Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

– A hetvenes években az egri Gárdonyi Géza Gimnáziumban két tanárom, Irlanda Dezső és Molnár Margit hívták föl a figyelmemet arra, hogy a huszadik század második felében hatalmas áttörés várható a biológiai tudományokban. Tizenöt éves koromban eldöntöttem, hogy molekuláris biológus leszek, amiről akkor még nem tudtam, pontosan mit jelent, de mindenki azt állította, ez a jövő tudománya. Tanáraim tanácsát követve Szegedre jelentkeztem egyetemre, ahol 1977-ben szakbiológusként szereztem diplomát. Egyből az SZBK-ba kerültem, azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal itt dolgozom. Akkori döntésemet nem is bántam meg, a kutatói szakma örök élmény marad számomra.

– 1981-ben doktoráltam, majd a következő esztendőtől hat éven át az Egyesült Államokban, a Rockefeller Egyetemen dolgoztam. 1988-ban néhány hónapos magyarországi munka után Svájcban folytattam a kutatást, nyolc éven át éltem ott.

 

A kutatói szakma örök élményt jelent Nagy Ferenc számára. Fotó: Segesvári Csaba

 

1997-ben véglegesen hazajöttem, bár igazából soha nem mentem el, mindig volt kapcsolatom az SZBK-val, már a nyolcvanas évek végétől elkezdtem kiépíteni a magyarországi csoportomat.

1996-ban elnyertem az amerikai Howard Hughes Medical Institute ösztöndíját, amelyet a kilencvenes években a korábbi szocialista országokba hazatelepülő, világszínvonalon teljesítő kutatók támogatására írtak ki. Az ötévente újra pályázható ösztöndíjjal az alapítvány eddig több mint másfél millió dollár támogatást nyújtott a magyarországi kutatásaimhoz, ez a kiszámítható háttér tette lehetővé egy európai szintű laboratórium kialakítását itt Szegeden. Az ösztöndíjra építve egyre több uniós és más külföldi támogatást sikerült elnyerni, így a csoport jelentősen megnőtt, most tizenöten-tizenhatan dolgozunk együtt. Külföldi kapcsolataimat ezt követően sem szakítottam meg, Freiburgban és Edinburghban is vezetek kutatásokat.

– Világéletemben növénybiológus voltam, bár az évek folyamán többféleképpen is hívták a szakmámat – dolgoztam mint növényfiziológus és -genetikus, molekuláris biológus –, mindig növényekkel foglalkoztam. Pályám kezdetétől azt próbáltam megérteni, miként alkalmazkodnak a növények a természeti környezet kihívásaihoz.

A növények helyhez kötöttek, ha melegük van, nem tudnak bebújni a légkondicionált szobába, ha rágja őket valami, nem képesek elfutni, mindig ott vannak, kitéve a környezet változásainak. A menekülés helyett anyagcseréjük átalakításával válaszolnak a környezeti kihívásokra, a hőmérséklet változására, a víz, a tápanyagok hiányára vagy bőségére, a kórokozókra, illetve ami engem legjobban érdekel, a fényre. Azt vizsgálom, hogy a fény miként befolyásolja a növények egyedfejlődését, hogyan határozza meg egyes gének kifejeződését. A folyamat során gyakorlatilag arról van szó, hogy a fény biokémiai jellé alakul át, aktiválja vagy inaktiválja egyes gének működését. Ennek következtében megváltozik a növény anyagcseréje, hosszabb szárat vagy elágazó gyökeret növeszt, s így alkalmazkodik a környezet változásaihoz. A kutatások során azt vizsgáljuk, hogyan zajlik ez a folyamat a sejtekben. Az alkalmazkodás feltérképezése mindig is a növényfiziológia tárgya volt, a tudományág azonban sokáig leíró jellegű maradt. Most már megértjük, a jelenségek mögött milyen gének, géncsoportok állnak, és működésük hogyan szabályozódik.

 

„Világéletemben növénybiológus voltam”. Fotó: Segesvári Csaba

 

– Minden élőlény – beleértve minket, embereket is – képes mérni az időt. Van egy belső biológia óránk, a cirkadián óra, amely az evolúció során a napi világos és sötét periódusokhoz történő alkalmazkodás érdekében alakult ki. Azok az élőlények, amelyek előre tudják jelezni a huszonnégy órás ciklusokat, s képesek anyagcseréjükkel ehhez alkalmazkodni, előnyt élveznek társaikhoz képest. A növények esetében fontos, hogy a fényből energiát előállító fotoszintézis apparátusa már készenlétben álljon addigra, amikor világosodni kezd. Szeretném megérteni azt a molekuláris mechanizmust, melylyel a növények képesek mérni az idő múlását.

– A kutatócsoportokat irányító szakemberek előtt hármas feladat áll: pénzt kell szerezni, fejleszteni, menedzselni a labort és képezni a következő generációt. A labor olyan, mint egy kisvállalkozás: naprakészen kell alkalmazkodni a piaci körülményekhez, meg kell találni azt a szegmenst, ahol a munkánkat el lehet adni. A kísérletes tudományok művelése ma már pénzkérdés, nem lehet íróasztalnál ülve dolgozni, műszerek, vegyszerek, alkalmazottak kellenek. Sikeresnek kell lenni az alapkutatásban, cikkeket írva a világ vezető szaklapjaiba, vagy szabadalmakat kell produkálni, így megvetve a lábunkat a piaci szegmensben.

A mai fiatal kutatói generáció már más kihívásokkal néz szembe, mint mi a pályánk kezdetén, a hetvenes években. Akkoriban a kutatás igen magas társadalmi presztízsű szakmának számított, mára ez tökéletesen erodálódott. Bár ma mindenki tudásalapú társadalomról beszél, egy szakma elismertségét mégsem ez határozza meg, hanem hogy mennyi pénzt keres vele az ember. A kutatói szakma ma nem csábító az egyetemisták számára: rendkívül nagy odaadást követel, az ember harmincas éveiben kezdhet bele saját terveinek megvalósításába, beszélnie kell két nyelvet, jó kommunikációs és menedzsmentképességekkel kell rendelkezni, s ráadásul innovatívnak is kell lennie. Mint minden szakma, amit jól csinálnak, a kutatói munka is huszonnégy órás. Ez nem azt jelenti, hogy ennyit kell dolgozni, hanem azt, hogy egész nap képesnek kell lenni az előttünk álló problémákkal kapcsolatos gondolkodásra. Pontosan e tényezők miatt az utánpótlás beszűkült. Korábban a kutatói munka volt a csúcs, amit egy friss diplomás elérhetett, ma már számtalan lehetőség áll a fiatalok előtt.

Szerencsés tulajdonságomnak tartom, hogy képes vagyok motiválni a környezetemben dolgozókat. A kutatás mindig is csapatmunka volt; ahogy a színházban, a laborban is vannak sztárok, de mögöttük ott állnak a munkatársak. A kollégák nélkül nincs kutatás, a Széchenyi-díjam mögött is legalább huszonöt munkatársam odaadó, kitartó munkája van. Az SZBK ma is az egyik legjobb hely az országban annak, aki a tudománnyal akar foglalkozni.