Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Ez a tör­té­net – már ha tör­té­net egy­ál­ta­lán – nem ve­lem tör­tént meg, ha­nem va­la­ki más­sal, aki­nek a tör­té­ne­tét na­gyon szí­ve­sen el­me­sél­ném a sa­já­tom­ként, amely tör­té­ne­tet vi­szont még­sem él­tem meg vol­na szí­ve­sen. Az Andrássy út és a Liszt Fe­renc tér sar­kán, Bu­da­pest ré­gi Ja­pán ká­vé­há­zá­nak a he­lyén ma egy köny­ves­bolt áll, ami­nek a ne­vé­re már sok ma­gya­rá­zat szü­le­tett: van, aki sze­rint író­kat árul­nak ben­ne, má­sok sze­rint meg csak írók jár­nak oda. Utób­bi le­he­tő­ség mo­tosz­kál­ha­tott ab­ban a né­ni­ben, aki meg­szó­lí­tot­ta azt a má­sik em­bert – aki majd ké­sőbb mind­ezt el­me­sél­te ne­kem –, hogy ő is író-e, mi­vel épp most lé­pett ki az „írók bolt­já­ból”. Az il­le­tő za­var­tan hall­ga­tott, mert bár in­kább nem, mint igen lett vol­na a vá­la­sza, az ilyen dol­go­kat so­ha­sem le­het biz­to­san tud­ni. Ott­lik Gé­za sze­rint író­nak len­ni ma­ga­tar­tás és nem mű­vek kér­dé­se. De, jól sej­tik, ked­ves ol­va­sók, a ko­rai, té­li sö­tét­ből elő­lé­pő né­nit nem az ál­ta­la meg­kér­de­zett író­sá­ga ér­de­kel­te a leg­job­ban.
Vol­na ná­la egy vers, kezd­te zak­la­tot­tan, múlt hé­ten vág­ta ki egy új­ság­ból, és be kell val­la­ni, mi­kor elő­ször ol­vas­ta, nem ér­tet­te. Ben­ne is ott mo­tosz­kált a mind­an­­nyi­unk ál­tal is­mert ma­gya­rá­zat: ilyet min­den­ki tud ír­ni. Se rí­mek, se szép dal­lam nin­csen ben­ne. De az­tán el­ol­vas­ta má­sod­szor is, így a né­ni, és en­nek kö­szön­he­tő­en „ki­nyílt a vers je­len­té­se”. És az­óta el­bi­zony­ta­la­no­dott, hogy va­jon ver­s-e, amit ő szo­kott ír­ni, mert­hogy ő is ír ver­se­ket. Ahá, kap­nánk a fe­jünk­höz, ha nem sej­tet­tük vol­na ed­dig is, hogy hát per­sze, a né­nit nem a má­sik, sok­kal in­kább a sa­ját író­sá­ga ér­de­kel­te. Vagy pon­to­sab­ban: az író­ság mint aka­rat és kép­zet.
Nem, ked­ves ol­va­sók, ne­hogy azt hig­­gyék, hogy pénzt kért vagy bár­mi­lyen más­fé­le se­gít­sé­get. Bár a se­gít­ség­nyúj­tás nem min­dig az, ami­nek lát­szik. Igen, a tör­té­net­ben nincs sem­mi meg­le­pő, ha­csak az nem, hogy mind­ez a va­ló­ság­ban tör­tént meg – ha egy­ál­ta­lán tör­té­net ez –, és nem múlt­ szá­zad ele­ji, el­sár­gult, kö­tet­be gyűj­tött tár­ca­no­vel­lák lap­ja­in. Mert igen, jól sejt­jük mind­an­­nyi­an, mind­ezek után a né­ni el­sza­val­ta a sa­ját ver­sét, ott, az Andrássy út és a Liszt Fe­renc tér sar­kán, mert azt mond­ta, bár nem sze­ret­né meg­je­len­tet­ni, de meg­osz­ta­ni még­is. Ám hogy mi­lyen volt ez a vers, ar­ról nem tu­dunk szá­mot ad­ni, hi­szen nem vol­tunk ott, mind­ezt csak más­tól hal­lot­tuk; és ha köz­vet­le­nül is hal­lot­tuk vol­na a ver­set, ak­kor is tisz­te­let­ben ké­ne tar­ta­nunk a szer­ző szán­dé­kát.

Turi Tí­mea