– A Szegedi Tudományegyetem Napján, november 11-én vehette át a Magyar Köztársaság címerével ellátott aranygyűrűt, és avatták doktorrá "Promotio sub auspiciis praesidentis Rei Publicae" címmel. Mint jelent az ön számára ez a kitüntetés?
Sztriha László november 11-én vette át a kitüntetéses doktori címért járó elismerést. |
NÉVJEGY |
---|
Sztriha László 1975-ben született Szegeden. Középiskolai tanulmányait a Radnóti Miklós Kísérleti Gimnáziumban végezte. 1999-ben OTDK I. helyezett volt, ugyanebben az évben végzett summa cum laude az SZTE ÁOK általános orvos szakán. Neurológia szakvizsgáját 2005-ben tette le kiválóan megfelelt eredménynyel. 2009-ben Promotio sub auspiciis praesidentis Rei Publicae címmel avatták doktorrá. |
– Hogyan fordult az orvoslás, és ezen belül a neurológia felé?
– Az orvostudomány iránti érdeklődésemet otthonról hoztam: édesapám gyermek-neurológus, édesanyám orvosi klinikán volt vegyész. Ha ilyen közegben nő fel az ember, szinte elvárja a környezete, hogy ebben az irányban tanuljon tovább. Ez sokszor csak kényszer, de szerencsére esetemben nem így volt: a szülői hatás találkozott a saját elképzeléseimmel, így választottam ezt a pályát. Ezen belül azonban nem tudtam, hogy mit szeretnék tenni, annyi elképzelésem volt mindöszsze, hogy olyan területen szeretnék dolgozni, ahol egyaránt hangsúlyos az orvoslás sebészeti és nem sebészeti oldala is. Így kezdtem el először a szemészettel foglalkozni; diákkörösként az Élettani Intézetben Benedek György professzor úrhoz kerültem, ahol a látás élettanával kapcsolatos kutatásokban vettem részt. Ekkor tetszett meg az idegtudomány; később ezért választottam munkahelyül a Neurológiai Klinikát – ebben a választásban azonban az emberi tényező is fontos volt: nagyon jó munkaközösségbe kerültem. Végül az érrendszeri betegségek neurológiája lett a szakterületem – ebben pedig nagy szerepet játszottak a rezidensi éveim alatt szerzett tapasztalatok és az akkor megismert oktatók, akik többek között felhívták a figyelmemet arra, hogy a stroke-kal kapcsolatos kutatások milyen távlatokat nyitnak meg előttem – hazai viszonylatban is.
– Jelenleg Londonban dolgozik a King's College stroke intézetében.
– Egy tanulmányút kapcsán töltök itt három évet. Ami a szakmai részét illeti, tulajdonképpen hasonló munkát végzek, mint otthon. A neurológián belül engem főképp az agyi érbetegségek érdekelnek, a stroke és társai. Már otthon is ezzel foglalkoztam behatóbban, a doktori témám is ez volt. Magyarországon főleg a stroke megelőzésének lehetőségeit vizsgáltuk a kollégáimmal, itteni munkámban inkább az akut kezelés, ennek lehetőségei, illetve a rehabilitáció – a stroke után a funkciók visszanyerése során az agyban lejátszódó sejtszintű folyamatok – az, ami központi helyet foglal el. Úgy gondolom, hogy ez az angliai munka nemcsak tudományos téren egészíti ki jól azt, amit korábban otthon végeztem, hanem a klinikumban is. Itt többet foglalkoztam az akut betegekkel és kezelésükkel, mint otthon, ezért igen jelentős tapasztalatra tehetek szert.
– Mi volt erre a tanulmányútra a motiváció?
– Egyrészt volt bennem egy kis kalandvágy is, körbenézni a világban, máshol hogyan működnek a dolgok. Kerestem a különböző továbblépési lehetőségeket, és úgy tűnt, hogy ez a King's College-ban eltölthető ösztöndíj kitűnő alkalom erre. Ez egy hároméves pozíció, és úgy gondolom, hogy ez időben is elég arra, hogy megfelelő mennyiségű ismeretet szerezzen az ember.
– Szakmai téren milyen különbségeket tapasztal a két ország egészségügyében?
