Szegedi Tudományegyetem

Archívum

2007

9. szám - 2007. április 23.

Irodalom

Sárga vers

Cikk nyomtatás

Link küldés

Megosztás

Irigylem a primitív költőket,
versben társalognak,
mint a duinói elégiagyár
néma angyalai,
ráadásul halvány
sejtelmük sincs erről.
Nem próbálják fölöslegesen
rímekbe potyogtatni gondolataikat,
nem törik a fejüket azon,
miről beszéljenek,
amikor mindenről hallgathatnak.

Irigylem azokat,
akik mindenféle kertelés,
gyanús gátlás nélkül
szólnak érzelmeikről,
ugyanakkor finoman,
mint Anna Magnani
az egyik filmjében –
szerelemről énekelt
a háborúból kiköpött,
nyomorék olasz katonáknak.

Irigylem Assisi Szt. Ferencet
Naphimnuszáért.
A halál-harapások
nem megtörték,
inkább extatikusra hangolták
a költemény pátoszát és derűjét.

Irigylem a pornó-színészeket,
tapasztalatuk (t)rendkívüli,
mint a szenteké,
amivel alig találkozni
az egyenruhába bújtatott
szifilizációnkban;
az elfojtott szexus és szentség hiányában
csak ismétlés a prédikáció,
akár a vágásokkal
trükkösített cumizás.

Irigylem azokat,
akik jelen voltak
a Die Haut Nick Cave-vel
hevített koncertjén,
ahol lángolt a jég a tudatokban
az akkor még kettéhasadt
Berlin nyugati oldalán.
Nekem csupán egy
kópia maradt,
amit egy idő után
(mint minden birtokolhatót)
halálra unok és elfelejtek,
akár az írást,
ami egy elcsépelt legenda szerint
nem az emlékezés,
hanem a híg duma,
fogalmazzunk így:
művészete.

Végezetül pedig
irigylem azokat,
akik senkit és semmit
nem irigyelnek.
Nem fenyegeti őket
a veszély,
hogy megpukkadjanak.
Vígan éldegélnek,
elégedettségük felháborító,
amikor meg efféle versekre akadnak,
bölcsen összekacsintanak,
elmosolyodnak,
majd egy laza mozdulattal,
mintha mi sem történt volna,
tovább lapoznak.