Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Egy ide­gen nagy­vá­ros­ból jött kép­ző­mű­vész tar­tott va­la­mi nyá­ri kéz­mű­ves-fog­lal­ko­zást gye­re­kek­nek, ami­re vé­gül csak hár­man men­tünk el: ket­ten fel­ső­sök és egy al­só ta­go­za­tos kis­lány. Ilyen ke­vés szá­mú cso­port ese­tén óha­tat­la­nul el­kez­de­nek la­zul­ni a kap­cso­la­tok for­ma­li­tá­sá­nak kor­lá­tai, ami olyan ba­rát­sá­gos­sá és al­ka­lo­mad­tán lát­szó­lag el­len­sé­ges­sé vál­toz­tat­hat­ja a vi­szo­nyo­kat, ami­lye­nek csak ro­ko­nok kö­zött le­het­sé­ge­sek. Ebéd­idő­ben mint egy kis csa­lád in­dul­tunk a ko­ron­gok és az agyag­da­ra­bok mel­lől ebé­del­ni, a tű­ző, csak a vi­dé­ki vá­ro­sok­ra jel­lem­ző las­sú­ság­gal ter­je­dő for­ró­ság­ban. Az utunk ilyen­kor min­dig el­ve­ze­tett a vá­ros egy négyké­zlábon má­szó cse­cse­mőt áb­rá­zo­ló szob­ra előt­t, ilyen­kor pe­dig min­dig meg­je­gyez­tük ide­gen tyúk­anyónk­nak, hogy vár­jon csak ránk egy per­cet, mind­járt fel­má­szunk szo­bor a há­tá­ra. És no­ha vá­ro­sunk­ban, ezen a szá­munk­ra, gye­re­kek szá­má­ra is­me­rős te­re­pen, va­ló­ban nem volt szo­kat­lan a ne­mes egy­sze­rű­ség­gel csak öcsi­nek ke­resz­telt szo­bor­ra va­ló rá­má­szás, mi, fe­le­lős­ség­tel­jes fel­ső­sök min­dig meg­elé­ged­tünk az is­me­ret­len vá­ros­ból jött né­ni szó­be­li pro­vo­ká­ci­ó­já­val. Ad­dig fe­szí­tet­tük azon­ban a húrt, ad­dig jár­tunk, mi, kor­sók a kút­ra, amíg leg­fi­a­ta­labb tár­sunk egy a le­he­tő leg­ter­mé­sze­te­sebb gesz­tus­sal, a ki­mon­dott mon­da­to­kat a leg­na­gyobb ma­gá­tól ér­te­tő­dés­sel gya­kor­lat­ra for­dí­tó moz­du­lat­tal fel­pat­tant mind­an­­nyi­unk öcsi­jé­nek há­tá­ra.

A ha­tás még­is meg­le­pett mind­an­­nyi­un­kat. A kép­ző­mű­vész né­ni, aki­vel na­pok óta anya­gok és for­mák köz­vet­len bű­vö­le­té­ben él­tünk, el­hűlt és ámult szi­gor­ral re­a­gált nem túl ere­de­ti for­ra­dal­munk­ra. Szá­má­ra, aki szá­má­ra a mű­vé­szet min­den­na­pi kö­ze­get je­len­tett, a til­tott ha­tár át­lé­pé­se, a szo­bor meg­érin­té­se, sőt mi több, az ar­ra va­ló rá­ülés fe­lért egy is­ten­ká­rom­lás­sal. Mind­ezt pe­dig nem is a han­gos kor­ho­lás­ból ve­het­tük ész­re, ha­nem ab­ból, hogy órá­kig szó­hoz sem ju­tott. Pe­dig nyil­ván­va­ló: nem csu­pán a mű­tár­gyak irán­ti tisz­te­le­te aka­dá­lyoz­ta meg ab­ban, hogy mo­so­lyog­jon raj­tunk, ha­nem az is, hogy egész egy­sze­rű­en nem volt be­avat­va vá­ro­sunk sa­já­tos tör­vé­nye­i­be.

Ef­fé­le tör­vé­nyek­nek en­ge­del­mes­ke­dünk mind­an­­nyi­an ön­tu­dat­la­nul, mi­kor az el­ső ta­va­szi na­po­kon, ami­kor vég­re hos­­szab­bak a nap­pa­lok, és rö­vi­dül­nek a sötéthideg éj­sza­kák, Sze­ge­den alig le­het sza­bad ülő­he­lyet ta­lál­ni a Du­go­nics tér szö­kő­kút­ja mel­lett. A vá­ros tör­vé­nye ez, ahogy a ta­vasz örö­me fel­ér egy mű­al­ko­tás­sal.

Turi Tí­mea