Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Va­ló­szí­nű­leg az az iga­zi könyv, amit ak­kor is is­mer­nek az em­be­rek, ha nem ol­vas­ták, sőt, ta­lán ak­kor is­mer­he­tik job­ban, hi­szen eb­ben az eset­ben nem vesz­nek el a za­va­ró rész­le­tek­ben. Az iga­zán jó könyv nem igény­li az ol­va­sást, mert ha­tá­ra túl­csap a könyv­bo­rí­tón: nem úgy be­szé­lünk ró­la, hogy tud­juk, nem ol­vas­tuk, ha­nem e nemolvasás té­nye egy­sze­rű­en szá­munk­ra is rejt­ve ma­rad a ró­la va­ló be­szél­ge­tés so­rán. A hu­sza­dik szá­zad­nak min­den bi­zon­­nyal ilyen enig­matikus mű­ve Proust ha­tal­mas re­gény­fo­lya­ma, hi­szen a Madeleine-sütemény ha­tá­sát az is jól is­me­ri, aki so­ha nem vet­te le a polc­ról Az el­tűnt idő nyo­má­ban egy kö­te­tét sem. Egy ap­ró moz­za­na­ton ke­resz­tül en­ged­ni, hogy ránk zú­dul­jon a múlt ful­lasz­tó hi­te­les­sé­ge: nos, nem ti­tok, hogy min­den­ki­nek meg­van a ma­ga süti­je.
És még csak nem is az íz a lé­nyeg. Mert, ké­rem szé­pen, hi­á­ba ke­re­sem el­szán­tan a gye­rek­ko­rom­ból va­la­ha is­me­rős, a ma meg­szo­kott­nál sű­rűbb, de leg­alább­is íz­le­te­sebb almaléhez ha­son­ló ízt, nem ez a fon­tos. És nem is az, hogy mind­ezt ta­lán csak egy-­e­gy bé­bi­étel­ben le­het már meg­ta­lál­ni, de né­mi­képp snassz úgy bé­bi­ételt vá­sá­rol­ni a bolt­ban, ha a ko­runk mi­att már más­mi­ért nem snassz ugyan­az. Az­zal sem di­cse­ked­nék, mi­lyen ön­fe­led­ten tu­dom di­csér­ni a men­za­koszt men­zán kí­vül olyan ne­he­zen el­ér­he­tő fo­gá­sa­it – sár­ga­ré­pa-fő­ze­lék főtt hús­sal! –, mert pon­to­san is­me­rem az ek­kor rám me­re­dő döb­bent és hi­tet­len ar­co­kat. Ezek az ilyen-olyan su­ta ízek in­kább csak af­fé­le me­mó­ria­gya­kor­la­tok, nem az em­lé­ke­zés va­ló­di uta­zá­sát in­dít­ják el, mint az a bi­zo­nyos sü­te­mény. Ilyen­kor, ős­­szel, in­kább az is­ko­lai há­ti­zsák­ok­nak a lát­vá­nya az, ami kí­no­san éle­sen el­in­dít­ja azt az em­lé­ke­zést, ami nem is utal az em­lék­re, ha­nem szin­te meg­je­le­ní­ti azt. Az il­la­tos ra­dí­rok­ra és a fém toll­tar­tók­ra má­ig nem tu­dok a mai, csak­is az ak­ko­ri sze­mem­mel néz­ni, ami­kor elő­ször ta­lál­koz­tam ef­fé­le tár­gyak­kal. No­ha ezek a va­la­ha volt tár­gyak – úgy, mint a va­la­ha volt idők – már nem el­ér­he­tők.
Előb­b-utóbb min­den vis­­sza­ke­res­he­tet­len lesz és meg­ta­lál­ha­tat­lan. De men­­nyi­vel más, ami­kor nem az idő, ha­nem a tér nyel el min­dent. Né­zem a devec­seri és a kolon­tári ké­pe­ket, és nincs az a döb­be­net, ami vi­gasz­ta­ló le­het­ne, mert ami itt el­pusz­tult, azt az idő pusz­tí­tá­sa sem ad­hat­ja vis­­sza.

Turi Tí­mea