2022. december 8., csütörtök English version
Archívum  --  2009  --  13. szám - 2009. december 7.  --  Katedra
Egy fo­ga­lom út­ja Gö­döl­lő­től Sze­ge­dig
Ko­vács Bé­la ne­ve fo­ga­lom volt a Ság­vá­ri-gim­ná­zi­um­ban. ő az a ta­nár, aki ké­pes volt szi­go­rú sze­re­tet­tel meg­ta­ní­ta­ni min­den egyes di­ák­já­val a fran­cia nyel­vet. Ta­gad­ha­tat­lan, hogy pe­dáns órá­in csak az érez­het­te jól ma­gát, aki je­les­re tud­ta az anya­got, ugyan­ak­kor a szü­ne­tek­ben vagy az ut­cán egy vég­te­le­nül ked­ves és fi­gyel­mes nagy­pa­pa sze­líd­sé­gé­vel be­szél­ge­tett ta­nít­vá­nya­i­val. Így új­ra és új­ra el tud­ta fo­gad­tat­ni, hogy a nyelv­ta­nu­lás­hoz idő­re, tü­re­lem­re és szor­ga­lom­ra van szük­ség.
Címkék: Katedra

Szi­gor és nyi­tott­ság jel­le­mez­te. Leg­utób­bi, tan­órán kí­vü­li ta­lál­ko­zá­sunk­kor ez utób­bi erény dom­bo­ro­dott ki, mi­kor e so­rok író­ja és Pálfi Györ­gy, az SZTE Em­ber­ta­ni Tan­szék­ének ve­ze­tő­je, a két egy­ko­ri ta­nít­vány meg­lá­to­gat­ta a nem­rég ma­gas fran­cia ál­la­mi ki­tün­te­tést (Aka­dé­mi­ai Pál­mák pa­rancs­no­ki fo­ko­za­ta) ka­pott, 92 éves ta­nár urat. Za­ma­tos kör­te­pá­lin­ka és jó to­ka­ji bor se­gí­tet­te az em­lé­ke­zést.

katedra
A 92 éves Kovács Béla generációkkal szerettette meg a francia nyelvet a Ságvári-gimnáziumban.
– Tokaj-Hegyalján, Tolcsván szü­let­tem, itt is jár­tam ele­mi­be. Ál­dott ta­ní­tóm, Sztareczky Gé­za, aki nem kí­mél­te a kör­mö­sök­től, a pajeszhu­zo­gatástól és a ki­tér­del­te­tés­től a gye­re­ke­ket, sőt pa­pír­ga­lus­kás tin­ta­le­ves­re meg­in­vi­tá­lás­sal is ri­o­ga­tott, olyan ala­po­kat adot­t, hogy ar­ra az egész éle­tem­ben nyu­god­tan épít­het­tem. Az édes­anyám nagy­báty­ja pre­mont­rei ta­nár volt, aki előbb Kas­sán dol­go­zott, majd a tri­a­no­ni ka­taszt­ró­fát kö­ve­tő­en, mi­vel is­ko­la nél­kül ma­radt a rend, Gö­döl­lő­re ke­rült, ahol az újon­nan ala­pí­tott gim­ná­zi­um ve­ze­tő­je lett. En­gem, a sze­gény fa­lu­si kis­gye­re­ket föl­vitt Gö­döl­lő­re, és tu­laj­don­kép­pen ő ta­nít­ta­tott.
