– Tanítványa, Pálfi László nemrégiben tért haza egy hollandiai versenyről. Hogy sikerült neki a megmérettetés?
– A 's-Hertogenboschi Nemzetközi Énekverseny nagyon rangos és elismert viadal azok számára, akik opera, illetve dal és oratóriumének kategóriában indultak. Díjat nem kapott, mégis nyert: barátokat, szemléletmódot, kinyílt egy csomó olyan dolog felé, ami most tovább fogja vinni. Bízik, tudja az igazát, érzi az erejét. Olyasvalamit nyert, amit nem lehet érmekkel mérni. Barátságokat, utat, az életben való lehetőség csíráit. Nem hittem, hogy egy ilyen gyönyörű hangtól, mint az övé, ezek a művészettel és zenével foglalkozó mesterek nem ámulnak el. De biztos nagyon sokan voltak, és olyan szépen felkészültek, hogy nekik kellett teret engedni. Lacit leginkább a dalban érzem otthon. Csodaszép hangja van, elbűvölő. Olyan érzelmeket és bensőséges pillanatokat képes közvetíteni, amelyek nagyon sok ember számára igen fontosak, és Laci kifejezetten alkalmas arra, hogy ezeket a legfinomabb, legintimebb rezdüléseket a hangjával a hallgatóság elé tárja.
– Ahhoz, hogy egy ilyen fiatal ember eljusson egy rangos versenyre, nagyon korán el kell kezdenie az énektanulást.
– Nagyon sok munka áll emögött. Az énekesek zenére való felkészülése nem feltétlenül énekesként kezdődik, hanem egészen biztosan hangszeresként, de ezek mögött mindig jelen van az énektanítás. Tanulmányai folytatása közben egyszer csak úgy érzi, hogy emellé még valami mást és újat is ki kell próbáljon. Mindenben benne van az ének. Aztán valaki ezt sorsul választja, és meg is teheti, mert van hangja, képessége, kiállása, személyes jelenléte, ami nagyon fontos a színpadon.
|
Dudásné Szécsi Edit Főiskolai adjunktus. Sátoraljaújhelyen született, 1986–1991 között a Zeneakadémián okleveles operaénekesi és magán-énektanári, 1991–1993 között okleveles énekművész és tanári diplomát szerzett. 1995 óta a SZTE Zeneművészeti Karán dolgozik. Férjezett, két fia van. Fotó: Segesvári Csaba |
---|
– Mit vagy hogyan tanítja tanítványát egy énekes?
– A hangon keresztül, a hallása által a testet is tanítjuk a hangszerelés mozgásaira, a finommozgásokra. A gondolat az, amely megmozgatja a testét, ezek által fizikai kontaktusba is tudunk kerülni, hiszen érzi az ember, hol feszül a hallgató teste, hol kellene lazítani az izmait vagy hogy kellene vezetni a levegőjét. A gondolatokkal és szavakkal lehet irányítani és érezni, a zenei kifejezést egyértelműbbé, természetesebbé és kifejezőbbé tenni.
– Hogyan írható le egy zenetanár és tanítványa kapcsolata?
– Érkezik valaki, aki a hangján keresztül szeretné megmutatni, hogy ki is ő valójában. Ezeknek a gyerekeknek belső elhivatottságuk van, amit nem lehet tanítani, utat tör magának. Muzsikált előtte is, most is, de olyan kifejezőeszközt keres, amelyben a legteljesebb módon tudja magát megmutatni. Azt hiszem, ezzel a vággyal érkezve nyitott ajtókat talál, mert az, aki szeretne adni a másiknak, épp ilyen nyitott ajtókat szeretne, és hinti azokat a gondolatokat, zenei instrukciókat és közlésformát, amire az a másik ember vágyakozik. Az egyik kapni szeretne, hogy megtelítődjék, a másik pedig adni, hogy továbbéljen. Vali néni azt mondta mindig: „Kisfiam, téged létrehívott az édesanyád-édesapád, de most az én gyerekem vagy!” A zeneművészetben nagyon fontos a tanár személye, mert kihajt belőle, mint egy ág a fa törzséből ez a kis levél, és hozza az új életeket: új gyümölcs, új mag, új fa.
– Volt ön operaénekes is.
