Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Azokon az estéken mindig másként. Keresem a cselekvést, amely a legközelebb áll a cselekvés nélküliséghez. Legtöbbször sikertelenül. A test mindig fáj. Belülről, szinte megnevezhetetlen módon érzékelem félelmeim...

*

Most az ablakban ülök, a szűk párkányon, térdem felhúzva ölelem, és a fakeretnek támaszkodom. A kezeim közt egy gyufaszál súrlódó hangja apró lánggá lobban. Homályos látásom szabadon engedi a gondolataim, miközben biológiai valóm egyre távolodik. Talán most megközelíthetném a lét-hasonlóságot. De kavargó eszméim társalognak, és megkötik szabad lehetőségeik. Egymásra tekingetve bólogatnak: – Cogito ergo sum – nem elvetendő! Rövid felismerés, villanó fénynyaláb; szinonimák: illanás, éterillat, ébredés utáni álom-emlék, halkuló beszédben a téli lehelet, szeretkezésben a gyermeknemzés, haladásból a megállás, időhatár-átlépés, pillanatba pillantás...

*

A villamos hatalmas robajjal száguldott el az ablakom előtt. Fejem ijedten fordítom a hang irányába. Visszakaptam testem. Lassan felállok, kinyújtom végtagjaim, és fejemet csóválva indulok el a bárszekrény felé. Bárcsak becsomagolhatnám a gyufasercenést, és magam a dobozba bújtatva, belülről kötnék masnit! Nem jönne többé géprezgés, órahang, teafütty, csengetés, lépcsőházvisszhang, szomszédzaj. Én lehetnék a belülről felragyogó, a fény születését örökké figyelő...
De most, az utca zajaitól riadtan, félelmem tompult gennygóca ismét lüktet, testem érez; és a palack tetejét lecsavarva újra csak álságokhoz nyúlok. A fotelban hanyatt vágom magam, nyakam hátravetem, s az üveg tartalmát vadul kortyolom. Az élet vize simogat, és én csak számolom a lassuló zajokat. Nyelek és számolok. Még éjfél előtt kiesik kezemből az üveg; elment az utolsó villamos.

*

A reggeli ébredés szokványos, az ismétlődésében szép. Egy tudatvillanás. Az érzékszervek hatalomátvételének első mozzanata, melyben az álom megszűnésének keserűségét egy apró cukorszem teszi elviselhetővé. A két világ közötti utolsó kapocs, az első gondoltság. Mikor sajgó fejjel felébredek, és ragacs számból a bűzős lehelet megpendíti hangszálaim, s így nyöszörgök: – Hol vagyok?
Az elmúlt esték homálya mindig más helyekre tesz, és nem emlékszem, hogy hol kellene ébrednem. Később már a kávét szürcsölve haladok tovább szivaccsá mart agyamban – miért a földön, miért a kamrában ébredtem? Az előszoba cipői közt mit kerestem, hogy az álom ott ért el? – Így történt ez ma reggel is, mikor vízszintben bár, de az ágy felett egy méterrel nyújtózom.

*

Az asztalon fekszem. Nyikorgó imbolygások közepette állok fel, és bizonytalan léptekkel indulok a konyha felé. Ezt szeretem a reggelekben! A mérhetetlen mélységet abban a megnevezhetetlen állapotban, ami a „hol vagyok” jelentése mögé bújik. Amikor a tudatot az álomból kiragadják, és az érzéki világ a testhez láncolja. Pontosabban a láncok lezárása előtti időatomokat, amikor az érzékszervek még nem tették magukévá, még csak a nadrágjukat gombolják.