Én min­dig ma­te­ma­ti­kus­nak ké­szül­tem, sze­ret­tem is a tár­gyat, csak va­la­hogy a klas­­szi­kus sza­kpár­ja, a fi­zi­ka tá­vo­labb volt tő­lem. Gö­döl­lőn szer­ze­tes ta­ná­rok fog­lal­koz­tak ve­lünk, akik az éle­tü­ket ad­ták a ta­ní­tá­sért. Nos, a fi­zi­ka­ta­ná­rom is káp­rá­za­tos sze­mé­lyi­ség volt, a szer­tá­ra ma­ga a szen­tély. Reg­gel­től es­tig ott élt, csak az órá­i­ra jött ki. Jel­lem­ző az el­hi­va­tott­sá­gá­ra, hogy ami­kor a há­bo­rú­ban le­bom­báz­ták az épü­le­tet, s ben­ne ezt a szer­tárt, a lát­vány kö­vet­kez­té­ben né­hány hét alatt hu­szon­öt ki­lót fo­gyott. Nyolc­osz­tá­lyos gim­ná­zi­um volt a mi­énk, csu­pa el­hi­va­tott, jó fe­jű di­ák­kal a tár­sa­da­lom min­den ré­te­gé­ből. Volt ott egy fran­cia kör, s mi­vel ötö­dik­től ezt a nyel­vet is ta­ní­tot­ta egy ki­vá­ló szer­ze­tes, szí­ve­sen jár­tunk az es­tek­re. Nota bene, fi­gye­lem, mai fi­a­ta­lok, a kör szom­bat es­tén­ként ült ös­­sze. Ün­nep­sé­ge­ket is ren­dez­tünk, és az egyi­ket meg­lá­to­gat­ta a rend­fő­nök apát, egy bel­ga pap, aki meg­je­gyez­te, hogy jó a ki­ej­té­sem. Érett­sé­gi után je­lent­kez­tem a rend­be, és az apát em­lé­ke­zett a fran­cia es­ten nyúj­tott pro­duk­ci­óm­ra. Azt mond­ta, hogy­ha fran­cia sza­kon ta­nu­lok to­vább, ak­kor el­in­téz ne­kem egy kül­föl­di ösz­tön­dí­jat. Nagy szó volt ez ak­kor, 1934-ben egy sze­gény fa­lu­si fi­a­tal­em­ber­nek.
– A ma­te­ma­ti­ka ek­kor­ra már nem is von­zot­ta?
– De­hogy­nem. Ki­tün­te­té­ses érett­sé­git tet­tem, ami azt je­len­ti, hogy min­den tárgy­ból je­lest sze­rez­tem, de ek­kor­ra már el­dőlt az irány, hisz na­gyon nagy volt a csá­bí­tás. Az osz­tály­fő­nö­künk, a la­tin-ma­gyar ta­ná­runk is tü­ne­mé­nyes em­ber volt. Na­gyon öreg­nek lát­tuk: öt­ven­öt éves volt, ami­kor mi érett­sé­giz­tünk. Iga­zi ta­nársze­mé­lyi­sé­ge­ket kap­tunk a sors­tól: a la­tin- és a ma­te­ma­ti­ka­ta­ná­runk nyolc évig ugyan­az volt, és a né­me­tet is csak azért ta­ní­tot­ta hét évig ugyan­az a szer­ze­tes, mert ezt a nyel­vet má­so­dik­ban kezd­tük.
– Gyak­ran eszé­be ju­tott a tolcsvai ta­ní­tó?
– Igen. Ha ha­za­me­gyek Tolcsvára, min­dig vi­szek vi­rá­got a sír­já­ra, és meg­gyúj­tok az em­lé­ké­re egy mé­csest. Így volt ez az idén is. Gö­döl­lőn, ami­kor elő­ször ké­szü­lőd­tem a ka­rá­cso­nyi szü­net­re, azt mond­ta az osz­tály­fő­nö­köm, kis­fi­am, ha ha­za­men­tél, csó­kolj ke­zet a ta­ní­tód­nak.
– Ha már Tolcsván já­runk, hadd kér­dez­zem meg, fog­lal­koz­tak a szü­lei sző­lő­vel?
– Ak­kor még nem, de a ro­kon­ság­ban volt sző­lő. Stull­mann nagy­apám nagy bir­to­kot gon­do­zott. Azt szok­tam mon­da­ni, hogy az anya­tej­jel szív­tam ma­gam­ba a sző­lő és a bor kul­tú­rá­ját.
