2022. július 2., szombat English version
Archívum  --  2009  --  8. szám - 2009. szeptember 13.  --  Riport
„Ki­csit sár­ga, ki­csit sa­va­nyú, de leg­alább a miénk…”
Már ta­vas­­szal érez­ni le­he­tett, az oly so­kat suly­kolt vál­ság a fesz­ti­vál­pi­ac kí­ná­la­tát is be­fo­lyá­sol­ja. Az­tán egy nyá­ron át a sa­ját bő­rö­mön is érez­het­tem. Víz­hi­ány és ál­vi­har mi­at­ti kap­ko­dás To­kaj­ban, min­imálpörgés Kapolc­son, mű­bal­hé a SZIN zá­ró­nap­ján. És sok má­sod­ren­dű pro­duk­ció, vi­lág­baj­nok­ként meg­hir­det­ve. Vá­lo­ga­tá­som­ban csak a szép­re em­lé­ke­zem.
Címkék: Riport

Kapolcs már csak em­lék



A Dörög­di Fesz­ti­vál má­so­dik nap­ja kez­dett em­lé­kez­tet­ni a ré­gi „Völ­gyek” han­gu­la­tá­ra. Az ut­cá­kon le-föl sé­tál­tak há­ti­zsá­kos fi­a­ta­lok, az ud­va­rok­ból, kocs­mák­ból ze­ne­szó szű­rő­dött ki. Az „ősök há­zá­ban” egy Mát­ra­al­já­ról ér­ke­zett pék­kel kós­tol­gat­tam a Tün­dér sört. Az asz­ta­lon szé­pen da­gadt vagy húsz ki­ló ke­nyér­tész­ta. Az ud­va­ron még a mé­hek is föld­re pottyan­tak a tró­pu­si hőség­ben.

riport
A Ljud színházi csoport rózsaszín lényei ellepték Szegedet a Thealteren. Fo­tó: Gémes Sándor

A szín­pa­don a Nem adom fel ze­ne­kar kis ké­sés­sel kez­dett, né­hány fa kes­keny ár­nyé­ká­ban szé­pen el­fért a ke­vés vá­ra­ko­zó. Ta­lán ha a né­zők fe­le tud­ta, hogy sé­rült emberek­ből ál­ló csa­pa­tot fog hal­la­ni. En­nek el­le­né­re kez­dés után a né­zők szá­ma fo­lya­ma­to­san emel­ke­dett, min­den­kit el­ka­pott a bé­ke és a sze­re­tet han­gu­la­ta, ami a ze­né­ből és a szöveg­ek­ből áradt. Min­den al­ka­lom­mal, ami­kor a Down-kóros, ér­tel­mi­leg aka­dá­lyo­zott emberek­ből ver­bu­vá­ló­dott csa­pa­tot lá­tom, meg­élek egy az­na­pi cso­dát. Mert a te­het­ség utat tör ma­gá­nak, aki­nek van sze­me és fü­le hoz­zá, nem me­het el mel­let­te ér­zel­mek nél­kül. Az évek so­rán a köz­ked­velt és is­mert slá­ge­re­ket el­hagy­ták, szö­ve­ge­i­ket és ze­né­jü­ket is ma­guk ír­ják. Egy­sze­rű­ek és szé­pek. Bát­ran és lep­le­zet­le­nül lép elénk a gyer­mek, aki mind­nyá­junk­ban ott van mé­lyen. Nem kér­nek sem­mit, csak el­fo­ga­dást és sze­re­te­tet. Sze­rin­tem nem olyan nagy ké­rés.
A kon­cert vé­gén a tech­ni­ka ör­dö­ge elő­bújt, és el­ment az áram. Ép­pen a „nem adom fel” dalt éne­kel­ték. Nem hagy­ták ab­ban, nem mél­tat­lan­kod­tak. Hi­szen a dal ró­luk szólt. Egy szál gi­tár hang­já­ra együtt éne­kel­te a ref­rént az együt­tes és a mint­egy száz né­ző.

