Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Ke­nye­ret ven­ni egye­dül

Ré­ka csa­lád­já­ban el­ső­sor­ban bi­o­ló­gus édes­ap­já­nak és fran­cia sza­kos nagy­nén­jé­nek kö­szön­he­tő­en nagy ha­gyo­má­nya van a fran­cia nyelv és kul­tú­ra sze­re­te­té­nek. A szin­tén fran­cia sza­kos böl­csész­lány ezért ab­ban a sze­ren­csés hely­zet­ben volt, hogy már egész pi­ci ko­rá­tól kezd­ve szív­hat­ta ma­gá­ba a nyel­vet, ami va­ló­szí­nű­leg a meg­él­he­té­sét is biz­to­sí­ta­ni fog­ja. „Ná­lunk kvá­zi kö­te­le­ző volt, hogy az öcsém is és én is a kis Ságvári­ba men­jünk fran­cia ta­go­zat­ra, fel sem me­rült má­sik is­ko­la. Iga­zá­ból szin­te nem is tu­dom, hogy hon­nan ered ez a fran­cia­sze­re­tet, de az biz­tos, hogy min­dig vol­tak fran­cia is­me­rő­se­ink, ba­rá­ta­ink a nagy­né­ném és az apu­kám ál­tal. Azt hi­szem, ta­lán az volt meg­ha­tá­ro­zó eb­ben, hogy a kö­zép­is­ko­lá­ban Ko­vács Bé­la bá­csi ta­ní­tot­ta ne­kik a fran­ci­át. Min­dig azt me­sél­ték ne­kem, hogy na­gyon szi­go­rú volt ugyan, de be is ol­tot­ta őket a nyelv sze­re­te­té­vel egy élet­re. Em­lék­szem, hogy én is na­gyon ki­csi vol­tam, az öcsém pe­dig még men­ni sem tu­dott, ami­kor már jár­tunk kint Fran­cia­or­szág­ban, rend­sze­re­sen ott nya­ral­tunk. Nagy él­mény volt ne­kem, ami­kor pél­dá­ul négy­éves ko­rom­ban már egye­dül kér­tem a ke­nye­ret egy kin­ti bolt­ban. Gon­do­lom, hogy ez az el­kö­te­le­zett­ség örök­lőd­ni is fog a csa­lád­ban, hi­szen szá­mom­ra is na­gyon fon­tos ez a nyelv és az or­szág.”

Pálfi Ré­ka 2009 ta­va­szán érett­sé­gi­zett a sze­ge­di Ságvári End­re Gya­kor­ló Gim­ná­zi­um fran­cia két­tan­nyelvű ta­go­za­tán. Szep­tem­ber óta a Böl­csé­szet­tu­do­má­nyi Kar ro­man­iszti­ka (fran­ci­a) sza­kos hall­ga­tó­ja szak­for­dí­tói és tol­mács szak­irá­nyon. 2002-től négy évig csa­lád­já­val Pá­rizs­ban élt, ahol a Jan­son de Sail­ly ál­ta­lá­nos is­ko­la és gim­ná­zi­um­ban ta­nult. Fo­tó: Se­ges­vá­ri Csa­ba

„Cso­da­bo­gár”

Mind­ezek el­le­né­re, ami­kor Ré­ka fran­ci­á­ul kez­dett ta­nul­ni az ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ban, ele­in­te nem sze­ret­te a nyel­vet. A for­du­ló­pon­tot az je­len­tet­te, ami­kor ha­to­di­kos ko­rá­ban az egész csa­lád ki­köl­tö­zött Pá­rizs­ba, mi­vel édes­ap­ja kint vál­lalt dip­lo­má­ci­ai fel­ada­to­kat. Négy évig élt Fran­cia­or­szág­ban, és mint mond­ja, ren­ge­te­get kö­szön­het en­nek az idő­szak­nak.
„Nagy do­log, hogy ilyen kö­zel­ről meg­is­mer­het­tem egy má­sik or­szág kul­tú­rá­ját, olyan fi­nom rész­le­te­ket is, mint pél­dá­ul az or­szág­ré­szek kö­zöt­ti men­ta­li­tás­be­li kü­lönb­sé­gek. Ter­mé­sze­te­sen so­kat se­gít most a su­li­ban, hogy me­rek meg­szó­lal­ni, tu­dok fran­ci­á­ul gon­dol­kod­ni. Sok­kal kön­­nyeb­ben meg­ér­tem az órá­kat, és úgy lá­tom, hogy kön­­nyeb­ben ki is tu­dom ma­gam fe­jez­ni, job­ban össze tu­dom rak­ni a mon­da­to­kat, mint a töb­bi­ek, ami­kor ott kell be­szél­ni az órán, nem le­het elő­re meg­fo­gal­maz­ni a gon­do­la­to­kat. Az is hasz­nom­ra vált, hogy kint az is­ko­la­tár­sa­im ele­in­te cso­da­bo­gár­nak tar­tot­tak, mert ak­cen­tus­sal be­szél­tem, és az öl­töz­kö­dé­sü­ket sem fel­tét­le­nül kö­vet­tem. Pél­dá­ul csak ne­kem volt ba­kan­csom, ami mi­att min­den­ki tel­je­sen hü­lyé­nek né­zett. So­kat ta­nul­tam ab­ból, hogy be kel­lett il­lesz­ked­nem. Ma­ga­biz­to­sabb let­tem. Ko­ráb­ban tar­tot­tam az em­be­rek­től, de mi­ó­ta vis­­sza­jöt­tem Fran­cia­or­szág­ból, nyíl­tabb let­tem, köny­­nyeb­ben el tu­dom ma­gam fo­gad­tat­ni má­sok­kal. El kel­lett tel­nie azért egy idő­nek, mi­re át­lát­tam, hogy men­­nyi­re hasz­nos volt ez szá­mom­ra, mert ami­kor ki­men­tünk, úgy fog­tam fel a dol­got, hogy el­sza­kí­ta­nak a ba­rá­ta­im­tól. De ta­lán a leg­fon­to­sabb, hogy ha vis­­sza­me­gyek, ott­hon fo­gom ma­gam érez­ni. Tu­laj­don­kép­pen el­mond­ha­tom, hogy olyan, mint­ha két ha­zám len­ne. Pél­dá­ul an­no ami­kor vis­­sza­men­tünk Fran­cia­or­szág­ba az itt­ho­ni lá­to­ga­tá­sa­ink után, ak­kor is azt mond­tuk, ha­za­me­gyünk, mind­két or­szá­got a ha­zánk­nak ne­vez­tük” – árul­ja el.

