Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A be­mu­tat­ko­zó in­ter­jú ké­szí­té­se­kor Po­gány Mag­dol­na, a kar dé­kán­ja az ESZK ese­té­ben a bo­lo­gnai rend­szer elő­nye­it emel­te ki. Az egyik ki­vá­ló ok­ta­tó­juk pél­dá­ját em­lí­tet­te, aki­nek az ok­ta­tá­si bü­rok­rá­cia ér­tel­met­len emel­ke­dő­it kel­lett meg­mász­nia a múlt szá­zad­ban, hogy PhD-hall­gatóként idén nyá­ron vég­re meg­véd­je dol­go­za­tát.

Tul­kán Ibo­lyá­val be­szél­get­tünk, aki a Sze­ge­di Tu­do­mány­egye­tem Egész­ség­tu­do­má­nyi és Szo­ci­á­lis Kép­zé­si Kar Ápo­lá­si Tan­szék­ének tan­szék­ve­ze­tő-he­lyet­te­se, fő­is­ko­lai do­cens. Az ő szak­mai elő­me­ne­te­lén érez­he­tő, hogy a ha­gyo­má­nyos ok­ta­tá­si mo­dell nemigen ked­ve­zett az egy­ko­ri  egész­ség­ügyi fő­is­ko­lás­ok­nak.

„A Rad­nó­ti Mik­lós Gim­ná­zi­um el­vég­zé­se után az or­vo­si egye­tem­re pró­bál­tam több­ször is fel­vé­te­liz­ni; si­ker­te­le­nül" – me­sélt a kez­de­tek­ről Tul­kán Ibo­lya. „Köz­ben ápo­ló­ként kezd­tem el dol­goz­ni. 1980-ban az Egész­ség­ügyi Fő­is­ko­lá­ra ad­tam be a je­lent­ke­zé­sem, aho­vá si­ke­rült be­ke­rül­nöm. Majd el­vé­gez­tem a há­rom­éves fő­is­ko­lai kép­zést, és vis­­sza­men­tem ápo­ló­nak, hi­szen az egész­ség­ügyet mint élet­hi­va­tást vá­lasz­tot­tam. De ah­hoz, hogy e szak­te­rü­le­ten dol­goz­has­sak to­vább, kö­zép­fo­kú szak­mai bi­zo­nyít­vány is kel­lett. Hi­á­ba vé­gez­tem én el a Vé­dő­nő­kép­zőt, ami biz­to­sí­tot­ta a fel­ső­fo­kú vég­zett­sé­get, szak­ápo­lói mi­nő­sí­té­sem nem volt, így nem szá­mí­tot­tam szak­em­ber­nek. Ezért elő­ször el kel­lett vé­gez­nem egy ál­ta­lá­nos ápo­lói szak­kép­zést, és mi­vel gyer­me­kek­kel fog­lal­koz­tam, egy gyer­mek-szak­ápo­lói kö­zép­fo­kú kép­zést is. Egy­szó­val ah­hoz, hogy szak­em­ber­ként dol­goz­has­sak, vis­­sza kel­lett lép­nem a kö­zép­fo­kú kép­zé­sek­hez, hi­á­ba volt egész­ség­ügyi dip­lo­mám. Utá­na – Szél Éva hí­vá­sá­ra – vis­­sza­ke­rül­tem ide az is­ko­lá­ba, és a pe­da­gó­gi­ai egye­te­men újabb há­rom évet töl­töt­tem el. Hi­szen egye­te­mi ok­le­vél nél­kül nem ok­tat­hat­tam. Je­len­leg PhD-iskolába já­rok, s kö­zel ál­lok a dol­go­zat­vé­dés­hez. Most sok­kal kön­­nyebb dol­guk van a fi­a­tal­nak. Ha be­ke­rül az ES­ZK-ra,  és el­vég­zi a négy évet, le­het be­lő­le ápo­ló, majd más­fél év Pé­csett vagy a SO­TE-n, és fel­vé­te­liz­het PhD-re. Most a sa­ját szak­te­rü­le­tén jut­hat el a di­ák egé­szen a leg­ma­ga­sabb tu­do­má­nyos fo­ko­za­tig, úgy, hogy bár­mi­kor ki­lép­het dol­goz­ni. Ne­kem vé­dő­nő­ként ápo­lói is­ko­lát kel­lett vé­gez­nem, majd pe­da­gó­gi­ai egye­te­met, és így ke­rül­het­tem csak vis­­sza az ere­de­ti szak­te­rü­let­re.”

A sok vi­tát ka­vart ok­ta­tá­si rend­szer­vál­tás min­den te­rü­le­ten más­ként nyer ér­tel­met. Ahol az és­­sze­rű­ség azt kí­ván­ja, hogy a ha­gyo­má­nyos mo­dellt al­kal­maz­zák – pél­dá­ul az or­vos- és a jo­gász­kép­zés­ben –, ott meg kell hagy­ni. Ahol pe­dig tisz­táb­ban szól a bo­lo­gnai ko­lomp, hát ze­nél­jen! Vagy nem ilyen egy­sze­rű?