*

A konyhában keveset tartózkodom. Nem szeretek itt lenni, mert bármikor találkozhatok Vele. Sietve kitöltöm a kávét, és visszamegyek a szobába. Kitöltöm a szobát, és visszamegyek a gondolataimba. Az időzés hoszszú és nyúlós. Hosszú, mint mutatóhaladás, nyúlós, mint a gumikötél, mely bármilyen nagyra feszüljön, végül úgyis arcon csap; a fájdalmaim legyőzése, a félelmem fájdalmáé. Sokszor, ezer módon próbáltam értelmezni magam, megfejteni életem. Ezt a furcsa füzért, melyen a cselekvő lóg. Minden gyöngyben más mozzanat, minden mozzanatban egy az én, és közösen különböznek ők a madzagtól, melyen fogolyként pihennek. A fonál, a sok apró cérnadarabból összefont, egymásba torlódó görbületek egysége. Lényem szubsztrátumai, személyiségem alkotó érzelemcsomók. És a lélek? Mindig ide jutok, ha az anyagot próbálom bontogatni. Mi van mindezek mögött? Nem lehetek az érzelem különböző szálaiból sodort madzag, és a felfűzött reflexiók véghetetlen sora! Vagy mégis? A megpödrött, nyughatatlan kötél lenne a lélek?

*

A gondolatok végül mindig az ablakhoz zavarnak. Meredek magam elé, kissé ferde fejjel az üveg mögötti világra bámulva, és megválaszolom kérdéseim.

*

– Hol vagyok, ha nem látok, nem hallok, nem érzek, csak gondolok, gondolok... és kire kérdezek rá, hogy hol van? Ki ilyenkor a vagyok? Az ablakban ülő állapot? – mindenre válaszolok, mindig válaszolok, mikor napjaim estéjén eddig eljutok. És akkor jön az a felvillanás... a majdnem kiüvöltött,  Heuréka, a majdnem...
…napjaim végén mindig válaszolok.

*

Legörgetem a gyöngyöket a fonalról. Kikapcsolni nem kell, mert egyenesen pihen az ék. Megelőzőm az időt, amely hajlít, s összekapcsol. Mert a csillogó ékszer hordva vágyja önmagát. Megelőzöm tehát az időt, nézem a csillámok csepegését, és mikor szabaddá vált fonalam, megcsavarva feszítem, a cérnák egyesével ugranak szét. Az önzés, a harag, a barátság, a hazugság, a megbánás, sok ezer szalmaszál, és a legvastagabb, a félelem, mind magányában marad. Ott lesz a lélek, mindezek közül kilépve, a fonal közé bezárt tér, mely nélkül nem érthető, nem létezhető sem cérna, sem kötél, sem a gyöngy, és mégis...
Ha sikerül is lebontanom a szőttest, semmit sem látok majd, hisz a kis elzárt tér a nagyhoz visszatér...

*

Ijedten rántom hátra magam; a villamos hangos robajjal száguld el a ház előtt, s én meg-megcsosszanó lépteimmel elindulok a bárszekrény felé.

*

Motoszkálásra ébredek. A konyhában van. Azt mondja, nem jön többé, ideje megnéznem, mi van odakint. Riadtan húzom fejemre burkaim.

*

– Nem akarok felkelni! Vigyél el, álom!  A viharjaidba, az értelmetlen értelmeidbe, ahol az értelem a reggelek felejtése, és a kiszakadt emlékezés misztikus kapcsolata a valósággal. Az első kétely, a derengő bizonytalanság, álom és a többi között. És a többi elnevezése, és a keresztelő utáni becéző szavak összecsengése?! Most is üvöltöm: Álvalóság! Hogy menjek én oda?! Nem látod, hogy csak növekvő félelmem táplálod?!

*

De a csend kötelez. Azt súgja, nem kapok többet. Elfogyott az élet vize. Elmegy örökre, kiszolgáltat önmagamnak. Az ébredések utáni kétkedő, bezárt melegség az ablak mögé küld. Azt mondja, elég volt, ne csak nézzem, lépjek túl az üvegen! Áradjak túl magamon!

*

Ritka reggeleim egyike ez, mikor az ágyam takarói alól kelhetek fel. A nehéz teher vállamra nyugvó súlya löki le pehellyé vált ponyváim. Négykézláb mászok keresztül a küszöbön, és a konyha hideg kövén eszmélek. Az asztal melletti székre húzom magam, és a gőzölgő fekete italból illatfürdőt veszek. Feszült vagyok, és dörömbölő izomkötegem tonnányi vért lök fejembe. Hatalmas sikolyt préselek számból, és erőm összes szennyét öklömbe pumpálom. Az üveg törött darabjain fröccsen szét vörös és fekete.

