Szegedi Tudományegyetem

Archívum

2007

12. szám - 2007. szeptember 24.

Irodalom

Vissza!

Cikk nyomtatás

Link küldés

Megosztás

Időről időre költözni kell, átköltözni
egy másik hangba, a tiéd az is,
a várótermi fák helyett ültetni
az akarat közüresébe, mit, mi az,
ami meggyökeresedne,
türelemből,
álmodozásból semmi nincs, az egyszer biztos!

Csak a tetszhalál állapot az,
mely állapot kirajzolja az élők rendjét,
ha valaki éledő, annak fáj, mire ébred,
kínos tudat, belülről
letépett sebtapasz a világ.
A hagyaték önmagára figyel,
száraz galambcsontok hegedűtokban;
miért, honnan ez az angyali kedv –,
szinte csak a miheztartás végett,
tényleg, miheztartás. A miheztartás
végett van ez az angyali kedv.
Olyan, mintha lett volna, vagy lenne
hatalom, mitől szólni tudna bárki vagy bármi;
de csak beteges fény lódul, faltól falig,
nyavalya, az impotencia tánca.
Dugd fel a harangnyelvet!, mondta
vallásos édesanyjának egy kisfiú, aki
nem akart bérmálkozni, ez is egy házféle.
Az arc fémesen kérgesedik, torzul,
a kézfej is, ráolvadt minden, ami
valaha hozzáért, hozzáérhetett,
megint, hogy a vagyonnál tart az ige.
Vagyonod, ha van, szó nélkül kibírod,
el tudod viselni a napot, nem kell
ismerned a szót, megújulás, az a ház,
melyben egy fiatal leány fekszik,
örömmel hagyható, vagy elhagyható.
Ha álmodsz, félelemből álmodsz,
ne volna azért minden hiába,
váratlan besüllyed egy járdalap, megbillen,
nyirkos, saras szélein giliszták, bogarak
törnek elő,
révült zsonglőrfiú az ég,
elrejti a Napot izzadt hónaljába,
van, aki irigyli e hullámzást, úgy legyen!
Nem addig az, hogy kegyetlennek
kell lenni, mert az természetszerű, és mégis,
a legszebb talán a kegyetlenül szép, az,
ki nem ismer kegyelmet –, régi ház
volt, maga az ábránd, mibe belesápadt
a szél is; folyópart, feltűrt gallér, hurrá!
felirattal egy sírkő (arra az esetre,
ha meghalnék). Vissza!
Elszántan az éjszakába,
alkudozni a részeg sírásó önmagaddal, hogy
itt is nyugodhatnék meg ott is nyugodhatnék
én, de nyugodjék a halál.
Virrasztani, az is hit, a virrasztásnak háza
a hit, egy csillagforma, mely arról
szól, hogy irgalmazz, holott ilyen nincs.
Önvád van, mélységes undor van
az ismerkedési láz miatt, nézni
és számolni, hogy ez itt él, az ott él,
míg bele nem káprázik szemed, hogy te
akkor ahol élsz, az a káprázat. Persze,
valójában az irtózat. Mi baja volt
annak a fiúnak az anyjával?
A számokkal lehetett a gond, a hírekkel,
hogy nem őrizték a várost,
a járdát, a tájat, a hóesést,
egyáltalán a pusztulást, ahogy elvonul;
az idő őrző/védői – a számok és a hírek.
(Hogy ez is egy ház, nem mindig írod ki.)
Itt ez a terület egyenlő a hanggal,
tagad, tagad, azután nem tagad.
Az otthoniakkal, már csak a bűbáj
miatt is, mindig gyilkos a viszony.
A mennyezeten lehelet–
finom szivárvány, az organikus lét
merénylete. Mint mikor valakit
valaki megtalál.