Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Nem gyakori, hogy a mű elkészültekor a teljes alkotóstáb nevében a tervező építész jelentheti egy finom tónusokkal, de mégis bátor kétszólamúsággal megírt építészeti és beruházói program elkészültét, és köszöntve köszönheti azok bizalmát, hitét és munkáját, akik a tervezői és kivitelezői folyamat szűkebb és tágabb feltételeit megteremtették. Köszöntöm Hiller István miniszter urat mint a tudomány és a kultúra aktív művelőjét és az ország kultúrpolitikájának mai képviselőjét. Szeged múlt századi szellemi és fizikai újjáépülése óta a kultuszminiszteri figyelem és érdeklődés a város iránt szívet melengető, mert jövőépítő bizakodást keltve, jó emlékeket idéz. Köszöntöm Botka László polgármester urat, akinek hivatala és munkatársai harcoltak az épület megmentéséért és mai állapotának megvalósulásáért a bontás helyett. Ezzel lehetőséget teremtettek a város vezetésének, hogy újabb példák alapján hirdethesse, Szegednek különleges felelősséget kell vállalnia az épített kulturális örökség védelmében. Köszöntöm Szabó Gábor rektor urat és az egyetem teljes vezetését, akik méltán lehetnek büszkék arra a két nagyszerű dékánra, Farkas Beátára és Hetesi Erzsébetre, valamint fejlesztési igazgatójukra, Majó Zoltánra, akik az egyetem műszaki vezetésével és a kar áldozatos kollektívájával – néha ugyan kétségek között,  de – eljuttatták a beruházást a mai állapotába. A szerző pedig nem szólalhatna meg és nem lennének ünneplő arcok, ha a tervező építész nem nézhetne bátran maga mögé a bonyolult tervezési folyamat során szakértő társtervezőire, a biztató munkatársakra, vagy ha nem tekinthetné különös ajándéknak azt a közbeszerzési döntést, mellyel a Biharvári Lajos mérnök úr által vezetett Lépték Kft. lehetett a kivitelező partnere.

 

Az épület úgynevezett kétszólamúsága a megújításra méltó építészeti örökség és a mai igények építészeti egymásmellettiségéről szól. Ennek a kettősségnek a gyökere Szeged legújabb kori történetének mindenki által ismert árvízi katasztrófája és a páratlan szellemi és építészeti teljesítményként tisztelt újjáépítésében keresendő. Az 1879-es árvíz után a közel 6.000-ből 265 épület maradt meg. Többek között ennek a háznak az alapépülete is. Akkor a város újjáépítését vezénylő mérnökök a teljes szerkezeti és építészeti megújítás mellett döntöttek. Ennek köszönhetjük a kor legjobbnak ítélt városszerkezetét és a századforduló európai nagyvárosaira jellemző építészeti arculatot. Ennek a páratlan léptékű városrekonstrukciónak az eredménye – mely európai adakozással indult el – érték, nem csak Szegednek, de Szegeden mindenképpen. Ez a mi örökségünk. Épületünk 1929-ben ennek a folyamatnak a jegyében kapta meg azt a mára felújított arculatot – először a jezsuiták szolgálatára, majd állami oktatási célokra –, mellyel a Dugonics tér nyugati végét zárva, befejezve városképi védelemre lett méltó. Így válhatott az egykori sikeres kortársépítészet mára, szellemiséget hordozó örökséggé, békés párbeszédben a 80 évvel későbbi igények mai fizikai megjelenítésével.

 

A beruházó, a kar elhelyezési lehetőségeinek javításán túl az építészeti programalkotásban új fogalommal, a kooperációra képes terek igényével nevesítette programját. Erre a gondolatra, az emberi együttműködések hangsúlyozottá tételére az építész megpróbált a térbeliség indirekt eszközeivel válaszolni. A kétszólamúságot nemcsak az építészeti arculattal, hanem a terek elvonulásra illetve lépcsőzetesen táguló együttműködésre, összelátásra, találkozásra alkalmassá tételével biztosítva. A megoldás újszerűségét a kivitelezés tisztessége, körültekintő igényessége igazolta, mára  talán nem csak a szerző örömére.

 

Az úton levés a legjobb állapot, szokták mondani. A szegedi egyetem fejlődése látványos utat tudhat maga mögött. Klebelsberg Kunó miniszter úrnak a legnehezebb időkben is jövőt rajzoló és hitet adó, egyetem mentő és egyetem alapító intézkedés sorozatától indulva – mely a klinikákkal és a Dóm téri együttessel egy nagy ívű szellemi program első lépcsőjét valósította meg – egészen az elmúlt évek Belváros-súlypontú intenzív egyetemfejlesztési döntéséig. A városmag egyetemi koncentrációjának megvalósulása a küszöbön áll. A tájékozódó idegen kérdésére, hogy merre van az egyetem, nem véletlenül kapja azt a furcsa választ, hogy a Belvárosban, a Belváros pedig az egyetemben. Napirenden lévő további feladat a városképi jelentőségű, emblematikus központi egyetemi épület és a legifjabb, a Zeneművészeti Kar, illetve a városmagot körülrajzoló nagy egyetemi háromszög rejtett kincsének, az egykori honvédlaktanya gyönyörű épületének felújítása és ez utóbbi rendszerbe kapcsolása.

 

Mindezek fényében, a folyamat egyik szerencsés résztvevőjeként a mai napon három összegző gondolat kívánkozik ki belőlem. Úgy vélem, újra és újra és talán éppen ilyen alkalmakkor ismét el kell mondani, hogy az a kulturális cinizmus, mely nem veszi figyelembe, sőt megtagadja gyökereit, legyen az szellemtörténeti, építészeti vagy bármely művészeti ágbeli – és ilyet nap mint nap látunk –, az szembemegy Európával, annak identitáskeresésével, mely nem csak Szeged újjáépítését, de mai épületünket is – éppen ilyen megfontolások alapján – jelentősen támogatta. Másodszor, úgy látom, hogy erre az egyetemre érdemes további fejlesztéseket bízni, mert ezt az épületet, 2.400 négyzetmétert – intenzív szellemi munkát nyújtó partnereivel – 600.000 millió forintból valósította meg. Végül pedig az egyetemfejlesztés jelen állomásának emléket állító jelen tábla méltó folytatása a Dóm tér épületeinek zárókövébe 1930-ban vésett gondolatnak, mely így szól: „Menedéket talált az elűzött egyetem”.

Isten áldja a használókat!

Koczor György Ybl-díjas építész