– Gon­do­lom, ez nem jött rosszul a fran­cia kap­cso­la­tok épí­té­sé­ben.
– Nem, bár Fran­cia­or­szág még vá­ra­tott ma­gá­ra, mi­vel fran­cia Svájc­ba kap­tam ösz­tön­dí­jat, im­már har­mad­éves hall­ga­tó­ként. Tud­ni kell, hogy az úgy­ne­ve­zett ta­ní­tó ren­dek, a ben­cé­sek, cisz­ter­ci­ták és pre­mont­re­i­ek ki­fe­je­zet­ten azt a fel­ada­tot kap­ták, hogy ta­nít­sa­nak. Ezért pár­hu­za­mo­san vé­gez­tük a te­o­ló­gi­át a fő­is­ko­lán és va­la­me­lyik ta­nár sza­kot a Páz­mány Pé­ter Egye­te­men. A Gen­fi-tó­tól ke­let­re, a Rhone-völ­gyi Saint-Maurice-ban, cso­dá­la­tos kör­nye­zet­ben töl­töt­tem egy évet. Ami­kor a kert­ben ta­nul­tam, az apát­ság ezer­öt­száz éves kö­ve­i­re rak­tam le a köny­ve­i­met. A gim­ná­zi­um­nak hat­száz fős szín­ház­ter­me volt, a pa­pok ré­sze­sei vol­tak a vá­ros­ka min­den­nap­ja­i­nak, szó­val el­ké­pesz­tő kul­tu­rá­lis erőt su­gár­zott az a kö­zös­ség. Hogy mást ne mond­jak, a több száz éves de­mok­rá­ci­á­nak kö­szön­he­tő­en tel­je­sen ter­mé­sze­tes volt, hogy a di­á­kok és a re­ve­ren­dás szer­ze­te­sek a gesz­te­nye­szü­re­ti vi­dám fel­vo­nu­lá­son a he­lyi­ek ze­ne­ka­rá­ban mu­zsi­kál­tak, vagy hogy részt vet­tek a póz­ná­ra má­szó ver­seny­ben. Sőt: az apát­ság­nak sa­ját új­ság­ja, mo­dern szer­kesz­tő­sé­ge volt.
LEVELEZÉS
„1957-ben vé­gez­tem az EL­TE ma­gyar sza­kán, le­ve­le­ző di­ák­ként. Az in­de­xem az ere­de­ti volt, az ele­jén a szép re­ve­ren­dás ké­pem­mel. Itt szak­vizs­gáz­tam, itt is sze­rez­tem meg ezt a dip­lo­mám. For­gat­ja az egyik vizs­gáz­ta­tóm. Hol szol­gált, ked­ves kol­lé­ga? Mon­dom, Gö­döl­lőn. Lát­ja, ilyen az élet. Szom­bat­he­lyen én ül­tem a pre­mont­re­i­ek pad­ja­i­ban, most meg ön ül itt előt­tem.
Má­sik eset a le­ve­le­zés­ből. Tör­té­nel­mi és di­a­lek­ti­kus ma­te­ri­a­liz­mus­ból is vizs­gáz­nom kel­lett. Na­gyon fel­ké­szül­tem. Ki­húz­tam a té­telt, el­mond­tam a dol­go­kat. Azt mond­ja az ad­junk­tus: ké­rem, ön párt­funk­ci­o­ná­ri­us? Mon­dom: nem, és fe­lel­tem to­vább. Ké­rem, fog­lal­ko­zott már ön fi­lo­zó­fi­á­val? Mon­dom: igen, meg is mond­tam, hogy hol. Kö­szö­nöm szé­pen, ki­vá­ló volt. Kéz­fo­gás, meg­haj­lás, ki­kí­sé­rés. Ek­kor kap­tam éle­tem el­ső és egyet­len kö­ze­pe­sét.”

– Hogy telt az az egy év?
