Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Az ötödéves orvostanhallgató neve biztosan ismerős az SZTE-Szedeák szurkolói számára: Fülöp Béla az NB I/B-s kosárlabdacsapat egyik erőssége. A napi két edzés és a heti egy meccs már magában is elég időigényes lenne – ha azonban kiderül, hogy az illető játékos egyébként évek óta kutatómunkát folytat az Idegsebészeti Klinikán, és baleseti mentősként keres pénzt, felmerül a kérdés: neki nem huszonnégy órából áll egy nap?

 

Fülöp Béla 1984-ben született. 2003-ban érettségizett a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Református Gimnáziumban. A Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának ötödéves hallgatója. 2005-ben és 2006-ban is részt vett dolgozatával a helyi Tudományos Diákköri Konferencián, 2007-ben a Magyar Idegsebészeti Társaság konferenciáján. Jelenleg is az Idegsebészeti Klinikán folytat kutatásokat. Fotó: Segesvári Csaba

 

 

„Megpróbálom mindig úgy beosztani az időmet, hogy az edzéseken is ott tudjak lenni, de azért az óráimon is, hiszen egyértelműen az egyetem az első, és utána következik a kosárlabda. Szabadidőm legfeljebb a tanulásra jut” – mondja Béla. „Így sem tudok minden edzésen ott lenni, de igyekszem minél többön részt venni. Szeretném addig folytatni a kosárlabdázást, amíg csak lehet. Sajnos ez nem az a sport, amit az ember ötven-hatvanévesen is keményen űzhetne, ezért keresek majd valami olyan állandó melléksportot, amit folytathatok idősebb koromban is.”

Tízéves kora óta játszik, s akkor még a kosarazást képzelte el életcélnak, pályának. Ma már úgy véli, nem lehet ezzel foglalkozni egy életen át: az ember meg is sérülhet, bármi történhet az egészségével, és szükség van valamilyen földönjáróbb foglalkozásra is. Gimnáziumban már, ahogyan ő mondja, reálisabb célt is talált: orvosnak tanulni. A hódmezővásárhelyi gimnazista évek után került Szegedre, az Általános Orvostudományi Karra. Egy ideig még kosarazott Vásárhelyen, de amikor NB II-es együttes szerveződött Szegeden, bekerült a csapatba.

 

 

„A sport az egészséges életmódhoz is hozzátartozik, de nem csak erről van szó. Nekem sport nélkül sok minden nehezebb lenne” – állítja. Nem csupán maga a kosárlabda, hanem a csapata is nagyon sokat jelent neki. Kialakult egy összetartó mag nagyjából egykorú játékosokból, akik együtt járnak bulizni is, és ilyenkor még jobban összekovácsolódnak. A „kemény mag” pedig húzza magával a többieket is, felkészüléskor is, meccsen is. Mindenkin látszik, hogy kitesznek magukért, mert fontos a számukra a csapat és az eredmény is – így Béla. Így nem véletlen, hogy egy év alatt feljutottak a B csoportba. Ráadásul, városi csapat lévén, az sem mellékes a számukra, hogy Szegednek játszanak; hogy amit űznek: helyi sport.

„Szeretnék a diploma megszerzése után is Szegeden maradni. De ennek csak másodlagos oka a kosarazás, az elsődleges az idegsebészet.” Még másodéves korában kereste fel az Idegsebészeti Klinikát, ahol az akkor még docens, ma már intézetvezető professzor, Barzó Pál és Bodosi Mihály professzor sokat segítettek neki. Fülöp Bélát már azelőtt foglalkoztatta az idegrendszer működése, hogy orvosnak tanult volna. Így amikor szakirányt kellett választani, emellett döntött. „Mindenképp operatív szakmát szerettem volna, tehát sebészetet” – magyarázza. „Az idegsebészeti műtétek pedig számomra különlegesek más sebészeti ágak közt is, sokkal finomabb műszereket, komoly kézügyességet igényelnek – nekem valóban szépek ezek a műtétek.”

Végigment egyfajta szamárlétrán: először hat év beteganyagát nézte át, és jegyzetelte ki, hogy adatot gyűjtsön kutatásaihoz. „Ez egyféle próbatétel volt, mert ennyi adatot átrágni nem túl kellemes feladat. De látták rajtam, hogy komolyan veszem a feladatot, és tényleg ezt szeretném kutatni. És szép fokozatosan előreléphettem. Következő lépésként statisztikákat készítettem, azután hívtak már, hogy bemehetek műtétekre, majd beteget is vizsgáltunk. Most már, amikor ráérek, bármikor mehetek műtétet nézni vagy asszisztálni. Először kisebb beavatkozásoknál, persze, de azóta például segédkezhettem nagyobb tumorműtétnél is. Nem izgulok, mert megbízok a műtétet végzőkben, hiszen láttam már, hogy mi mindent tudnak. Próbálom eltanulni, mit hogyan tesznek.”

