Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Olvasom, hogy elkészítette éves mérlegét a német labdarúgást üzleti alapon működtető Bundesliga. A két profi osztály közös teljesítménye sohasem volt ilyen magas színvonalú. A szövetségi ligában tömörülő 36 klub 1,52 milliárd euró bevételt könyvelt el, s ennek nyomán 461 millió euró adót utalt át az államkasszába. A labdarúgás első két osztálya tavaly 34 ezer embernek adott rendszeres munkát.
Maradjunk ennél az utóbbi momentumnál. Ismerve a németországi rendet, ezek a munkavállalók – legyenek labdarúgók, jegyszedők, pályamunkások, utánpótlásedzők, gyúrók, orvosok vagy marketingesek – minden bizonnyal bejelentve, ellenőrzött módon, pontosan kifizetve vettek részt a nagy munkaelosztási rendszerben. Számoljunk egy kicsit, és nézzünk egy nagyot: egy-egy klub átlagosan 940 embernek biztosított kenyeret.
Aki nyomon követi, láthatja: nem a Bundesligában játsszák a legszebben a focit, hiszen az angol, a spanyol, az olasz és a francia bajnokság színesebb a németekénél, mégis ebben az országban minden évben nő az átlagos nézőszám, vele a bevétel, a nyereség és a foglalkoztattak száma. Azért, mert minden a helyén van. S mert így van, minden esztendőben épül egy új, az eddiginél nagyobb és komfortosabb aréna. Nemrég lett futballstadion a hamburgi, atlétikai pályával „nehezített” arénából, két éve adták át a gelsenkircheni AufSchalkét, ahol egészen a széksorokig kígyózik az össznémet sörvezeték, és tavaly lett kész a Bayern München vörösben (1860 München-meccseken kékben) pompázó arénája.
Egymásra épülnek a dolgaik. De ilyen náluk az oktatásügy, a társadalombiztosítás, a turisztika, a könyvkiadás vagy a borgazdaság is. Tudják az irányt, és arra mennek. Aki nem megy a többséggel, az lemarad. Aki nem érti meg az idők szavát, azt kihagyják az együttműködésből. Aki fegyelmezetlen, azt komolytalannak tartják. Aki lop, azt lecsukják.
Most kéretik nem azt mondani, hogy nekik könnyű, mert gazdagok. A németek az elmúlt évszázadban kétszer is voltak sokkal szegényebbek nálunk: a két világháború után. Az anyagi nehézségeket tovább fokozta a második világégést követő bénító bűntudat, mégis talpra tudtak állni, és példát tudnak mutatni a világ minden nemzete számára. Nekünk is.
1945 után azt tapasztalta a borszerető németség, hogy ültetvényeiket tankok taposták szét és ágyútölcsérek éktelenítik, pincéiket szétdúlták, hordóikat puskatus ütötte szét vagy elgörgették. A szakma képviselői leültek, és megtárgyalták a helyzetet. Azt mondták, a földet a helyi gazdáknak kell rendbe rakniuk, a feldolgozásról és a tárolásról pedig szervezett keretek között gondoskodjon az állam. Mivel fa tárolóedényeket nem lehet előállítani az igényelt mennyiségben, a még működő vagy újra üzembe állított acélgyáraknál rendelték meg a tartályokat. S mert a német ősz hidegebb, mint a miénk, a németség így, a sorba állított acéltartályokon keresztül találta föl a reduktív borerjesztési technológiát.
Mutatis mutandis el kellene végre tanulnunk a németektől, hogy miként lehetne jól csinálni a dolgokat. Mivel dolgoztam velük öt évig, tudom, hogy nem másfajta embertípusról van szó: őket is a világ három legpozitívabb polgári erénye hajtja. Az irigység, a kapzsiság és az önzés. Irigyek mások sikereire, ezért azokat maguknak akarják. Kapzsi módon meg akarják szerezni a megszerezhetőt, és ezért hajlandóak is dolgozni. Önzőek, mert csak akkor adnak át valamit a sajátjukból, ha azért jó árat kapnak.
A rendszerváltás óta tudjuk, hogy meg kell őrizni az alapfokú oktatás értékeit, ha tetszik, e téren konzervatívnak kell lenni. Erre ráeresztjük az iskolaügyre az összes létező, kiérleletlen kísérletet. Két évtizede írjuk, olvassuk és halljuk, hogy hazánk gazdaságának egyik kitörési pontja a gasztronómiára épülő beutazó turizmus, de az állam semmit sem tesz a beutaztatás kinti értékesítési pontjaiért, a nyugati nagyvárosokban működő magyar éttermek hálózatáért. Évtizedek óta azon sírunk, hogy világelsők lettünk a szív-érrendszeri megbetegedésekben, ugyanakkor ott is megszüntettük a mindennapos testnevelést, ahol az már otthonosan berendezkedett, a sportiskolai rendszerekért pedig nem teszünk semmit sem.
A németeket nem engedték indulni 1948-ban a londoni olimpián. Az NSZK 1952-ben Helsinkiben (ahol Magyarország a nemzetek rangsorában a harmadik helyen végzett) 24 érmet ért el, ebből 7 volt az ezüst, 17 a bronz. Hihetetlen, de tény: az arany nem sikerült. Egy nemzet erejét, lelkét, lelkierejét, lelki állapotát is mutatja e számsor.
Innen indultak.