– A magyar és az angol viszonyokat összehasonlítva úgy vélem, hogy ha az általános betegellátást tekintjük, akkor nincsenek óriási különbségek, hiszen nagyjából ugyanolyan kezelési lehetőségek érhetőek el itt is, mint otthon. Talán a laboratóriumi diagnosztikában egy kicsit jobb az angliai helyzet, mint a magyar. De összességében nagy eltéréseket nem látok, legalábbis az én szakterületemre vonatkozólag. Egyik itt dolgozó magyar orvos ismerősöm igen találóan úgy fogalmazott, hogy Magyarországon betegnek jobb lenni, Angliában pedig orvosnak. Otthon az orvosok több időt szánnak a betegek problémáira, az általános odafigyelés szintje nagyobb, mint itt. Ami a kutatást illeti, Angliában sokkal gyakoribbak a megbeszélések, és ez nagymértékben előrelendíti az együtt dolgozást. Mindenkinek, aki részt vesz a kutatásban, lehetősége nyílik, hogy hangot adjon a véleményének, és mindenki figyelembe veszi a mások által felvázolt javaslatokat. Ez igen nagy pozitívum. Emellett a kutatás terén a lehetőségek is nagyobbak Angliában, mint Magyarországon. De főleg a hozzáállás az, ami egészen más, mint otthon, noha úgy gondolom, hogy szegedi Neurológiai Klinikán ilyen szempontból szintén megvolt az a fajta interaktivitás, amit itt Londonban is tapasztalok.
– Ön szerint min múlik, hogy az említett hozzáállás, amelyet külföldön tapasztalt, itthon is jellemző legyen?
– Ennek igen sok összetevője van, sokat számít például, hogy Angliában a társadalmi háttér más. Maguk az emberek sokkal többet kommunikálnak egymással, sokszor úgy érzem, lényegre törőbbek, mint otthon. Úgy gondolom, hogy ez a kutatói attitűd szempontjából is fontos dolog. Sőt, ugyanezt látom a mindennapi orvosi gyakorlat esetében is. Itt olyan benyomása támad az embernek, mintha gyorsabban történnének a dolgok, ezért orvos és beteg egyaránt ahhoz szokott hozzá, hogy kiszűrje a lényeget az eseményekből, és a felesleges dolgokkal ne foglalkozzon. Ez igen követendő hozzáállás, úgy vélem. Emellett persze meg kell említeni azt is, hogy az anyagi lehetőségek nyilvánvalóan kedvezőbbek, mint otthon, és ez lehetővé teszi azt, hogy az ember csak az egyes részfeladatok teljesítésére koncentráljon, ezáltal hatékonyabbá válik a munkája.
KAPCSOLATOK |
---|
Sztriha László ebben az évben a Fiatal Neurológusok Európai Társaságának elnöki posztját tölti be. A társaság azt tekinti elsődleges feladatának, hogy felvegye és ápolja a kapcsolatot a különböző európai neurológiai szervezetekkel, ezáltal is segítve a fiatalok szakmai előmenetelét. Továbbképzések szervezésével, kongresszusokon való részvétellel igyekeznek hallatni magukról: idén a Cochrane neurológiai hálózattal karöltve szervezték meg az „Evidence-based Neurology” elnevezésű workshopot. „Mindez természetes plusz feladatokat ró rám, de egyáltalán nem megterhelő, hiszen számos segítségem van” – vallja Sztriha László. |
– 2003-ban egy több hónapos tanulmányút során a távol-keleti viszonyokat is volt alkalma megtapasztalni. Miért esett Japánra a választása?