– Azt szokták mondani, hogy aki tudja, csinálja, aki nem, tanítja. Ez nem így van. Az élet saját döntéseink és annak következményei. Az egyetem után majdnem meghasonlottam, mert két nagyszerű álláslehetőséget kaptam, ami nem igazán gyakori: egy nagyon-nagyon csábító katedra és egy színházi státusz Pécsett. Komoly döntés volt, de családi okok miatt nem tudtam vállalni, hogy Pécsen maradok. Szerepet vállaltam, de státuszba nem kerültem a színháznál, a Bohémélet Mimijét énekelhettem és Verdi Traviatájában Violettát. Koncertek igen szép számmal akadtak, jártam az országot a filharmonikusok ösztöndíjasaként muzsikus kollégákkal, akiktől rengeteget tanultam, ahogy a mostani munkatársaimtól is. Nagyon lekötötte az időmet, mellette teljes állásban oktattam, és nem akartam a gyerekecskémtől messze lenni. Én idekötöttem magam Szegedhez, hazajöttem. Nem bántam meg, de nem felejtettem el milyen a színpadon lenni és szeretni azt. De ezért mindenkinek magának kell tenni.
– Lenne rá lehetősége?
– Van lehetőség, koncertezem. Az, hogy az ember miben mutatja meg magát, végül is rajta múlik.
– Van olyan szerep vagy dal, amit még soha nem adott elő közönség előtt, de nagyon szívesen megtenné?
– Maurice Ravel Seherezádé-dalai, de egyszer úgyis meg fogom csinálni. Nagyon szeretem az operát, de engem inkább a dalok nyűgöznek le. Egy dalban meg lehet mutatni a kezdetet és a véget is; a dalban az ember önmaga az utolsó morzsáig.
– Gyakorol nap mint nap?
– Vannak restanciáim önmagam és a külvilág felé. Liszt azt mondta, ha az ember egy hetet kihagy, ő érzi meg, ha kettőt, már a közönsége is. Muszáj gyakorolni.
– Hiányzik a színpad?
– Az egyetem alatt énekeltem szerepeket és Pécsett, utána a tanítás maradt. Nagyon hiányzik a színpad, de ez itt nekem az, mindent eljátszhatok. Lehetek öregúr, fiatal gyerek, megvénhedt anyóka, bombázó – bármi. A színpad nem pusztán csak az, amikor kiáll az ember, hogy bemutassa az ő míves tudományát és a szép lelkét, hanem az élet a színpad – hogy is mondta Shakespeare: színház és az egész világ és színész benne minden férfi és nő – és a katedra. Nem azért, mert megjátssza magát az ember, teljesen hiteles csak akkor lehet, ha őszinte. A fellépések száma megcsappant, mivel inkább a tanítással törődtem. Egész embert kíván; az, hogy én érzem, én tudom, kevés: hogyan adom oda másnak úgy, hogy nem avatkozom a tanítvány fizikai működésébe, és nem dekódolom azokat a természetes folyamatokat, amelyekkel ő születetten bír. Minden ember más, más az ujjlenyomata, a hangja, gondolata, lelkülete, fizikai felépítése. Mindegyik embert meg kell közelíteni, nem idomítani, hanem megtalálni az utat hozzá. Ez olyan nagy kihívás, mint egy lelkipásztornak egyszerre mindenkinek prédikálni tudni. Úgy beszéljek, úgy szóljak, hogy gondolkodtassak, inspiráljak, vezessek – de ne erőszakoljak rá semmit. Nem mondhatom meg, hogy ő ezt így tegye vagy úgy. Igenis meg fogom az útját határozni, de muszáj olyan általánosságokban beszélni, amelyek elkezdik mozgatni, és fogom látni, milyen irányba halad; az ő életét és működését figyelembe véve csak arrafelé tereljem, ami előreviszi. Nagyon nehéz. A zene alkalmazott nyelvészet. A tanár vezeti a hangszínt, a viselkedést, gesztusokat, mozdulatokat, pillantásokat – ő pedig mindenre reagál, és közben keresi: ki vagyok én? Mi esik nekem jól? Mi lehet az én utam? Amikor a maga természetességével bomlik ki, megcsendül egy hang, rájön: „Ez vagyok én!” Onnantól hatalma lesz a hangja és az érzelmei fölött, és olyat mutat meg, amit csak akar, én pedig lenyűgözve állok, „Hűha, mi lett ebből az emberből…!” Ez az egyetlen ajándék: az ő dicsőségük és sikerük. Ebben az esetben – és ez nagyon fontos – nagyobb alázat és alárendeltség nincs. Szolgálat. Nem csak a tanár a fontos. Fontos az ő tudása, szakmai rálátása, de a dicsőség az, amikor a diákja eléri a sikert.
