve­rő­em­bert at­tól, akit ütöt­tek. Ab­ból a hi­bás té­tel­ből in­dul­tunk ki, hogy 1990 ta­va­szán a múl­tat vég­képp el­tö­röl­ték. Sőt még azt is gon­dol­tuk, hogy Marx sza­va­i­val él­ve, már nem jön vis­­sza az a ré­gi sze­mét, ami el­len így vagy úgy, de még­is csak har­col­tunk.
An­tall Jó­zsef meg­mond­ta: tet­szet­tünk vol­na… S mert nem tet­szet­tünk, az el­ső négy esz­ten­dő más­ról sem szólt, mint hogy a le­vál­tott párt­tag­köny­ves elit alá­me­rült a gaz­da­ság­ba, meg­sze­rez­te a pri­va­ti­zá­ci­ós esz­köz­rend­sze­rek ja­vát, fe­hér­re mos­ta a múlt­ját, s a po­li­ti­kai pár­tok­ba a nyolc­va­nas évek vé­gén be­kül­dött há­ló­za­ti em­be­re­in ke­resz­tül vég­ér­vé­nye­sen rel­a­tivizál­ta a po­li­ti­kai és mo­rá­lis fe­le­lős­ség kér­dé­sét.
A Ká­dár-re­zsim alatt ki­ala­kult egy po­li­ti­kai fra­ze­o­ló­gia, amit óva­tos­ság­ból, sem­mit­mondás­ból, szte­re­o­tí­pi­ák hal­ma­zá­ból és kö­dös szür­ke­ség­ből gyúr­tak. Nos, a bri­gád­gyű­lé­sek­től a vál­la­la­ti ren­dez­vé­nye­ken, a sport­egye­sü­le­ti év­zá­ró­kon és a nő­na­pi kö­szön­tő­kön át egé­szen az MSZMP KB ülé­se­i­ig ez a nyelv je­len­tet­te a be­ava­tott­sá­got, a biz­ton­sá­got és bi­zo­nyos mér­té­kig a mű­velt­ség lát­sza­tát is. Aki így szó­lalt meg, az már tu­dott va­la­mit. Aki ezt a nyel­vet bir­to­kol­ta, az va­la­mi­lyen szin­ten kap­cso­ló­dott az el­osz­tást fel­ügye­lő ad­mi­niszt­rá­ci­ó­val. A mód­szer­vál­tás­nak in­kább ne­vez­he­tő rend­szer­vál­tás haj­na­lán e nyelv tisz­te­lő­it iszo­nya­to­san meg­za­var­ta a li­be­rá­lis sza­bad­szá­jú­ság, va­la­mint az a mon­dat­szer­ke­ze­ti temp­lom­épí­té­szet, ami An­tall Jó­zsef, Sza­bad Györ­gy és jó né­hány kö­ve­tő­jük sa­ját­ja volt.
Így az­tán a biz­ton­sá­got su­gár­zó, meg­szo­kott, langy­me­leg, min­dent el­ta­kar­ni és sem­mit sem be­mu­tat­ni jel­le­gű kom­mu­ni­ká­ció új­ra tort ül­he­tett a rend­szer­vál­tás utá­ni má­so­dik kor­mán­­nyal. Sze­gény em­be­rek, kis­nyug­dí­ja­sok, pe­rem­ke­rü­le­ti­ek, iga­zi két­ke­zi me­ló­sok, a nagy­ipar nosz­tal­gi­ku­sai, egy­ko­ri ap­pa­rat­csi­kok, meg­rög­zött kom­csik al­kot­ták ezt a tá­bort – s ezek mind sza­va­zó­pol­gá­rok.
Kór­tör­té­ne­ti­leg rend­kí­vül ér­de­kes je­len­sé­get re­giszt­rál­hat­tunk ak­kor, ami­kor e ré­gi fra­ze­o­ló­gia a 2000-es évek ele­jé­re ös­­sze­nőtt a po­li­ti­kai por­szí­vó­ügy­nö­kök nyel­ve­ze­té­vel. Kü­lö­nös hely­zet állt ek­kor elő: a párt­hit alap­ján „gon­dol­ko­dó” em­be­rek már nem a szó­nok sza­va­it akar­ták meg­ér­te­ni, csu­pán bíz­ni sze­ret­tek vol­na ab­ban, hogy hasz­nál­ha­tó lesz az a kütyü, amit most épp el akar ad­ni.
Per­sze, hogy nem ért­he­tő a har­mad­ko­ros egye­te­mis­ták meg­fi­gye­lé­sé­ről szó­ló tit­kos­rend­őri fel­jegy­zés ilyen nyel­vi és fra­ze­o­ló­gi­ai kör­nye­zet­ben, a to­tá­lis re­la­ti­viz­mus bi­ro­dal­má­ban, a kö­zel­múlt fe­lé for­dí­tott, össze­takny­olt na­gyí­tó alat­t.
Mi sze­lí­dek vol­tunk.
Ők meg ha­té­ko­nyak.

Dlusz­tus Im­re

Bezár