Theal­ter-il­lúz­ió



Mi­köz­ben fi­a­tal ba­rá­tom nagy só­haj­jal tol­ta ki ke­rék­pár­ját a ré­gi zsi­na­gó­ga ud­va­rá­ról, „Jaj, megint egy ilyen ne­héz nyi­tó­da­rab” az én só­ha­jom bol­do­gan-elé­ge­det­ten szállt a még éj­sza­ka is for­ró nyá­ri ég fe­lé, „Is­te­nem, mi­lyen szé­pen-gyö­nyö­rű, ne­héz nyi­tó­da­rab.”
Per­sze előt­te volt meg­nyi­tó is, din­­nye, bor és be­szél­ge­tés a fák alat­t. Már ek­kor érez­he­tő volt a vá­ra­ko­zás, ha más­ban nem, azok szá­má­ban min­den­képp mér­he­tő­en, akik nem ju­tot­tak jegy­hez a Nagy Jó­zsef Re­gi­o­ná­lis Kre­a­tív Mű­hely: Sho-bo-­gen-­zo – Az igaz­lá­tás ös­vé­nyei cí­mű elő­adá­sá­ra. A da­ra­bot a 13. szá­zad­ban élt zen mes­ter, Dógen fő­mű­ve ih­let­te, mely az Igaz Har­mó­nia utá­ni vágy­ról szól, az időt ös­­sze­sű­rí­tő pil­la­nat igaz­sá­gá­nak pró­batételéről; a rög­tön­zés esz­köz­tá­rá­val. Ez a könyv nem­csak a zen budd­hiz­mus, ha­nem a ke­le­ti fi­lo­zó­fia, kul­tú­ra lé­nye­gét is kép­vi­se­li, le­gyen az akár in­di­ai, kí­nai vagy ja­pán; mód­szert nyújt a bel­ső sza­bad­ság, a bol­dog­ság, az uni­ver­zá­lis bé­ke és az örök igaz­ság meg­ta­lá­lá­sá­ra. En­­nyit mu­száj volt le­ír­nom, hi­szen ti­tok­ban vagy be­val­lot­tan mind­nyá­jan, akik be­ül­tünk egy órá­ra a zsi­na­gó­ga né­ző­te­ré­re, e bel­ső sza­bad­ság­ra vá­gyunk. Nagy Jó­zsef ko­re­og­rá­fi­á­ja és a két időu­tazó ze­nész szug­gesz­tív szín­pa­di je­len­lé­te meg­ad­ta a le­he­tő­sé­get azok­nak, akik ki tud­ták kap­csol­ni ma­guk­ban a go­nosz ma­nót, a min­den­áron meg­ér­tés kény­sze­rét, és csak hagy­ták, hogy meg­tör­tén­jen az elő­adás. Nem szé­gyell­ték, hogy a leg­vá­rat­la­nabb pil­la­nat­ban ar­cu­kon mo­soly ra­gyog, aho­gyan a tán­co­sok ar­cán is fel­ra­gyo­gott ez a „mo­soly” a tánc vé­gé­re. ők vol­tak azok a sze­ren­csé­sek, akik ká­bán, de bol­dog ön­tu­dat­ban sé­tál­tak ki a zsi­na­gó­ga ud­va­rá­ra, nem akar­tak sen­ki­nek okos és meg­gon­dolt mon­da­to­kat mon­da­ni. Mert a sza­bad­ság, a bé­ke és a har­mó­nia csak úgy meg­tör­tént, be­le­ol­vadt a pil­la­nat­ba. Mint­ha las­sú öle­lé­sek em­lé­kei kí­sér­tek vol­na át a bel­vá­ro­son a do­hos JATE Klub­ba.