Egye­nes út

Nem cso­da te­hát, hogy a gim­ná­zi­um után már nem volt kér­dés Ré­ka szá­má­ra, hogy hol foly­tas­sa ta­nul­má­nya­it, szin­te egye­nes út ve­ze­tett a fran­cia szak­ra.

BOKSZ

Ré­ka spor­tos lány lé­vén több­fé­le moz­gás­for­mát is ki­pró­bált már, leg­in­kább azon­ban egy el­ső hang­zás­ra igen fér­fi­as­nak tű­nő küz­dő­spor­tot sze­re­tett meg. „Fran­cia bok­szol­tam kint. Na­gyon sze­ret­tem, mert le­het ben­ne rúg­ni is, amit na­gyon él­ve­zek, és egy vé­dő­fel­sze­re­lés­ben csi­nál­ják. Az egyik ba­rát­nőm ta­lál­ta ki, hogy bok­szol­junk, ő vé­gül in­kább tán­col­ni ta­nult, én vi­szont ma­rad­tam en­nél, min­dig is be­jöt­tek a fi­ús spor­tok. Itt­hon vi­szont nem foly­tat­tam, mert csak fér­fi­ak űzik, és fő­leg az erőn­lét­re kon­cent­rál­nak az edzé­se­ken, míg kint na­gyobb te­ret ka­pott az imp­ro­vi­zá­ció, a sza­bad boksz. Olyan ez, mint az ok­ta­tás, ami szin­tén sok­kal sab­lo­no­sabb, szá­ra­zabb Ma­gyar­or­szá­gon.”

„Tu­laj­don­kép­pen egy­ér­tel­mű volt, hogy a fran­cia nyelv­vel sze­ret­nék fog­lal­koz­ni, úgy­hogy bár fel­me­rült ben­nem az is, hogy a GTK-ra men­jek, vé­gül a böl­csész­kar­ra jöt­tem, és biz­tos, hogy jól is tet­tem. Elő­ze­te­sen ar­ra szá­mí­tot­tam, hogy több vizs­gám lesz, szor­gal­mi idő­szak­ban vi­szont ke­ve­sebb dol­gom. Eh­hez ké­pest a leg­több órám sze­mi­ná­ri­um. De eze­ken töb­bet is le­het ta­nul­ni, köz­vet­le­nebb a kap­cso­lat. Ke­ve­sen va­gyunk, úgy­hogy min­den­kit tud­nak be­szél­tet­ni az órá­kon, rá­kény­sze­rül az em­ber, hogy ké­szül­jön ren­de­sen. Úgy lá­tom, hogy igen szi­go­rú­ak a tan­szé­ken, van­nak el­vá­rá­sok, de ez nem baj. Per­sze van pár olyan tan­tár­gyam is, ami­nek most nem an­­nyi­ra lá­tom a hasz­nát, de le­het, hogy ez ké­sőbb vál­to­zik, és az biz­tos, hogy alap­ve­tő­en szá­mom­ra ér­de­kes dol­go­kat fo­gok itt ta­nul­ni” – vé­li.

