Archívum
2010
2. szám - 2010. február 15.
Irodalom

Tari Gergely
Gyufa
…Akkor megláttam azt az egy szál gyufát a szemetes mellett, hallottam, ahogy a hideg kőpadló gyanakodva próbálja kifújni belőle a még bújkáló „érzéki zsenialitást”. A sercegő hangot, amellyel a szerető betölti a szűk szobát. A vackot, amivel a kegyetlen osztályfőnökök ijesztgetnek, előrebocsájtva tehetetségtelenségünk öröklétét. Az iskola járólapjai csak úgy villództak, magamat sakkfigurának érezhettem, a legnemesebb küldetéssel felhatalmazva, Prométheuszként lopakodtam egyre közelebb a szemeteskukához. Nem is folyosó volt többé ez a hely, amióta kiszúrta gyenge szemeim a kis száműzött facsoda, olyan orvosi precizitással, amelyet akármelyik híres sebész megirigyelne. Csakis a benne lévő hőlehetőség csalogatott, egyetlen használható érzékszervem elveszítve, erre kellett hagyatkoznom. Mikor eszembe jutott, hogy talán nem is akarja, hogy megtaláljam, visszanyertem józanságom. Azáltal, hogy megengedőbbé vált, végleg elhatározva magát mellettem, érzékeim újabb fokai bomlottak ki. A levegőnek színe lett, egy percig áthatolhatatlannak éreztem. Az egyre növekvő hártya csak félelmemmel vegyült izgalmam kelepcéje volt, vagy a kuka varázsereje, a fene sem tudta akkor. Ráléptem a nyamvadt kőposztóra, ami a legpuhább szőnyegek süppedő bizonytalanságát vezette lábaimba, de ennek ellenére megfontoltan akcióba lendültem. Egyféle képpen menekülhetek meg – gondoltam –, ha megszerzem az átkozott gyufát, azt a szentséget, és ráléphetek az F4-re. Ebben a szélsőséges helyzetben saját tudatlanságom volt az egyedüli ellenfél, akivel szemben józan parasztként iramodtam megverekedni. Hát felmarkoltam a kincsem, és elkezdtem vizsgálni. Csodagyufa, csodagyufa! Eltettem kabátom belső zsebébe, ott lesz egészen addig, míg önmagam gyújtófelületté nem válhatok, s gazdája gazdájaként égetheti el egyik a másikat.