Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Ez egy érvelős cikk, mivel egyrészt ezt írja elő a műfaji követelmény, másrészt ide ilyen megközelítésű írás illik. Ezért megkérek mindenkit, aki nagyon határozottan tudja, hogy miért jelentkezik a Szegedi Tudományegyetemre, itt és most hagyja abba az olvasást, rakja le a lapot, esetleg engedje át másnak, majd pedig koncentráljon az előtte álló feladatokra, például a felvételire. Másoknak viszont ajánlom megfontolásul az alábbiakat, amelyben lesz egy halom személyes elem, egy adag nosztalgia és némi tapasztalat is egy ötven felé haladó vénember tollából.

Nos, nekem annak idején, 1978-ban nem okozott fejtörést, hogy hová jelentkezzem: az akkori JATE (az SZTE egyik jogelődje) általános és középiskolájába jártam, szüleim pedagógusok voltak, megcéloztam hát a bölcsészkart magyar-történelem szakon. Akkoriban és utána még sokáig azt mondták erre a szakpárra, hogy ha majd jön az árvíz, velünk fogják rekeszteni a Tiszát, holott egészen a kilencvenes évek elejéig mintegy tizedannyian jártak egyetemre, mint most, és e két szak éltanulói is jóval kevesebben járhattak az Audmaxba (nagyelőadó bölcsész- és természettudományos hallgatók számára), mint most.

Szóval jelentkeztem, és fölvettek, mehettem katonának. Vásárhelyen az egyik ágyszomszédom Békésről, a másik Pannonhalma érintésével a Bács megyei Dávodról érkezett oda, s a véletlen folytán egy év múlva csoporttársak lettünk. Előbbi ma múzeumigazgató Békéscsabán, utóbbi egy egyházi gimnázium és általános iskola igazgatója Baján, én meg ugye írok, s mivel már akkor is írtam, azt kell mondjam, mindhárman egyenes pályát futottunk be.

Szegedet én mutattam meg nekik és a többi nemszegedi bajtársamnak is, akik a katonaév után idekerültek, ebbe az élhető, lakható, szerethető városba. Megmutattam a fontosabb kocsmákat, az alsóvárosi templomot (mert a Dómba mindenki eltalál), a SZEOL-pályát, a színházat, a Fekete Házat, és ahogy visszagondolok, mindegyik nemszegedi egy hónap alatt igazi szegedi lett: csukott szemmel eltalált a nagyállomásról a Lófara nevű talponállóba, kívülről fújta a trolik útvonalát, és tujának mondta a villamost.

Az itt ragadtak épp olyan jól tudják, mint a továbbállók, hogy nagyon könnyű szegedivé válni. Talán azért, mert szegedinek lenni az egyik legjobb létállapot. Ez olyasféle érzés, mint amikor a túlsúlyos embernek egy sikeres fogyókúra után jólesik felszaladni a lépcsőn, vagy megvizsgálni önnön derékbőségét a Kárász utca kirakatában. Könnyedség – azt hiszem, ez a kulcsszó.

Ha szegedi vagy, és ezt elmondod valakinek egy szülővárosodon kívül ponton, akkor ez a valaki bólintani és mosolyogni fog. Érti, tiszteli, szereti.

Nemrég összefutottam egy régi diáktársammal. Tolsztojnak hívtuk, mert óriási szakáll és nagy bölcsesség jellemezte. Mindig az egyetemi könyvtárban találkoztunk. Most az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója, s ahogy beszélgetni kezdtünk, belém szállt ez a szegedies könnyedség. Erről meg az jut eszembe, hogy másik egykori diáktársam a TIK-ké gyarapodott (ez Közép-Európa legnagyobb és legelegánsabb tanulmányi központja) szegedi egyetemi könyvtár igazgatóhelyettese, akivel már csak azért is légies a kapcsolatom, mert ő permanensen szárnyal – annyi az ötlete.

Egykori gimnáziumi osztálytársaim közül tizenhatan lettek orvosok, mind Szegeden végeztek. A legutóbb december elején az érettségi találkozóink közé iktatott osztálybulin a megyei bíróság egykori elnöke (itt végzett és tanít a jogi karon) mint Mikulás bácsi megemlékezett mindannyiunk tetteiről: az akadémiai doktor gyógyszerkutatóról, a szekszárdi fogorvosnőről, a kórházi főorvosról, a soproni sztárfogorvosról, a háziorvosainkról, a belgyógyászainkról, a reumatológusunkról és a külföldre szakadtakról. S nem szeretném ismételni magam, de higgye el a kedves olvasó, légiesen könnyed volt mindenki.

Pedig töltött káposztát ettünk és igen jó borokat (Szepsy, Frittmann, Tamás) ittunk.

Szilveszter napján egyetemista nagyfiammal és ságvárista kislányommal szaladtunk egy utolsó utáni vásárlásra a Plázába (majd ezt is megismerik), és találkoztam egykori diáktársammal, ő is két gyerekkel szaladt. Hosszú évek óta nem beszéltünk, névkártyacsere, otthon Google-kereső. A harcos évek. Amikor még antikommunista volt mindenki, aki másként gondolta. A hajdani barikád, a régi tiltakozó mozgalmak, a kis fenyítések, sok naggyá lett, közismert ember, Nagy Imre- és Kádár-kutató, többkötetes író, debreceni professzor, stencilezett diáklap, irodalmi folyóirat, a betiltott Szegedi Egyetem – sok-sok dolog szállt, keringett a magasban.

Tudják, a könnyedség.

Hát így. Nem akartam szájba rágni, mert számomra evidencia, hogy Szeged és benne az egyeteme maga a világ.

Mert emberi.