Ter­vek

Ugyan csak né­hány hó­nap­ja egye­te­mis­ta, Ré­ka már­is te­le van ter­vek­kel a jö­vő­jét il­le­tő­en. „Na­gyon sze­ret­nék majd ki­men­ni az egye­tem alatt is Fran­cia­or­szág­ba va­la­mi­lyen ösz­tön­díj­jal. Le­he­tő­leg Niz­zá­ba, de az is le­het, hogy Pá­rizs­ba. Úgy tu­dom, szin­te min­den­ki ki­jut, aki sze­ret­ne, úgy­hogy jók az esé­lye­im er­re. Per­sze ezt csak má­sod- vagy har­mad­év­ben ter­ve­zem. Egy­elő­re ar­ra kon­cent­rá­lok, hogy meg­csi­nál­jam a fél­évet, fel­mér­jem, hogy men­­nyi erő­fe­szí­tés­sel tel­je­sít­he­tő szá­mom­ra ez a szak. Hi­szen még nem is vizs­gáz­tam itt, ha­bár a zh-k jól men­nek, úgy­hogy re­mé­lem, nem lesz gon­dom. Sze­ret­nék a há­rom év után is itt ma­rad­ni, de egy­elő­re nincs tol­mács mes­ter­kép­zés. Már­pe­dig én tol­mács­ként kép­ze­lem el ma­gam. Már csak azért sem len­nék jó ta­nár, mert nem jó a nyelv­ta­nom, a fran­ci­ák ugyan­is nem iga­zán be­szél­nek he­lye­sen, és ná­lam elég­gé rög­zül­tek a hi­bák. Sze­rin­tem len­ne rá igény, de ha ad­dig­ra sem lesz mes­ter­kép­zés, ak­kor to­vább­me­gyek a GTK-ra. Az­tán a két vég­zett­sé­get ve­gyít­ve ta­lán ala­pí­tok egy tol­mács­cé­get.”

„Azért ide húz a szí­vem”

Sok fi­a­tal igyek­szik kül­föld­ön sze­ren­csét pró­bál­ni. Ezért is ér­de­kes kér­dés, hogy egy má­sik or­szá­got is szin­te az ott­ho­ná­nak te­kin­tő em­ber va­jon Ma­gyar­or­szá­gon kép­ze­li-e el az éle­tét.
„Szí­ve­sen él­nék Fran­cia­or­szág­ban, mert bi­zo­nyos szem­pont­ból sok­kal mi­nő­sé­gibb éle­tet le­het él­ni ott. Ami­kor ha­za­jöt­tem a négy év után, ele­in­te fur­csa volt pél­dá­ul, hogy itt­hon men­­nyi­vel pes­­szi­mis­táb­bak az em­be­rek. Mint­ha foly­ton szit­ko­zód­na min­den­ki, sen­ki nem sze­re­ti a mun­ká­ját. Kint ha meg­áll egy au­tós, ki­száll, vesz egy ke­nye­ret, nem du­dál­nak, or­di­bál­nak a mö­göt­te ál­lók, ha­nem szé­pen, nyu­god­tan meg­vár­ják. Per­sze ott is van kü­lönb­ség az em­be­rek men­ta­li­tá­sá­ban. A dé­li­ek sok­kal köz­vet­le­neb­bek, rög­tön csa­lád­tag­ként ke­zel­nek, míg a pá­ri­zsi­ak pél­dá­ul jó­val tá­vol­ság­tar­tób­bak, ke­vés­bé fo­gad­ják el az ide­ge­ne­ket. De ami a leg­job­ban za­vart, hogy itt­hon na­gyon ras­­szis­tá­nak tűn­tek az em­be­rek a fran­ci­ák­hoz ké­pest. Kint sok­kal el­fo­ga­dób­bak, sok több­nem­ze­ti­sé­gű csa­lád van, én is meg­is­mer­tem egy cso­mó ide­gen kul­tú­rát. Az osz­tá­lyom­ban vol­tak fü­löp-szi­ge­te­ki­ek, ja­pá­nok, kí­na­i­ak. Úgy­hogy ne­kem fel sem tűnt már, ha pél­dá­ul itt­hon szem­be­jött egy afroamerikai em­ber, má­sok vi­szont rög­tön meg­jegy­zé­se­ket tet­tek, ez nagy baj sze­rin­tem. Sok­kal több szó­ra­ko­zá­si le­he­tő­ség is van kint, fej­let­tebb a kul­tú­ra. A sok ma­gyar dip­lo­más mun­ka­nél­kü­lit el­néz­ve pe­dig úgy tű­nik az em­ber­nek, hogy Fran­cia­or­szág­ban sok­kal több esély van mun­kát ta­lál­ni, olyan szín­vo­na­lú éle­tet él­ni, ami­lyet el­kép­ze­lünk ma­gunk­nak. De ha si­ke­rül­ne va­la­mi­lyen jó mun­kát ta­lál­nom Ma­gyar­or­szá­gon, ak­kor azért in­kább ma­rad­nék. Mind­két or­szág­ban ott­hon ér­zem ma­gam, de egy ki­csit job­ban húz a szí­vem Ma­gyar­or­szág­hoz” – mond­ja.

Keresztes Judit