Szegedi Tudományegyetem

Archívum

2008

7. szám - 2008. április 21.

Fókusz

Első napok

Cikk nyomtatás

Link küldés

Megosztás

Most, hogy már egyre közelebb járunk a májushoz, és az Egyetemi Könyvtárban is egyre kétségbeesettebb serénységgel lapoznak-gépelnek a végzősök, már ők is tudják, amint ki-kinéznek az ablakon, hogy a tavasz visszavonhatatlanul megérkezett. Aztán megérkezett még egyszer. És újra. És újra. Nem megy el gyakran, de mindig újrajön.

Mindenkinek megvannak a maga évfordulói, a hagyománytisztelet a születésnapokat, az intézményes etikett a névnapokat figyeli, a munkából ki sem látszó dolgozó meg a piros betűs munkaszüneti napokat várja. Én, bevallom, mindig is az első, váratlanul érkező tavaszi napsütéses napokért rajongtam, amikor az egyik nap még ködszürke minden, másnapra viszont hirtelen megtalálják a dolgok a körvonalaikat, az árnyalataikat – sok határozott fény és kevés, de határozott árnyék vesz körül mindent. Ilyenkor még a sárgaborsó-főzelék is jobban csúszik a menzán, igaz, a vajas-mézes kenyérrel szembeni ellenállást még ez a tavaszi eufória sem tudja megszüntetni.

Az első tavaszi napokra tehát én mindig valódi ünnepként tekintettem, hiszen a borúhoz szokott szemet lepi meg a legjobban a hirtelen jött napsütés, a fénylő sziluettek. Hiába tombol aztán egész nyáron a hőség, süt hét ágra a nap: amikor már megszokta a nagy világosságot a szem és a szív, hogyan is okozhatna örömet egy-egy újonnan észrevett árnyalat? Nem-nem, az első tavaszi napok hatásossága sajátos módon épp abban rejlik, hogy előtte egy jó évig nincsen első tavaszi nap, igazi nap meg úgy egy bő fél éve.

Ezért is részesít idén különös kegyben a sors, hogy nem csak egy, nem is kettő, de számolhatatlan legelső tavaszi nappal ajándékoz meg minket ez az esztendő – s most tekintsünk el attól a részletkérdéstől, hogy ehhez többször is be kellett borulnia. Csakhogy ami először örömnek tűnt, később borús adományra fordul: hiszen meddig örülhetünk annak, ami ilyen gyakran érkezik?

Turi Tímea