– Sok ta­nu­lás­sal. Be­jár­tam a kö­zép­is­ko­lás­ok órá­i­ra. Ren­ge­teg toll­ba­mon­dás volt, ami­nek ké­sőbb sok hasz­nát vet­tem. És per­sze lá­to­gat­tam a te­o­ló­gi­ai fa­kul­tás órá­it, ahol fran­ci­á­ul ta­nul­tam a la­tint. Csak ma­gam­ban be­szél­tem ma­gya­rul, vagy ha va­la­kit meg akar­tam ta­ní­ta­ni né­hány ma­gyar ki­fe­je­zés­re. Ma is előt­tem van: sé­tá­lunk a Rhone part­ján, és ma­gya­ráz­nak ne­kem va­la­mit a fut­ball­ról, je­le­sül az 'üzspeszt' csa­pa­tá­ról. Hát per­sze, hogy az Új­pest­ről be­szél­tek. Ek­kor ha­tá­roz­tam el, hogy va­la­mit ten­nem kell ér­tük.
– Ho­gyan fe­jez­te be a ta­nul­má­nya­it Ma­gyar­or­szá­gon?
– Még egy év várt rám Gö­döl­lőn a te­o­ló­gi­án és az egye­tem be­fe­je­zé­se la­tin-fran­cia sza­kon. A nyolc le­zárt fél­év után jo­gom volt fél­év alatt be­fe­jez­ni a ta­nul­má­nya­i­mat. Tíz­éven­te volt egy őrült, aki ezt vál­lal­ta, ak­kor épp én vol­tam az. De si­et­tet­tem a dol­got, mert Gö­döl­lő után el­vi­sel­he­tet­len volt Bu­da­pest. Le­ve­gőt se kap­tam. Min­den­eset­re min­dent be­le­ad­tam, bár oly­kor már ül­ni se bír­tam, sőt a tér­de­im se tűr­ték, hogy min­den­fé­le test­tar­tás­sal igye­kez­tem ta­nul­ni. Mind­két sza­kom­ból ír­nom kel­lett szak­dol­go­za­tot. La­tin­ból a „Le­vél a ró­mai iro­da­lom­ban” cím­mel ír­tam egy száz­húsz ol­da­las dol­go­za­tot, ma­gya­rul. A má­sik sza­kom­ból Mon­taigne és a hu­ma­niz­mus cím­mel ír­tam hat­van ol­dalt, ezt már fran­ci­á­ul.
– Hogy jött lét­re Gö­döl­lőn a fran­cia in­ter­ná­tus?
– Hát ez na­gyon ér­de­kes és fon­tos ese­mény. Az ak­ko­ri né­met kultúrhegemó­nia el­len­sú­lyo­zá­sá­ra Te­le­ki mi­nisz­ter­el­nök an­gol in­ter­ná­tust ho­zott lét­re Sá­ros­pa­ta­kon, olaszt Pan­non­hal­mán és fran­ci­át mi­ná­lunk. Ne­künk fran­cia kol­lé­gá­ink is vol­tak, kö­zü­lük az egyik a sze­ge­di egye­te­men dol­go­zott lek­tor­ként. A gya­kor­ló­ta­ní­tá­so­mat rész­ben Gö­döl­lőn vé­gez­het­tem, ha­zai kör­nye­zet­ben. Nem so­ká­ig, mert tör­té­nel­mi idő­ket él­tünk, 1940. au­gusz­tus 30-án vis­­sza­ke­rült Észak-Er­dély, és egy­szer­re úr­rá lett a pe­da­gó­gus­hi­ány, hi­szen új­ra­in­dul­tak a ro­má­nok ál­tal be­zárt ren­di is­ko­lák. Így ne­vez­tek ki egy vá­rat­lan pil­la­nat­ban ta­nár­rá, ho­lott még hát­ra vol­tak az ál­lam­vizs­gá­im. Azon­nal osz­tály­fő­nök let­tem, ta­ní­tot­tam la­tint, ma­gyart, fran­ci­át és hon­vé­del­met. Akik az el­ső osz­tá­lyom­ba jár­tak, és még él­nek, nyolc­van­négy éve­sek.
