„A reklám az utca művészete” – állítja egy kiadványcím a hatvanas évek végéről, ám a kilencvenes évekre már a média és a reklám együttesére „az ötödik hatalmi ág” elnevezést használják. De miért is fontos az utca művészete? – merül fel a kérdés. „Azért érdekes téma, mert pozitív és negatív értelemben is elhangzik. Eléggé tisztázatlan és állandóan formálódó terület, más szempontból, tapasztalatból is tudhatjuk, hogy ami az utcán történik, az fontos. Nem véletlen, hogy az utcára mennek ki tüntetni” – mondja Szekeres Ferenc.
 |
Szekeres Ferenc |
Az „utcai művészetek” egyik legszembetűnőbb képviselője a graffitikultúra, mely már az 1800-as évek végén jelen van Amerikában, a gettókban. Lényeges megemlíteni a funkcióját, amely nem más, mint a területvédelem. Lerobbant társadalmi környezetben a bandák elfoglalnak egy területet, és valahogy úgy, ahogy az állatvilágban az állatok, megjelölik a területüket, hogy a konkurensek ne törjenek oda be.
Ezeknek a falfirkáknak még nincs túl sok közük az esztétikumhoz, 1980-ban azonban megjelenik egy letisztultabb forma, amely már esztétikai értékkel bír. Egy lepusztult társadalmi környezetben ezek a képek színesítik a környezetet, csökkentve az elviselhetetlenségét, ugyanakkor Budapest belvárosában, az emeletes házak falán a graffiti „kultúrmocsokká” válik. Nemcsak azért, mert egy tiszta környezetet tesz tönkre, hanem azért is, mert az eredeti jelentését elveszti. Emellett viszont érdekes, hogy a graffiti áttörve a korlátokat más területre is átkerül, például reklámokba, büfék, sőt még hálószobák falára is! Ezután felmerül a kérdés, hogy ez a graffiti-feeling elpuhulása, vagy a street-art felértékelődése?
A street-art egyik legkarakteresebb képviselője
Marc Jenkins, aki apró felfújható figurákat helyez el szobrokon, az út különböző részein ezzel keltve feltűnést. De ebbe a kategóriába tartozik a Kétfarkú Kutya Párt „megjelenése” is. A színes elemek a járdán – ugyanúgy, mint az eredeti graffitikultúra esetén – pozitív jelentést hordoznak, mivel megszínesítik a környezetet amellett, hogy erős társadalombírálat is megfigyelhető.
Furcsa dolog történik, ezek az antiművészetként megjelenő (legalábbis a grand art művészetét provokáló) irányzatok egy idő után bekerülnek a kiállítótermekbe, és megpróbálnak belesimulni a praktikus társadalmi képbe. Itt ismét felmerül egy kérdés, hogy ez felemelkedés, vagy az eredeti elvárások, szándékok feladása.
Nem kell megvádolni a graffiti és street-art kultúrát azért, mert bekívánkozik a kiállítótermekbe, hiszen ha megnézzük a lázadó grand art-t a múlt században, akkor láthatjuk, hogy az utca nagyon jó terep ahhoz, hogy publicitást kapjon a művészet. Ebben az időben három nagy irányzat is megjelenik az utcán: a happening, performance és a fluxus művészet. Láthatóan erős áthatások vannak a grand art, a lázadó grand art és az utca művészete között.
Régebben még az utca művészetének nevezték, ma már ötödik hatalmi ágnak tartják a vizuális reklámkommunikációt, noha nap mint nap szembesülünk a reklámellenességgel. De bármennyire is nem szeretjük őket, mégis az életünk részét képezik, mert ezek segítségével tájékozódunk.
A grand art és a reklámok között is találunk kapcsolatot, mivel sok esetben ez utóbbi bagatellizálja, deheroizálja a művészetet, jó példa erre a sok Mona Lisa-feldolgozás. Ugyanakkor esetenként a grand art is deheroizál, amire jó példa
Duchamp kiállított WC-csészéje, vagyis közös vonásokat is megfigyelhetünk a két terület között.
Annak ellenére, hogy mindkettő egyirányú indirekt kommunikáció, felmerül még egy kérdés, hogy mi a különbség a vizuális művészi kommunikáció és a vizuális reklámkommunikáció között? A reklámkommunikáció egy adott időben, egy adott területen, egy adott rétegnél hat, míg a vizuális kommunikáció egyetemes jelentést hordoz. Ezek alapján a vizuális reklámkommunikáció – Szekeres Ferenc szerint – nem tekinthető művészetnek, inkább egy szubkultúra, amely nagyon erőteljesen jelen van az életünkben, hiszen a médiában és az utcán is megkerülhetetlen, ezzel ízlés- és sok esetben negatív ízlésformálóvá válik.
T. B.