Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Ere­de­ti­leg ar­ról akar­tam ír­ni, hogy a hí­rek sze­rint a sze­ge­di szü­le­té­sű ké­zi­lab­dá­zó, a ma­gyar vá­lo­ga­tott csa­pat­ka­pi­tá­nya­ként is szá­mon tar­tott Nagy Lász­ló gúnyt űz a cí­me­res mez­ből és ezen ke­resz­tül a szü­lő­ha­zá­já­ból, a szü­le­i­ből, a ta­ná­ra­i­ból és szü­lő­vá­ro­sá­ból. Nagy más­fél éve nem haj­lan­dó el­fo­gad­ni a vá­lo­ga­tott­ba szó­ló meg­hí­vást. Ne­künk nem ve­szi fel a mun­kát. De az em­ber, sze­ren­csé­re, mást is ol­vas. A Na­gyí­tás­ban pél­dá­ul meg­je­lent egy na­gyon jó Szep­sy-in­ter­jú.
„Mád ne­héz hely, mert vul­ka­ni­kus me­den­cé­ben van. Ah­hoz, hogy a ho­ri­zon­ton lás­sam a nap­fel­kel­tét, fel kell men­ni pél­dá­ul a Nyergestetőre. A To­kaj-he­gyen a ré­gi csa­lá­di sző­lőnk­ben, ahol gye­rek­ko­ri nya­ra­i­mat töl­töt­tem, lát­ni, ahogy a Bod­rog fö­lött kél fel a Nap. Áram­lik lenn a csa­tor­nák fö­lött a köd, és a ma­da­rak csi­ri­pel­nek. Ez a de­ren­gés ide­je, és egy­szer csak meg­je­le­nik a vö­rös ko­rong. Ér­de­kes, hogy ami­kor az el­ső vö­rös fény­su­gár meg­jön, a ma­da­rak el­hall­gat­nak egy pil­la­nat­ra. ők is vár­ják a fény meg­ér­ke­zé­sét. Nya­ran­ta és reg­ge­len­te sze­re­tek be­áll­ni a fény­be. Meg­tisz­tu­lok, fel­fris­sü­lök tő­le, és he­lyük­re ke­rül­nek a gon­do­la­ta­im. Nyo­masz­tó gon­do­la­tok he­lyett az az­na­pi fel­adat­tal kell fog­lal­koz­ni, azok po­zi­tív meg­kö­ze­lí­té­sé­vel, új, tisz­ta la­pot nyit­va. Eh­hez kell az ima, a fény­be ál­lás. Ki me­di­tá­ci­ó­nak hív­ja, ki imá­nak.”
Szep­sy Ist­ván To­kaj-hegy­al­jai bo­rász a Nyergestető egyik ma­gas­la­ti pont­ján áll­va olyan tá­jat lát­hat, ami­lyen a te­rem­tés­kor le­he­tett a Föld. A nap­fény­től érin­tett, víz­re haj­ló fák a pá­ra, a fel­hők vagy a víz csil­lo­gá­sá­nak kü­lön­bö­ző szű­rő­in ke­resz­tül mu­tat­ják meg, hány­fé­le le­het a zöld, a fe­ke­te, a bar­na vagy a dér­fe­hér. Hány­fé­le le­het az Is­ten.
A re­ne­szánsz gon­dol­ko­dó, Fici­no sze­rint azok ré­sze­sül­nek job­ban az is­te­ni fény­ből, akik kö­ze­lebb van­nak a Te­rem­tő­höz. Ez per­sze ál­ta­lá­nos fel­fo­gás volt ab­ban a kor­ban, ele­gen­dő azok­ra a fest­mé­nyek­re, fres­kók­ra utal­ni, ame­lye­ken arany­szín zu­ha­tag­ban om­lik alá a fény – min­de­nek előtt a kép köz­pon­ti sze­rep­lő­jé­re. A pla­to­nis­ta Fici­no a sze­re­tet és a vi­szont­sze­re­tet dol­gá­ban a fény­hez ha­son­ló ener­gi­ák­ról írt, ek­ként: „Min­den sze­rel­mes em­ber fel­ad­ja sa­ját lel­két, s a vi­szont­sze­re­lem­ben egye­sí­ti az ide­gen lel­ket a sa­ját­já­val. Ezért, már az igaz­sá­gos­ság ked­vé­ért is, akit sze­ret­nek, an­nak vi­szo­noz­nia kell a sze­rel­met. Aki nem sze­re­ti vi­szont sze­rel­mét, az gyil­kos­ság­ban bű­nös. Nem, in­kább tol­vaj, gyil­kos és szent­ség­tö­rő egy sze­mély­ben.”
Én úgy lá­tom, hogy a ha­zánk is ek­ként sze­ret ben­nün­ket. En­gem pél­dá­ul min­den al­ka­lom­mal mé­lyen meg­érint az al­só­vá­ro­si temp­lom nagy fe­hér tömb­je. Le­nyű­göz a kli­ni­ka­sor­ral szem­köz­ti bu­ja er­dő a Ti­sza part­ján. Ma­guk­kal ra­gad­nak a víz után épült bér­pa­lo­ták. Sze­re­tet­tel tölt meg min­den nap­su­ga­ras ház.
Ez a nap­su­gár ugyan­az, ami­ről Fici­no be­szél. Ez a nap­su­gár, ez a fény arany­lik Szep­sy aszú­i­ban és szá­raz fur­mint­ja­i­ban. És eb­ben a sor­rend­ben ben­ne van a sze­re­tett idő, a meg­élt élet. A bo­rász el­ső nagy kor­sza­ka a nagy, tö­mör, ás­vá­nyos, ezer ar­cú, min­den nap más­fé­le ab­la­kot ki­nyi­tó aszúk­ról szólt. De a fény nem­csak me­len­get, ha­nem le­he­tő­sé­get is te­remt ar­ra, hogy tisz­tán lás­sunk. A fur­mint, ez a sem­mi­vel ös­­sze nem ha­son­lít­ha­tó, en­ge­dé­ke­nyen fér­fi­as, ada­ko­zó­an gaz­dag, pol­gá­ri­an fő­úri bor szá­raz szi­kár­sá­gá­ban mu­tat­ja meg iga­zi ar­cát.
Amit Szep­sy tesz, az a bo­rá­szat lé­nye­ge: pél­da­mu­ta­tás a ha­zá­val, az adott­sá­ga­ink­kal, a vá­lasz­tá­si le­he­tő­sé­ge­ink­kel, a ránk rótt sza­bad aka­rat­tal, a sze­re­tet­tel, a mun­ká­val kap­cso­lat­ban. őt idéz­ve: „pró­fé­tai meg­fo­gal­ma­zás sze­rint a mun­ka a lát­ha­tó­vá tett sze­re­tet.”
Lám, még­is csak Nagy Lász­ló­ról ír­tam.

Dlusz­tus Im­re