K. ELVTÁRS
„Jött egy hölgy a mi­nisz­té­ri­um­ból. Én ak­kor már Fran­cia­or­szág fe­lé épí­tet­tem a kap­cso­la­ta­i­mat. Meg­hív­tam va­cso­ráz­ni a Ti­sza Szál­ló­ba. Így kez­dett: úgy hal­lot­tam, Ko­vács elv­társ ko­ráb­ban Gö­döl­lőn volt. Ak­kor még na­gyon élt Gö­döl­lő em­lé­ke. Mon­dom, igen. Tud­ja, Ko­vács elv­társ, hogy ki volt az én hit­tan­ta­ná­rom az an­gol­kis­as­­szony­ok­nál? Hát egy pre­mont­rei. On­nan­tól én csak Bé­lus­ka vol­tam.”

– En­­nyi kö­te­le­ző fel­adat mel­lett ju­tott va­la­mi más­ra is idő?
– Nem, de ez volt a ter­mé­sze­tes. Ná­lunk min­den­ki a hi­va­tá­sá­nak élt. Én pél­dá­ul kis­cser­kész-pa­rancs­nok is let­tem, így a tíz-ti­zen­két éves gye­re­kek ös­­sze­tar­tá­sá­ért, tan­órán kí­vü­li ne­ve­lé­sé­ért is fe­lel­tem. Gyö­nyö­rű idők vol­tak.
– A há­bo­rú nem nyom­ta rá a bé­lye­gét ezek­re az évek­re?
– Nem. Volt ná­lunk gaz­dag fő­úri gye­rek az in­ter­ná­tus­ból, be­já­ró sze­gény fiú Gö­döl­lő­ről, szerb me­ne­kült csa­lád sar­ja, az usz­ta­sa Hor­vát­or­szág po­zso­nyi nagy­kö­vet­ének fia, gyár­tu­laj­do­nos, nagy­bir­to­kos, or­szág­gyű­lé­si kép­vi­se­lő, sváb ke­res­ke­dő gye­re­ke. Itt nem szá­mí­tott, hogy kit mi­lyen böl­cső­ben rin­gat­tak. Az if­jú Zichy gróf mon­da­ta ma is a fü­lem­ben csen­g: „pre­fek­tus úr, na­gyon re­mé­lem, hogy én nem le­szek olyan arisz­tokretén”. Szó­val na­gyon jó he­lyen vol­tam. Egy es­te ül­tem az író­asz­ta­lom­nál, és azt mond­tam ma­gam­ban: olyan bol­dog va­gyok, hogy ez biz­to­san nem tart­hat so­ká.
– És ez így is lett.
– Így bi­zony. 1944-ben, a né­met meg­szál­lás­sal el­ért ben­nün­ket is a há­bo­rú. Ga­lí­ci­á­ba ke­rül­tem egy tá­bo­ri kór­ház­ba mint lel­kész fő­had­nagy. 1945 már­ci­u­sá­ban Sop­ron alatt es­tem fog­ság­ba, in­nen vit­tek ben­nün­ket az Urál­ba. 1947 jú­li­u­sá­ban jö­het­tem ha­za. Ma azt is mond­hat­nám, hogy csi­szol­tam a né­met nyelv­tu­dá­so­mat, mi­vel né­met ka­to­nák­kal vol­tunk együt­t, és vé­gül már min­den­ki­hez a sa­ját nyelv­já­rá­sá­ban tud­tam szól­ni. Ne­héz idők vol­tak. Ho­mok­bá­nya, kő­bá­nya, vas­úti sí­nek ta­ka­rí­tá­sa a fagy­tól. Éhe­zés, kosz, tet­vek. Min­den es­te gon­do­san vé­gig­vizs­gál­tuk ma­gun­kat és egy­mást, mert aki nem tet­te, az tí­fu­szos lett. Volt olyan eset, hogy az egyik em­ber már fel­ad­ta a har­cot, a tá­bor ud­va­rán ve­tet­ték le ró­la az in­gét, ki­dob­ták a hó­ra. Ma is előt­tem van: a sok te­tű­től sza­bá­lyo­san moz­gott az in­ge.