– Az opera-énekesi pálya életre szóló?
– Egészen biztos. Lehet, hogy a kor előrehaladtával már nem igazán van mivel, hanggal odaállnia, hiszen az ember öregszik. Nemcsak a külső hámszövete, hanem a belső is, jóllehet a lélek az egyedüli kortalan, a test elhervad, mint egy virág, és vele együtt a hang szépsége. Még a pillanat művészete is mulandó. De szerintem nem lehet abbahagyni soha, a tanítást sem lehet, az is egy életre szól. Ahogy az ember tanít, az a zenei közlés egy formája, ugyanazon műfajon belül a létrehozás egy másik folyamata, amiben az ember részt vesz.
– Olyan, mintha tanárnak született volna.
– Itt nincsenek gátlásaim. Az ember amikor kimegy a színpadra, hosszú idő telik el, amíg ezeket a gátlásokat levetkőzi, és ha sokáig nem lép fel, visszarakódnak, szorongásokká, félelmekké válnak, véltekké, valósakká; ezek nem hiányoznak.
– Hány tanítványt lehet vállalni úgy, hogy mindenki megkapja azt és annyit, amire szüksége van?
– Hány gyereke lehet egy anyának, hogy mind úgy érezze, egyformán szeretik? Vannak nagycsaládok, és egyik gyerek sem érzi úgy, hogy az édesanya őt kevésbé szeretné, mint a testvérét. Az egyiknek mindig több kell, míg a másik jól elbíbelődik a maga dolgával, aztán az édesanya látja, hogy neki van most többre szüksége. Figyelni kell, ez ezer színben megjelenő szépség és problémakör.
– Hogyan tud kikapcsolódni?
– Teljesen hétköznapi dolgokkal, imádok füvet nyírni. A háztartási dolgokból, kényszerből, természetesen mindent, de nagyon szeretek olvasni is, főleg emberekről történeteket. Lehet történeti könyv, regény, bármi. Szeretem a verseket is, csak úgy. Az önkifejezésnek többféle eszközét választottam, hogy megpróbáljam magamat a külvilág számára megmutatni. Igazából alkotni szeretek, az kikapcsol. Ebbe a fűnyírás is beletartozik, mert az sem mindegy, mi hogy áll, rend van benne, rend és szépség. Szeretem a kertünket, bár nem mindig tudok vele foglalkozni. Fát metszeni – ahhoz gondolkodni kell, hogy mit akarsz abból a valamiből létrehozni, és azért teremjen rajta virág és gyümölcs is, mert az egy dolog, hogy én mit szeretnék belőle.
Barátnőméknél vannak lovak, amikor együtt próbálunk, nagyon komoly hallgatóság e nemes állatfajta, és jelzik is, hogy mi tetszik nekik, és mi nem.
– Mit szeretnek a lovak?
– Imádják Rossinit és Schumannt. A 20. századi zenével kapcsolatban vannak némi fenntartásaik, de a dallamos zenét nagyon szeretik.
– Fontos volt, hogy a fiai zenét tanuljanak?
– Igen, de nem akartam belőlük direkt zenészt nevelni, inkább azt szerettem volna, hogy zeneszerető és -tisztelő emberekké váljanak. Mindenért meg kell harcolni. Amikor először engedtek haza az iskolából hétévesen többedmagammal, szülői kíséret nélkül, kihasználtam az időt, bementem a zeneiskolába – és beiratkoztam. Hazaérve meséltem: „Én holnaptól a zeneiskolában zongorista vagyok.” Szegény édesanyám állkapcsa először az asztalon koppant, aztán a parkettán, „Mit csináltál…?” Én akartam így.
Az én fiaim, ha úgy gondolják, saját szabad akaratból és elhatározásból ugyanezt megtehetik. Bár zenét mindkettő tanul, nem akartam, hogy saját elképzelés nélkül, csak azért mert muzsikus az anyukája vagy nyelvész az apukája, ezt kell kövessék. A személyiség nagyon fontos.
Abból lesz valami, amit az ember akar, nem amit helyette akarnak.
Szekeres Nikoletta
Katedra ,