riport2
A fesztiválnyár a szegedi Partfürdőn zárult. Fo­tó: Se­ges­vá­ri Csa­ba

Men­száror Héresz At­ti­la zse­ni. Sze­re­tem ezt az em­bert. Már a ta­va­lyi Jásza­i-előadás után tud­tam, az idén bár­mi­vel is jön, azt meg­né­zem. A Ham­let-il­lú­zi­ók csak rá­adás. Men­szá­tor vé­gig egy­ma­ga van a szín­pa­don, a töb­bi szere­plő az elő­adást kí­sé­rő film szere­plő­je, tár­gyal, vi­tá­zik és ha kell, meg­vív ve­lük. Ham­let, azért hogy elég egy­ügyű­nek tűn­jön, a ma­gyar vá­lo­ga­tott lab­da­rú­gó­me­zé­ben ál­cáz­za ma­gát. Há­tán a mez­szám: 1526. Lab­dá­ján ha­lál­fej, en­nek el­le­né­re ügye­sen de­ká­zik, és ha kell, be­vág­ja azt a lon­do­ni ha­to­dik gólt. Kel­l-e en­nél sú­lyo­sabb ham­le­ti ma­gány és őrü­let? Mind­eköz­ben a kö­zön­ség fel­sza­ba­dul­tan ne­vet a po­é­no­kon, mert ez a dán ki­rály­fi bi­zony esen­dő, szá­nal­ma­san em­be­ri, nyu­god­tan ki le­het ne­vet­ni. Nincs ér­tel­me ta­gad­nom, na­gyon elé­ge­dett va­gyok.
A szín­ház vi­lá­gá­ban Ágens az egyik nagy sze­rel­mem. Las­san el­ju­tok odá­ig, hogy nem tud olyat mon­da­ni, amit ne hin­nék el ne­ki. Ira (düh) cí­mű elő­adá­sa ne­héz pró­ba elé ál­lí­tott a zsi­na­gó­gá­ban, mert Ta­más apos­tol intelme* úgy érez­tem, ne­kem szól. Ágens sár­ar­cú ős­anya, kit lá­nyá­val hos­­szú köl­dök­zsi­nór köt ös­­sze. De ez a bé­ke csak ad­dig tart­ha­tó, míg az anya a szín­pad­ra fes­tett man­dala köz­pont­já­ban ül. Ami­kor a szer­ze­tes, a szol­ga, a fér­fi el­vág­ja e zsi­nórt, min­den meg­vál­to­zik. A köl­dök­zsi­nór­ból ön­sa­nyar­ga­tó os­tor lesz, a sár­arc las­san le­mál­lik, a lát­ha­tó he­lyét át­ve­szi a lát­ha­tat­lan, a bel­ső sár. Az ős­anya gyöt­rel­mes mély­sé­gé­ből ki­sza­ba­dul­va elő­tör a düh, a két nő do­mi­nan­cia­har­ca ve­szi át az irá­nyí­tást. Ta­lán meg­ol­dást ad­hat­na a Vi­dám Va­sár­nap­ra em­lé­kez­te­tő bol­dog da­lo­lás, de ez is csak idő­le­ges, mert a há­rom szere­plőből min­dent le­zá­ró, vad fém­ze­ne tör fel. A düh a fel­szín­re ju­tott, de csak a szín­pa­don és a kö­zön­ség csend­ben, el­gon­dol­koz­va tá­vo­zott.
Ivo Dim­c­sev 2005-ben mu­tat­ko­zott be a Theal­teren, és rög­tön ki­har­col­ta, hogy Sze­ge­den min­dig nagy érdek­lődés­sel vár­ják. Most is ha­mar el­fogy­tak a he­lyek a pót­szé­kek­kel te­le­zsú­folt ré­gi zsi­na­gó­gá­ban. Dim­c­sev a Né­hány ked­venc­ben ke­ve­seb­bet mu­ta­tott a tánc­mű­vész­ből, ám an­nál töb­bet az énekes­ből és szí­nész­ből. Fo­lya­ma­to­san be­szélt vagy éne­kelt, akár egy pop­sztár, Bob Dylan vagy coun­try, egy­re ment ezen az es­tén, de ha kel­lett, akár egy cyborg hang­ján is meg­szó­lalt. Szug­gesz­tív sze­mé­lyi­sé­ge ál­lan­dó­an biz­to­sí­tot­ta szá­má­ra a kö­zön­ség érdek­lődését, még azo­két is, akik egy ár­va kuk­kot sem ér­tet­tek an­go­lul. Gyor­san el­szállt az egy óra, a vé­gén fény­ké­pe­ket ra­kott ar­ca elé volt és mos­ta­ni ba­rát­já­ról, az­tán az „Ez vagyok én tíz év múlva, néhány órával a halálom előtt” című fo­tót, és leg­vé­gül egyet csont­vá­zá­ról, amit már most fel­aján­lott a tu­do­mány­nak. A tes­té­vel azon­ban még ő ren­del­ke­zik, ezt bi­zo­nyít­va ar­cát több he­lyen meg­vág­ta, s az elő­adást már a sze­mé­be s a szá­já­ba csor­gó vér lát­vá­nyá­val kí­sér­ve fe­jez­te be. Ahogy ő éne­kel­te, nincs sem­mi baj ve­le. Va­ló­ban ninc­s, fan­tasz­ti­kus es­te volt.