– Mi vár­ta itt­hon?
– Az ál­ta­lá­nos is­ko­la. Ami­kor tá­bor­ba ke­rül­tem, még volt ele­mi és gim­ná­zi­um. Ha­za­jöt­tem, és azt mond­ták, ta­nít­sak ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ban. Elő­ször nem is ér­tet­tem. Az­tán be­le­ta­nul­tam, hogy mi­lyen, ha ki­csi em­ber­kék­kel kell bán­ni. Én a ta­ní­tás­ban nem is an­­nyi­ra az órá­kat sze­ret­tem, ha­nem mind­azt, ami azon kí­vül van. A be­szél­ge­té­se­ket, a ki­rán­du­lá­so­kat, az ün­nep­sé­ge­ket. Az­tán el­ér­te az or­szá­got, Gö­döl­lőt is az ál­la­mo­sí­tás. Nagy lel­ki vál­sá­got oko­zott, hogy el­ve­szí­tet­tük az is­ko­lán­kat. A min­de­nün­ket. Ezt a szol­gá­la­tot ta­nul­tuk az elő­de­ink­től, a vé­rünk­be szív­tuk a ta­ní­tás sze­re­te­tét. Mind­szen­ty bí­bo­ros meg­til­tot­ta, hogy ál­la­mi is­ko­lá­ban ál­lást vál­lal­junk. Be­hí­va­tott a rend­fő­nök és azt mond­ta: „menj le Csong­rád­ra, az ot­ta­ni plé­bá­ni­án van egy hely, ha jó­nak lá­tod, ma­radj ott”. Nos, ha nem így fo­gal­ma­zott vol­na, biz­to­san nem lát­tam vol­na jó­nak. Ki­vá­ló pe­da­gó­gi­ai ér­zé­ke volt a rend­fő­nö­köm­nek Így ke­rül­tem Csong­rád­ra.
– Itt már ta­nít­ha­tott?
– Nem, mert a til­tás ér­vény­ben volt. De a pa­pi szol­gá­lat mel­lett tar­tot­tam hit­ok­ta­tást és szer­vez­tem ének­kart, míg­nem egy fej­tá­gí­tó­ról ha­za­tért szak­szer­ve­ze­tis elv­társ ki nem de­rí­tet­te, hogy én va­gyok a kle­ri­ká­lis re­ak­ció. A csong­rá­di szol­gá­la­tom ide­jén is­mer­ked­tem meg Ka­ti­ká­val, a fi­a­tal ta­ní­tó­nő­vel. Nem­csak sze­rel­me­sek vol­tunk, ha­nem be­csül­tük is egy­mást. Ka­ti né­ni­vel az­tán együtt ma­rad­tunk, egé­szen a ha­lá­lá­ig. Csong­rá­don öt évet töl­töt­tem, az­tán át­he­lyez­tek Kiskun­dorozs­mára. Ek­kor már el­ha­tá­roz­tam, hogy gim­ná­zi­um­ban sze­ret­nék ta­ní­ta­ni, ezért még a mi­nisz­ter­nél is jár­tam. Előt­te azért jött egy-két pró­ba­té­tel, mind­járt ki is ne­vez­tek Székku­tas­ra. Min­den­nap négy­kor kel­tem, vo­na­toz­tam, es­te hat után ér­tem ha­za. Hoz­zá­te­szem, igen jól érez­tem ma­gam. So­kat ki­rán­dul­tunk, ma is tar­tom a gye­re­kek­kel a kap­cso­la­tot. In­nen hat év­re Szaty­mazra he­lyez­tek át. Szak­szer­ve­ze­ti tit­kár let­tem, amit ar­ra hasz­nál­tam fel, hogy jó kis pe­da­gó­gus na­po­kat, be­mu­ta­tó órá­kat szer­vez­tem, elő­adó­kat hív­tam. Nem hi­ány­zott a bog­rá­csos sem. És jár­tam a csa­lá­dok­hoz. Van is egy ta­nul­ság: em­ber le­gyen a tal­pán, aki Szaty­ma­zon csa­lád­lá­to­ga­tás­ba fog. A ke­rék­pár meg­ül a la­za ho­mok­ban, ha meg meg­it­tál né­hány po­hár bort, már­pe­dig min­den ház­nál itat­tak, ak­kor na­gyon hos­­szú lesz az út ha­zá­ig.
