Arany János költészetének és talán a magyar irodalomnak is az egyik legrejtélyesebb darabja az Õszikék, mely Arany utolsó lírai korszakának költeményeit foglalja magába. A verseket a kapcsos könyvbe másolja be, amit Gyulai Páltól kapott ajándékba azzal az indokkal, hogy Arany írása úgyis szebb, és szebb költeményeket is ír, mint ő.
1877-ig 12 vers került be a kötetbe, de ekkor újraindította a versek folyamát, melyek fölé a következő cím kerül: Uj folyam. A datálás szerint ezek a költemények 1877. július 3. és 1880. december 10. között, tehát három és fél év alatt keletkeztek. E mellé a cím mellé később ceruzával jegyezte be az Õszikék kiegészítést, és ugyancsak ceruzával számozta meg a verseket 1-től 53-ig. Érdekesség, hogy a 31-es szám hiányzik, amely valószínűleg Arany feledékenységének köszönhető.
 |
Hász-Fehér Katalin Arany János költészetéről adott elő. Fotók: Segesvári Csaba
|
Az Õszikéket lehet sorozatként és ciklusként is olvasni. Sorozatnak minősíti a verseket a mediális környezet és az állapot: a kapcsos könyv kerete, a folyamatos írás és a kéziratosság.
Figyelembe véve a térbeli tényezőket az látható, hogy a költő kialakít magának egy olyan teret, amelyben elzárkózik a nyilvánosságtól a kapcsos könyvbe, és ebből eredően a sorozat meghatározó sajátossága lesz a versek kéziratos állapota.
Emellett leképződnek a ténylegesen megtett séták (a tér és az útvonal), melyek a költemények lírai terében is megjelennek. Így elfogadható, hogy az Õszikék-ciklusban a referenciális (séta), a mediális (könyv/lapok) és a poétikai tér (látványszint) teljes egészében lefedi egymást, amely erősíti a versek sorozat jellegét.
A költemények többnyire időrendben kerültek be a kapcsos könyvbe, amely szintén sorozattá minősíti az Õszikéket. Megfigyelhető egyfajta ritmikusság, majd egyfajta ritkulás is a versek keletkezésében. Mindezek ellenére is állíthatjuk, hogy az Õszikék egyetlen időszak állapotának és hangulatának a kifejezése – mondta a szakember.
1877 őszén egy törést figyelhetünk meg a sorozatban, amelynek két oka lehet. Egyrészt, hogy az ősz beálltával már nem lehet annyit sétálni, a másik ok pedig a felfedeztetés ténye.
Arany László ugyanis rájön arra, hogy apja verseket ír, és ezt elmondja Gyulai Pálnak, aki ráveszi a költőt arra, hogy kiadja őket. Ez viszont felvet egy problémát: ha a Kapcsos Könyv hagyatéknak készült, akkor a kierőszakolt publikálás éppen a sorozat lényegi sajátosságát érinti.
1877 szeptember-októberétől tényleges változás figyelhető meg a versek jellegében. Eltűnnek a napló- és elégiaszerű költemények, az allegorizáló önarcképek, és felváltják őket a tárgyias, kolerikus darabok.
Az Õszikék esetében ciklusról is beszélhetünk, mivel a cím elégikus hangulatot von a versek köré, rávetítve ezzel jelentését az egész sorozatra. A visszaemlékezés és az öregség hangulata hatja át a költeményeket egészen a címadó 23. versig, amely egy egészen új színt visz a ciklusba. Megjelenik az irónia, önirónia és a humor. Innentől a közvetett elégikusság nyomja rá a bélyegét a versekre: az elégia lehetetlensége, a természet anyagi oldalának megjelenése, a költői idealizáció tagadása.
A ciklus lezárása sem egyértelmű, mivel három zárás is megfigyelhető a 30., a 43. és a négy számozatlan vers után. Utóbbiakat külön is lehet értelmezni, noha érezhető és a bizonyítható a szoros kapcsolat a többi költeménnyel. Mindezek alapján az Õszikék nemcsak sorozatnak, hanem lezárt ciklusnak is tekinthető pontosan olyan formában, ahogy Arany beírta a kapcsos könyvbe – zárta előadását
Hász-Fehér Katalin.
Tóth Boglárka