SZIN-es Wood­stock?



Úgy le­het, szá­mom­ra már a nul­la­dik na­pon, a leg­ki­sebb kis­szín­pa­don meg­volt az idei SZIN csúcsbu­li­ja. Mi­köz­ben a hang­za­tos ne­vű Wood­stock Remem­ber Stage még hang­za­to­sabb Hair­line Haj­or­gia prog­ram­já­ról ki­for­dul­tam, mert sze­gény öreg hip­pik fo­rog­nak sír­ja­ik­ban, nem gon­dol­tam, hogy es­te még eszem­be jut Wood­stock, pon­to­sab­ban Jimi Hen­drix. Both Mik­lós prí­más és a Nap­ra ze­ne­kar szé­dü­le­tes bu­lit va­rá­zsolt a Ti­sza part­já­ra, ezt megerősí­theti az a pár száz fesz­ti­vál­par­ti­zán, aki vé­gig­ug­rál­ta a szűk egy­órás kon­cer­tet. Both Mik­lós ze­né­je meg­ha­tá­roz­ha­tat­lan, he­ge­dű­re han­golt gi­tár­já­val a ma­gyar és a ci­gány au­ten­ti­kus ze­né­ből épít­kez­ve nap­ja­ink ta­lán leg­prog­res­­szí­vebb vi­lág­ze­né­jét játs­­szák. Kü­lön öröm, hogy egy­re töb­ben sze­re­tik és is­me­rik. „Nagy­szín­pad, nagy­szín­pad”, skan­dál­ta a há­lás kö­zön­ség a kon­cert vé­gén. Úgy le­het, az is el­jö­het még.
„Élek, és ez is va­la­mi. De ar­ra azért nem gon­dol­tam, hogy szét­rúg­já­tok a sar­ka­mat és két­ezer ki­lo­gramm élő­hús biz­ton­sá­gi em­ber­rel da­col­va az el­ső sort kor­do­nos­tól, min­de­nes­tül egy mé­ter­rel tol­já­tok kö­ze­lebb a szín­pad­hoz. Hogy el­re­pesz­tet­té­tek a bor­dá­mat, az csak rá­adás.”
Ép­pen egy éve ír­tam eze­ket a so­ro­kat Russka­ja-kon­cert után. A hely­zet nem so­kat vál­to­zott egy év alat­t, bár az idén nem kel­lett a kor­dont vis­­sza­tol­ni, de a han­gu­lat egy ki­csit se volt vis­­sza­fo­got­tabb. Georgij Makazaria az idén is meg­tán­col­tat­ta Sze­ged né­pét, rá­adá­sul egy ön­kén­test ki­je­löl­ve a fel­té­te­le­zett kö­zép­pont­ban, kör­be­trak­toroz­tat­ta két-há­rom­ezer em­ber­rel.
Nem mon­dom, hogy a Russka­ja nap­ja­ink leg­igé­nye­sebb ze­né­je a fesz­ti­vál­pa­let­tán, de az biz­tos, hogy az egyik leg­fel­sza­ba­dul­tabb bu­lit nyom­ták a SZIN ki­seb­bik nagy­szín­pa­dán. Hogy há­nyan le­het­tek a nagy­szín­pa­don, fo­gal­mam sinc­s, de kon­cert után a tá­vo­zó tö­me­get lát­va úgy tűnt, nem túl so­kan.
Azért en­nél sok­kal több tör­tént, ha csak a szűk ré­gi­ó­ban el­töl­tött es­ték­re vis­­sza­gon­do­lok. Gyu­lán és Szen­te­sen szín­ház, Csong­rá­don nép­ze­ne, és szám­ta­lan vá­ros­ban, fa­lu­ban gaszt­ro­nó­mia. Va­ló­já­ban a bő­ség za­va­rá­ban szen­ved­tem idén nyá­ron is. Ám mit te­he­tek, ha a ko­ráb­ban em­lí­tett vál­ság bi­zony a pénz­tár­cá­mat is szű­kebb­re szab­ta. Mert a sát­ra­zás né­ha már nem iga­zán esett jól.
* „Hogy­ha nem ho­zod ki ma­gad­ból, azt, ami ben­ned la­ko­zik, az, ami ben­ned ma­rad, tönk­re fog té­ged ten­ni.” (Ta­más apos­tol apok­rif evan­gé­li­u­ma)
Petró Já­nos
Bezár