NEGYVEN ÉV
Ko­vács Bé­la na­gyon sze­re­tett ki­rán­du­lást szer­vez­ni. A Ság­vá­ri-gim­ná­zi­um ta­ná­ra­ként több cso­por­tot ka­la­u­zolt fran­cia nyelv­te­rü­le­ten. Így 1977-ben is, ami­kor egy busz­nyi di­á­kot vitt el egy­ko­ri is­ko­lá­já­ba, Saint-Maurice-ba. Az ebé­det is ott ren­del­ték meg. Ami­kor a fi­ze­tés­re ke­rült vol­na sor, azt mond­ták a ven­dég­lá­tók: „Szá­munk­ra meg­tisz­tel­te­tés, hogy ven­dé­gül lát­hat­tuk Mon­sieur Ko­vács di­ák­ja­it.”
Bé­la bá­csi ösz­tön­dí­jas éve és e lá­to­ga­tás kö­zött épp negy­ven esz­ten­dő telt el.

– A szaty­mazi ho­mok­tól is hos­­szú út ve­ze­tett a Ság­vá­ri-gim­ná­zi­um ka­ted­rá­já­ig.
– Rá­adá­sul én a nagy hí­rű Bán­fal­vi Jó­zsef hí­vá­sá­ra el­ső­re a Rad­nó­ti­ba ke­rül­tem. 1960-ban már pró­bál­koz­tam a Ságvári­val, de az nem si­ke­rült. Két év­re rá ke­rül­tem a Rad­nó­ti­ba. Bán­fal­vi min­dig na­gyon jól szi­ma­tol­ta ki, hogy mi kell az ok­ta­tás­ban. Ak­ko­ri­ban a né­met még po­li­ti­kai okok­ból nem me­he­tett, az an­gol még nem volt se­hol Ma­gyar­or­szá­gon, ezért el­in­dí­tot­ta a fran­ci­át. Hét el­ső osz­tá­lya kö­zül öt­ben fran­cia nyelv volt, egy­ben fran­cia ta­go­zat he­ti hat plusz két órá­ban. Negy­ven­négy lány volt az osz­tá­lyom­ban. Már az el­ső év­ben ren­dez­tünk fran­cia es­tet. És vég­re ki­ju­tot­tam Pá­rizs­ba.
– Nem volt di­vat a Rad­nó­ti­ból át­iga­zol­ni a kon­ku­rens Ságvári­b­a.
– Bán­fal­vi sze­mé­lyes sér­tés­nek vet­te. Vi­szont a Ságvárib­an ért be a ren­ge­teg ta­pasz­ta­la­tom. Ki­tű­nő kol­lé­gák, nagy­sze­rű di­á­kok, ba­rá­ti kör­nye­zet, fran­cia es­tek, mi­nisz­te­ri­á­lis és egye­te­mi kap­cso­la­tok. Valkusz Pál sze­mé­lyé­ben olyan igaz­ga­tónk volt, aki ha­gyott ben­nün­ket dol­goz­ni.
És hát ez len­ne egy újab­b, hos­­szú fe­je­zet.

Dlusz­tus Im­re

Bezár