2020. augusztus 5., szerda English version
Archívum  --  2007  --  2. szám - 2007. február 12.  --  Irodalom
Ami édesanyámat megkülönböztette a kollégáitól, az az volt, hogy még nem ment annyira tönkre, mint azok. Egy szikrányi utópia volt a megjelenésében. Éppen az a szikra, ami egyes emberekből hiányzik, és más emberekben nem utópia, hanem hazugság vagy gondolattalanság. Meglehetős keményen dolgozott. Egészen személyes okokból kötelezte el magát. Ennek ellenére sok olyan dolgot is csinált, ami teljesen közömbös volt a számára, csak éppen valamivel többet keresett vele.
Jó anya volt, szerette a családját, szeretett bogarászni a kertben és kötegszám ócska szerelmes füzeteket olvasni. Kétszer járt a tengernél, egyszer Rómában, egyszer Lisszabonban, az óceánnál. 156 centi magas volt. A mindenfajta függőség nyugodttá és boldogtalanná alakította.
A térdével egészen fiatal kora óta baj volt. Egyszer majdnem megműtötték. Akkor szokott rá a lakáskultúrára. Ha már sehová nem utazhat el, akkor éljen egy olyan lakásban, amit szeret, amire viszonylag sok pénzt elkölt, és amiben egyre jobban érzi magát, amiből egyre kevesebb kedve van kimozdulni.
Amikor nagyanyám megbetegedett, ez anyámnak napi kettő-négy órájába került. Kedvelte nagyanyám társaságát, egészen addig, amíg nem lett nap mint nap rákényszerítve. Szorgalmasan hordta be hozzá a gyümölcsöt, a nővérnek a virágot, az orvosnak a borítékot. Aztán egyszer kádsúrolás közben elájult, kora délután. A rádió, mint mindig, ott szólt mellette, hírek, időjárás, melegfront várható, reklám. Egyedül volt, hiszen kora délután …, apám tanított, öcsém …, én sem voltam otthon. Aztán felkelt, és lefeküdt aludni, nekünk nem szólt egy szót sem.
Volt egy korszaka, mi öcsémmel még gimnazisták, olyanok, mint a gimnazisták általában, amikor folyton azt hajtogatta, hogy megbízhatatlanok vagyunk, és felelőtlenek, és megbízhatatlanok és felelőtlenek. És azt is, hogy mi őt ne temessük el, ez az utolsó kívánsága, hamvasztást szeretne, és szórjuk szét, lehetőleg vidéken vagy egy erdőben. Nem akar olyan sírban rohadni, amit senki nem gondoz, minket meg elég jól ismer ahhoz, hogy tudja, hogy ránk aztán hiába számít, más rokonai meg nincsenek. Még a temetésemre se költsetek egy fillért se, szórjatok szét, és felejtsetek el.
Ötvenedik születésnapjára (nagyon mosolygott, szerette és nem igazán értette ezeket a keleti dolgokat) egy homokkő Buddha-szoborcsoportot kapott. Az ötvenszer ötven centis terráriumban négy kimozdíthatatlanul türelmes homok Buddha várta az idők végezetét. Három lótuszülésbe kényelmesedve, szabályos rendben. A negyedik kibillentve, arccal félig a homokban.
Aztán az viselte meg nagyon, amikor apám megbetegedett, feküdt otthon napi tizenhárom-tizenhat órát. Majdnem elutaztak, aztán mégsem. Új év kezdődött, szigorított költségvetés az oktatási intézményekben. Összevonások, létszámleépítés, racionalizálás. Megijedt, valamivel több órát vállalt, minden második hétvégén egy tízórás továbbképzést. Egyik fiatalabb kolléganője GYES-re vonult, az ő munkáját is szét kellett osztani. Nem találtak egyik hétről a másikra megfelelő munkatársat.
Ötvenhárom éves volt, azon a nyáron nagyon szeretett volna kijutni még egyszer külföldre, legalább a tengerhez vagy Prágába. Még Prágában sem voltam, se Velencében, Párizs nem érdekel, az olyan kommersz, London sem, nem szeretem azt a fajta esőt, Róma se, az egyszer elég volt…, de Prágába úgy elmennék, az olyan szép lehet, vagy ide a horvát tengerpartra. Az nem lehet olyan drága...
A következő ősszel elbocsátották, kapott egy nagy csokor virágot, őszinte puszit a munkatársaktól, háromhavi bért végkielégítésképpen. Egy szinttel lejjebb, a másodikon dolgozott egy szellemi fogyatékos lány, de gyerekfelügyelőnek tökéletesen alkalmas, vigyázni a gyerekeket, pisiltetni, kirándultatni stb. Ő sírt egy picit, hiszen elbúcsúztak, és megint mosolygott, hiszen két perc múlva elfelejtette az egészet.
Aztán fél évig nem talált munkát. Aztán rokkantnyugdíjazták..
Ötvennégy éves volt, amikor megölt tizennégy embert. Aztán repülőre ült, kiment valamelyik sivatagba. A végén édesanyám is lelőtte a maga tizennégy emberét, de utána kiment a sivatagba, ahol meg is halt, mert jóllehet felismert sok dolgot, de nem volt képes megfelelően és időben cselekedni. Elment a sivatagba, mert nem merte időben levonni a megfelelő konzekvenciákat.
Bezár