Jó egy évtizeddel ezelőtt Kóczián Péter kitűnő esszét írt az Élet és Irodalomban az értelmező újságírásról. Mondandójának az volt a lényege, hogy a cikk megformálójának kötelessége a témát (hírt, eseményt) abban a teljességben bemutatni, amelyből a folyamatot, ügyet nem ismerő olvasó is teljes, kiegyensúlyozott tájékozottsághoz jut. Ha például egy napilapban kedden azt írom, hogy feloldották az útzárat a Makóra vezető úton, akkor arra is utalnom kell, hogy hétfőn teljes pályás útlezárást rendeltek el egy műszaki hibás kamion miatt. Különben honnan tudná a keddi olvasó, hogy miért rendeltek el útzárat, és mitől hír az, hogy járható egy út.
Az értelmező újságírás hiányosságai miatt nagyon gyakran sérül a modern társadalom sajtótörvénnyel is kifejezésre juttatott elemi igénye, hogy tájékozottak lehessünk a körülöttünk lévő világ dolgaiban. És itt nem a makói út járhatóságára gondolok.
Van itt azonban egy másik, hasonlóan veszélyes jelenség: amikor a körülmények teljes körű bemutatásának látszatával káros, hibás és rossz megközelítések kapnak nyilvánosságot. Egy időben divat volt az AIDS-ről szóló cikkek végére odabiggyeszteni, hogy bizonyos kutatók szerint nem is a HIV vírus okozza a bajt. De hogy ezek a bizonyos kutatók kik lennének és mennyire hitelesek, az már a homályban maradt. Mindenesetre a szerzők sikeresen relativizálták a halálos kór mibenlétét, a róla való gondolkodást, és még azt is elérték, hogy újra átélhessük a manipulálhatóságunkat. Mivel gondolhattuk azt, hogy csak azért tematizálták a HIV vírust, hogy eltereljék a figyelmet egy rosszul elsült biológiai fegyverkísérletről.
Adva van tehát egy világszerte elfogadott tudományos ismeret, amivel szemben három alternatív kutató és öt buta újságíró mást állít, majd ez utóbbi ugyanolyan súlyúvá lesz a hülye, felelőtlen (értsd: bulvár) média által, mint az előbbi. Most gondoljuk el, milyen változáson menne át a világ egyensúlya, ha a szélsőséges nézetek kényszeres bemutatásának igényével egyszer csak arról cikkeznének világszerte, hogy bizonyos vélemények szerint a vörösbor nem is vesz részt a szív-érrendszeri betegségek prevenciójában.
Beleborzongtam.
Itt van ez a koránégetéses história. Terry Jones terve néhány nap alatt bejárta a világsajtót. Az amerikai hírcsatornák vezető hírként tárgyalták, és szakértők bevonásával elemezték az esetet, majd nyomukban az egész világ a Korán-égetéssel foglalkozott. A szeriőz magyar lapok is a ma már többségben lévő és ízlésterrort, no meg szemléleti terrort diktáló bulvársajtóval versenyre kelve, szenzációhajhász stílusban számoltak be az ügyről. Obama elnök, David Petraeus, az USA hadseregének központi parancsnoka és Hillary Clinton külügyminiszter is megszólalt az ügyben: szinte könyörögtek Jonesnak, hogy mondjon le a tervéről. A megszólalók az Afganisztánban és Irakban szolgáló amerikai katonák érdekében arra kérték a lelkészt, hogy ne provokálja a moszlimokat. A Vatikán nyilatkozatban ítélte el a Korán-égetés tervét.
Az eset komoly tanulságokkal szolgál mindannyiunk számára. Rick Perlstein történész és újságíró a New York Timesban arról elmélkedett, hogy az ügy kizárólag azért kapott nagy nyilvánosságot, mert „a vezető hírügynökségek, hírcsatornák és napilapok beteges kényszerességgel törekszenek a kiegyensúlyozott tájékoztatás látszatának fenntartására.” Bármi áron igyekeznek több álláspontot bemutatni, még akkor is, ha a többség véleményével szemben csak elszigetelt és szélsőséges álláspont létezik. Mint például a szeptember 11-i terrortámadások évfordulója kapcsán: Jones ugyanis egy jelentéktelen, mindössze 50 főt számláló keresztény felekezet vezetője, így az általa képviselt nézetek teljességgel marginálisnak tekinthetők. A média figyelme nélkül senkit sem érdekelt volna, hogy szektája Korán-égetéssel óhajt megemlékezni a kilenc éve történt terrortámadásokról.
Arról van szó, felebarátaim, hogy egy floridai lelkész szélsőséges mutatványa a sajtó felelőtlensége révén szólásra kényszeríti az amerikai elnököt és a pápát is. Arról van szó tehát, hogy a média tematizálja a világot és nem fordítva.
„A vezető média ajtónállói már nem tekintik erkölcsi kötelességüknek, hogy megbélyegezzék a civilizálatlan megnyilvánulásokat. Sőt, inkább még díjazzák is az ilyesmit” – így Rick Perlstein. Majd rámutat, hogy csakis a radikálisok malmára hajtja a vizet, ha a kiegyensúlyozottság és az objektivitás nevében nyilvánossághoz juttatják az elszigetelt véleményeket.
Mert ideje van a hallgatásnak és ideje van a beszédnek. (Préd 3,7)
Dlusztus Imre
Fókusz ,