Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Rendszeresen kapok meghívókat különböző borkóstolókra, borvacsorákra. Az utóbbi időben megszaporodtak azok, ahol dél-amerikai, leginkább chilei borokat kínálnak. Erről az jut eszembe, hogy Chile szőlőterülete nem sokkal nagyobb, mint hazánké, ugyanakkor épp másfélszer annyi bort termelnek ők, mint mi. Ha netalántán vékonykának éreznénk a chilei borok legtöbbikét, gondoljunk arra, hogy arrafelé nem ismert fogalom a minőség javítása érdekében véghez vitt terméskorlátozás. Ellenben gazdaságon belüli és kívüli kényszerek alakultak ki a termés maximalizálására, mivel az állami szubvenciók nem a minőségre, hanem a mennyiségre fókuszálnak.

Nagyhangú, de képzetlen borisszák szokták dicsérni ezeket a többnyire egysíkú, keskeny ízsávban kiterjedő borokat, mert valóban jó az áruk, és olykor kétségkívül új, szokatlan aromavilágot hoznak – de összképük épp olyan illúzióromboló, mint az, ahogy maga a bor Európába kerül.

De nem akarom bántani a chileieket. Ott legalább példamutatóan gondolkodnak a termelőről. Olyan szintű támogatást ad a kormány a parasztnak, mint Franciaországban, mert tudják, hogy a szőlő tájat épít, környezetet véd, belső piacot erősít, foglalkoztat, és növeli a helyi közösségek népességmegtartó erejét. A chilei kormánynak pedig az a dolga, hogy megvédje a chileieket. Eddig rendben is van a dolog.

Csak hát a chilei kormány néhány nagy fölvásárlón keresztül begyűjti, összeönti, és lepárlás után tankhajóval szállítja át a mi kontinensünkre a borukat. Itt, közvetlenül a világ legnagyobb kikötőinek területén átszivattyúzzák e sűrítményt a palackozókba, ahol a víz viszsza- és túladagolásával létrehozzák a hamburgi vagy antwerpeni chileit. És mi örömmel vesszük le a Lidl polcáról a 189 forintos terméket, sőt nem vagyunk restek bele se gondolni abba, hogy ennyi pénzért a flancosabb ásványvizeket sem kapjuk meg.

Persze nincs nagy baj. Itthon hárommillió hektoliter bort iszunk meg egy évben, s ebben mindössze nyolcvanezer a külföldről behozott, de én időben szeretnék szólni. Mindazok, akik nem szakmai kíváncsiságból és/vagy kötelezettségből emelik le a polcról az elfogadhatatlanul olcsó külhoni bort, egy-egy magyar szőlőtőkét vágnak ki minden egyes palack megvásárlásával.

Leszoktunk a gondolkodásról, következmények nélkül döntünk a saját, személyes ivásunkról, mintha lemondanánk az ujjlenyomatunkról, a gyerekkori mesehőseinkről, az első szerelem jázminillatú sétáiról, apánk kedvenc nótájáról, a katonabajtársainkról, a lobogóról, a kézírásunkról.

Kollégáimmal mérlegeljük, hogy mit is szabadított ránk az interneten terjedő elektronikus sajtó, illetve a sajtószerű közlések világa. Szó szót követ, egyikük azt mondja, „ha így haladunk tovább, alighanem meg fog szűnni az írás”. Mondja, és nem érzem hangjában az elborzadást. Mintha azt mondaná, hogy előbb-utóbb meg fogjuk szokni a harminc kilométeres övezetekben a jobbkéz-szabályt.

Nem lesz kézírás és kész.

„Az emberi szellem fejlődésének két leghatalmasabb mozgatója a beszéd és az írás” – állítja Várkonyi Nándor Az írás és a könyv című alapmunkájában. A szerző számos nézőpontból vizsgálja az írott szöveg és a létezés kölcsönhatásait. Közben nem lesz rabja a prekoncepcióinak, s nem abszolutizálja az írást mint a társadalom újrateremtésének eszközét. Sőt. Felhívja a figyelmet arra, hogy az írás előtti népek sokkal több szöveget, az életben eligazító regét, mondát, verses művet őriztek meg az emlékezetükben, mint az írást már gyakorló népek. Ugyanakkor az írás, ami a világ látható elemeinek lerajzolásával kezdődött, az élet birtokba vételét is jelentette.

Azt mondja Várkonyi, hogy az ősember „mágikus világban él, titkos kapcsolatok közepette; minden cselekedete, szava szertartásszerű, rituális, és tevékenységének célja, hogy a világ jelenségei közt eligazodjék, a bennük rejlő ismeretlen erők, azaz varázserők ellen védekezzék, vagy a hasznára fordítsa őket. A mágia a természettudomány első foka; a természetben élő ember nem lehetett meg nélküle. A barlang falára vagy a fegyverre rajzolt ábra egyszerűen képvarázs volt, tehát nem is kép tulajdonképpen, hanem állandóan ható cselekedet, eleven erő; lerajzolása rítus.”

Számítógép, rítusvesztés. Pancsolt bor. Elveszített személyesség.

„Kiderült például, hogy a barlanglakó vadász részleteire bontva látta a gyors mozgást, a sebesen futó állatot, mint a fényképezőgép vagy a filmfelvevő, míg nekünk már csak elmosódott, összegező látásérzeteink vannak róla.”

Buta emberek oly gyakran emlegetik a tablettás bort, hogy egyszer csak odaérünk. Bemegyünk a boltba, levesszük a rozétablettás hengert, otthon bedobunk egy tablettát a vízbe, s ha pezseg, azt is mondjuk majd egymásnak, hogy ez az erjedéskor visszamaradt szénsav.

De a fára már nem engednek bennünket vissza. Úgy kell tennünk, mintha gondolkodnánk.