*

Magatehetetlen karral, tántorogva megyek vissza a szobába. Az ép kezemmel kinyitom a szekrényt, és a számhoz emelem a palackot.

*

Félholt részegségemet hoszszú alvással és álmok százával élem túl. A földről kelek fel, és tucatnyi botlás közepette, vörös nyomokat festve jutok el az ablakig. Feljönni vagy nyugodni készül a nap? Indulnom kell, vagy érkeznem? Az üvegnek nyomom arcom, úgy beszélek; mit beszélek, kiabálok. Kiáltok a kintieknek, kiáltok a bentieknek, kiáltok az álomnak, és kiáltok Neki.

*

– Nem állok még készen! Lehet, hogy testem vedleni készül, és rejtekét lehúzva repülni kíván, de... félek. Nem a változástól, a mozgástól, a lehetőségektől; a részesülés minősége, megismerhetetlensége rémít. Ki leszek ott kint? Mivé alakul át belső életem? Kívül kerülni… elkerülhetetlen. Nem a vállalástól félek; csak önmagam idegensége… ha ismerném nevem, nem haboznék. Szétrágnám az üveget, és a mélybe vetném magam. Pillangószárnyaim lebegtetném, és nektárt keresve játszadoznék. De virágot sem láttam még. A nektárt is csak a zenében, a versben, a szépségben, és a lebegés egyszerű képzelgés, semmi más. Miért higygyem, hogy mássá válnék, mint a „kintség”. A merev kőség, a fémzuborgás, a gomolygó szürke utca-felhő, a robot-szaladgálás. Honnan van tudásom egyáltalán a pille lebbenéséről a szirmok között? Álom?!

*

Véres karral simítok végig az ablaküvegen. Fejemet lassan emelem el a párafoltos anyagtól. A nyál hosszú csíkot húz a számból, és az üvegen csorgó vérre szakad.

*

– Álom! Nem tudom levetni! – az ágyamhoz rohanok, és nagyot markolok pokrócaimból. A vállamra terítek néhányat, többet magam köré tekerek, és a szememnek, számnak lyukakat szaggatva, kispárnáim huzatját a fejemre húzom. Az italok szekrényéhez sietek, kettőt a zsebembe csúsztatok, egyet a nadrágomba teszek, és a félig telt tartalmát egy hajtásra iszom meg. Felmászok az ablakba, két szárnyát kitárom, üveges szemeim az éghez ragadnak.

*

Új érzetek támadnak. A levegő beszél. Szagok, tiszta, erős hangok, lég mozgásában apró lökések, hűvös bőr-érintés. imbolyogva kapaszkodom az ablakkeretben. Visszalépni kellene… A nadrágomból kihúzom a palackot, és kiegyenesedem ismét. Hátrabillent fejemen hosszút csókol egy üveg, majd kezemet leengedve számolni kezdek. Nyelek és számolok. Az egy zajára hullik ki ujjaim közül az üres henger, és a teljes ébredés reményével zuhanok álomba. A reggel kérdése – a hol vagyok – már nem pillanatnyi lesz. Talán most elszakad a gumikötél, legurulnak a gyöngyszemek, a feszülő cérnák közül kiugrik a tér. Talán az egy zajától elalszom, és sosem ébredek…

*

Az első villamos dübörög el az ablak alatt, és a párkány bádoglemeze alól egy rovarfej rágta ki magát bábjának sötétjéből.

 

2001 (2006)

 

SZERZŐNK

Dobó Csaba lapunk újságírója, testnevelés-rekreáció szakon végzett a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán. Jelenleg a bölcsészkaron ötödéves filozófia szakos levelezo tagozatos hallgató. Novellái megjelentek a Tiszatáj és a Prae című folyóiratokban.