– A japán kormány meghatározott időre fel szokott ajánlani ösztöndíjakat a fejlődő országokban dolgozó kutatóknak. Én éltem ezzel a lehetőséggel, és főként az agyi érbetegségek kutatásával foglalkoztam, hiszen a betegekkel – a nyelvi nehézségek miatt sem – nem nagyon kerültem kapcsolatba. A kint töltött idő alatt megtapasztaltam, a japán hozzáállás az, hogy a legapróbb részletekig feldolgoznak adatokat, és fontosnak tartják, hogy a különböző betegségekről nagyon részletes, mindenre kiterjedő és óriási méretű adatbázisokat hozzanak létre. Lehetőségem volt a világ egyik legnagyobb stroke-os betegekkel foglalkozó adatbázisához hozzáférni. Emellett egy egészen másik világot is megismerhettem, már amennyire ez belefér kilenc hónapnyi tartózkodásba. Ennél több időt azonban valószínűleg a csábító szakmai lehetőségek ellenére sem töltenék ott, mert úgy vélem, hogy Japán – főleg a kulturális különbségekből adódóan – egy nyugati ember számára nem alkalmas arra, hogy hosszú távon ott dolgozzon. Ráadásul a külföldiek bizonyos fokú izolációja is megfigyelhető, mert a japán átlagemberekre nem jellemző, hogy idegen nyelveket sajátítanának el. Ezenkívül Japánban sokkal hierarchikusabb a társadalom, mint Európában. Mikor kint dolgoztam, az általános mindennapi gyógyítás gyakorlásába talán kevesebb belelátásom volt, de azt érzékeltem, hogy a tekintélyelvűség, amely az egész országra jellemző, az orvoslásban is megnyilvánul, sokkal inkább, mint itthon. Az is érdekes volt, hogy a korszerű gyógyszerek meglepő módon ott sokkal később jelennek meg a piacon, mint Európában vagy Amerikában.
– Ön melyik részét tartja a leghangsúlyosabbnak a munkájában: az orvoslást, a kutatást vagy a tanítást?
– Nem tudom meghatározni, mert egyetemi oktatóként mindhárom tevékenységgel foglalkozni kell, és egyformán fontosnak tartom őket. Ez a három terület egymást erősíti, hiszen aki kutat, az mélyrehatóbban ismeri a szakmáját, ezt a tudást pedig a betegellátásban kamatoztatni tudja. Ugyanez visszafelé is működik: a kutatást előrelendíti, ha valaki a mindennapjaiban kapcsolatba kerül a betegekkel. Az oktatás pedig összekapcsolja az említett két terület. Utóbbinak nagy előnye, hogy a hallgatókat megismerjük, hiszen ők lesznek később a kollégáink. Talán viszszásan hangzik, de egyfajta verseny folyik a jobb képességű hallgatókért, így oktatóként igyekszünk – például a diákkörökön keresztül – megnyerni a szakmának a fiatalokat.
– Önéletrajzából kitűnik, hogy lakossági tájékoztató programokban is részt vesz.
– Ezt a tevékenységemet nagyon fontosnak tartom. Úgy vélem, nem szabad, hogy az orvosi-kutatói munkánkat elefántcsonttoronyban végezzük, hiszen a társadalom javára munkálkodunk. A munkánk azért van, hogy a stroke kialakulását megelőzzük, illetve, ha a betegség bekövetkezett, akkor az a cél, hogy a beteg minél jobb kezelést kapjon, és minél gyorsabban megtörténjen a rehabilitáció. Ezért nagyon fontos, hogy a közösséget tájékoztassuk, hogy mi a mi munkánk, és hol tudnak minket elérni. Legjelentősebb fórumunk a nyomtatott sajtó, de televíziós műsorokban is szoktunk szerepelni. Ennek a tájékoztató munkájának egyik leglényegesebb üzenete, hogy a lakosság tisztában legyen vele: stroke esetén minél gyorsabban el kell juttatni a betegek a megfelelő helyre, ilyen a szegedi Neurológiai Klinika is, hogy ott megfelelő kezelést kapjon. Fontos, hogy mindenki ismerje a rizikófaktorokat, illetve, hogy amin lehet változtatni – például az életmódon – annak érdekében, hogy kisebb százalékban forduljon elő a betegség, azon változtatni kell.
– Mik a további tervei?
– Ez a tanulmányút három évre szól, tehát addig Angliában maradok, de utána szeretnék Szegedre visszatérni. Addigra felépül az új klinikai szárny is, külön stroke osztállyal, ami Magyarországon igen kevés helyen van. Addig is igyekszem szakmai szempontból fejlődni, hogy az itt szerzett tudást és tapasztalatot otthon kamatoztatni tudjam.
Tóth Ilona
Katedra ,