Hálásan beszél az idegsebészeten dolgozókról: nem gyakori, hogy egy klinikán ennyire segítőkészen álljanak hozzá a fiatalok okításához – vélekedik. „Én nagyon eltérőnek találom a helyzetet a többi klinikához képest. Más az emberek hozzáállása. Itt fontos az intézetvezető számára, hogy amit csinálunk, azt a legjobban csináljuk, de nem mindenáron és mindenkit letaposva kell eredményhez jutni, netán más szakirányokat lenézve. Ráadásul itt nem úgy megy, hogy a professzor úgymond a negyedik emeleten sétál, mi hallgatók pedig az alagsorban. Ez is sokat számít.”

 

 

Akárcsak a sportban, nem maradt eredmény nélkül a befektetett energia. Az egyik tanulmány, amelyet Béla a kutatás alapján írt, hamarosan megjelenik egy külföldi folyóiratban. A kutatás során az agyvíz elfolyását segítő folyamatokat vizsgálták. Az agyvérzés és az úgynevezett lágyagyhártyát sértő vérzések után vízfejűség alakulhat ki, amikor az agyvíz nem tud megfelelően cirkulálni, egyes helyeken megakad, és ez agynyomás-fokozódást okoz, ezért szükséges a leengedése. Kigyűjtötték, hogy ezidáig milyen módszereket alkalmaztak, és azok milyen hatásúak voltak, s így azt találták, hogy a szegedi klinikán alkalmazott eljárás eredményes. A téma érdekessége valójában nem is az újszerűség, hiszen foglalkoztak ezzel már korábban is a szakirodalomban, hanem az, hogy külföldön ezt a módszert sokkal ritkábban alkalmazzák, mint Magyarországon. Megfelelő szakmai tapasztalattal akár betegágynál is elvégezhető a műtét, és a szegedi kutatók arra számítanak, a felvetett módosítással talán gyakrabban végzik majd más, magyar vagy külföldi klinikákon is ezt a célravezető módszert.

 

 

Azt vallja, orvosnak lenni ma Magyarországon cseppet sem könnyű feladat, hiszen – többek között a média hatásaként – az orvosok presztízse évről évre csökken. „Egy-egy műhibaper kapcsán egy sebészről nem derül ki, hogy a műhibát megelőzően elvégzett tízezer sikeres műtétet, amivel rengeteg ember életén javított addig” – mondja. Külföldön persze más a helyzet, és ezt gyakran tapasztalják a különböző országokban praktizáló magyar idegsebészek. „Én PhD-diplomát szeretnék szerezni, és ezalatt vagy utána mindenképpen szívesen dolgoznék külföldön is. De ha valaki külföldre költözik, és ott marad, azt hiszem, valamennyire mindig idegen marad. Sokat gondolkodtam ezen, és amíg lesz, ami ideköt: család, munka, addig biztosan itt maradok. Szeretnék magyar embereket gyógyítani, és magyar emberek között élni.”

Pedig hazánkban a fiatal, pályakezdő orvosok nehezen jutnak kiugrási lehetőséghez. Ráadásul az egyetemi évek alatt nemigen vehetnek részt gyakorlati gyógyításban. Amellett, hogy anyagilag kisegíti, ezért is jó a mentős munka – mondja Béla. „A mentőzés az orvosi ösztöndíj mellé jól jön. Kimerítő és sok időt elvesz, de gyakorlatképp is mindenképp nagyon hasznos. És bizony különleges hangulata van annak, amikor rohanni kell, hogy segítsünk valakin, át a villamossíneken százhússzal. Mentősként, ha kicsit is, de valamit mégis tehetek – felhasználhatom az eddigi tudásomat.”

 

MAXIMUM

Kosárlabda, baleseti mentőzés, idegsebészet - csupa olyasmi, ahol az ember nap mint nap újabb kihívásokkal kerül szembe. Béla mosolyog ezen. „Mindig szerettem a kihívásokat, a nehéz feladatokat, amelyeknek van céljuk. Úgy gondolom, hogy ha valamibe belevágok, azt meg kell próbálnom a lehető legjobban elvégezni. Ez furcsán hangozhat, mert ha valaki több dologgal foglalkozik egyszerre, akkor talán nem tudja mindet ugyanakkora intenzitással csinálni, de én megteszek mindent, hogy a maximumot nyújtsam.”

 

 

Ami a továbblépést illeti, nincs kétsége afelől, hogy lesz mit megtanulnia még, hiszen, ahogy mondja, az idegsebészetben mindig újabb, finomabb, aprólékosabb műtéti technikákat sajátíthat el, amitől sikeresebb lesz egy beavatkozás. „Rengeteg az olyan beteg, akinek az élete függ attól, hogy mi jól végezzük-e a dolgunkat. Ha egy daganatos betegnek tudunk még két évet adni, az annak az embernek kimondhatatlanul sokat jelent. Persze nekem is, míg egy kívülálló nem érzékeli ezt annyira.” Azt mondja, az a legfontosabb a számára, hogy befejezze, amivel éppen foglalkozik: ez most a tanulmány, amely nemsokára megjelenik; de ezután újabb kutatandó területek következnek majd – az idegsebészet minden bizonynyal elegendő kihívást biztosít még. „A családban én leszek az első orvos. Igyekszem úgy végezni a munkám, hogy a családom büszke lehessen rám.”