Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

– Ta­nít­vá­nya, Pálfi Lász­ló nem­ré­gi­ben tért ha­za egy hol­lan­di­ai ver­seny­ről. Hogy si­ke­rült ne­ki a meg­mé­ret­te­tés?
– A 's-Hertogenboschi Nem­zet­kö­zi Ének­ver­seny na­gyon ran­gos és el­is­mert vi­a­dal azok szá­má­ra, akik ope­ra, il­let­ve dal és ora­tó­ri­um­ének ka­te­gó­ri­á­ban in­dul­tak. Dí­jat nem ka­pott, még­is nyert: ba­rá­to­kat, szem­lé­let­mó­dot, ki­nyílt egy cso­mó olyan do­log fe­lé, ami most to­vább fog­ja vin­ni. Bí­zik, tud­ja az iga­zát, ér­zi az ere­jét. Olyas­va­la­mit nyert, amit nem le­het ér­mek­kel mér­ni. Ba­rát­sá­go­kat, utat, az élet­ben va­ló le­he­tő­ség csí­rá­it. Nem hit­tem, hogy egy ilyen gyö­nyö­rű hang­tól, mint az övé, ezek a mű­vé­szet­tel és ze­né­vel fog­lal­ko­zó mes­te­rek nem ámul­nak el. De biz­tos na­gyon so­kan vol­tak, és olyan szé­pen fel­ké­szül­tek, hogy ne­kik kel­lett te­ret en­ged­ni. La­cit leg­in­kább a dal­ban ér­zem ott­hon. Cso­da­szép hang­ja van, el­bű­vö­lő. Olyan ér­zel­me­ket és ben­ső­sé­ges pil­la­na­to­kat ké­pes köz­ve­tí­te­ni, ame­lyek na­gyon sok em­ber szá­má­ra igen fon­to­sak, és La­ci ki­fe­je­zet­ten al­kal­mas ar­ra, hogy eze­ket a leg­fi­no­mabb, leg­in­ti­mebb rez­dü­lé­se­ket a hang­já­val a hall­ga­tó­ság elé tár­ja.

Min­den­ben ben­ne van az ének

– Ah­hoz, hogy egy ilyen fi­a­tal em­ber el­jus­son egy ran­gos ver­seny­re, na­gyon ko­rán el kell kez­de­nie az ének­ta­nu­lást.
– Na­gyon sok mun­ka áll emögöt­t. Az éne­ke­sek ze­né­re va­ló fel­ké­szü­lé­se nem fel­tét­le­nül éne­kes­ként kez­dő­dik, ha­nem egé­szen biz­to­san hang­sze­res­ként, de ezek mö­gött min­dig je­len van az ének­ta­ní­tás. Ta­nul­má­nyai foly­ta­tá­sa köz­ben egy­szer csak úgy ér­zi, hogy emel­lé még va­la­mi mást és újat is ki kell pró­bál­jon. Min­den­ben ben­ne van az ének. Az­tán va­la­ki ezt sor­sul vá­laszt­ja, és meg is te­he­ti, mert van hang­ja, ké­pes­sé­ge, ki­ál­lá­sa, sze­mé­lyes je­len­lé­te, ami na­gyon fon­tos a szín­pa­don.

	Dudás­né Széc­si Edit Fő­is­ko­lai ad­junk­tus. Sá­tor­al­ja­új­he­lyen szü­le­tett, 1986–1991 kö­zött a Ze­ne­aka­dé­mi­án ok­le­ve­les ope­ra­éne­ke­si és ma­gán-ének­ta­ná­ri, 1991–1993 kö­zött ok­le­ve­les ének­mű­vész és ta­ná­ri dip­lo­mát szer­zett. 1995 óta a SZTE Ze­ne­mű­vé­sze­ti Ka­rán dol­go­zik. Fér­je­zett, két fia van. Fo­tó: Se­ges­vá­ri Csa­ba

– Ön ho­gyan lé­pett éne­ke­si pá­lyá­ra?
– Zon­go­ris­ta­ként kezd­tem, majd be­fe­jez­tem ta­nul­má­nya­i­mat a vá­sár­he­lyi ze­ne­is­ko­lá­ban, de hi­ány­zott a kö­zös­ség. Berei Lajos­né azon ma­gyar ze­nei ha­gyo­má­nyok alap­ján ne­velt min­ket, ami­ket a ko­dá­lyi ér­té­kek kép­vi­sel­nek, ez rend­kí­vül jó táp­ta­laj volt. A ma­gam bak­fis re­ni­ten­ci­á­já­val na­gyon él­vez­tem eze­ket az órá­kat, és becs­vágy­ból je­lent­kez­tem egy Er­kel Di­ák­ün­nep-ver­seny­re. Ket­ten nyer­tük el a meg­osz­tott el­ső dí­jat egy csong­rá­di óvó­nő­kép­zős lán­­nyal. Mi­vel vég­zős volt, ezért töb­bet nem in­dul­ha­tott ezen a ver­se­nyen, és Csong­rád me­gyé­ből csak egy em­bert en­ged­het­tek to­vább az or­szá­gos for­du­ló­ra, én ma­rad­tam ki. El­ke­se­red­tem, és ha­ra­gud­tam a vi­lág­ra, nem nyu­god­tam be­le. Egy ta­ná­rom át­ho­zott Sze­ged­re meg­hall­ga­tás­ra, van-e va­jon ben­nem va­la­mi több is. Berdal Vali­ka hall­ga­tott meg... Na­gyon nagy ha­tást gya­ko­rolt rám ő és Simor Fer­enc­né Ad­ri né­ni, mi­at­tuk kezd­tem el ko­mo­lyan ven­ni az ének­lést. Sze­ret­tem, ahogy ne­vet, sze­ret­tem, ahogy sír, ami­kor ne­ki éne­kel­tem, min­den az enyém volt.
– Ahogy La­ci is önt je­lö­li meg mes­te­ré­nek, ön Ónody Már­tát. Ennyi­re fon­tos eb­ben a szak­má­ban a mes­ter-ta­nít­vány vi­szony?
– Na­gyon fon­tos. Ami­kor fel­vet­tek a Ze­ne­aka­dé­mi­á­ra, For­rai Mik­lós ta­nár úr kark­itár­va fo­ga­dott a tí­zes te­rem előt­ti fo­lyo­són: „Ti vagy­tok a Gyurkovic­s-unokák!” Vali­ka ugyan­is Gyurkovics Má­ria-ta­nít­vány volt. A zon­go­ris­ták is szá­mon tart­ják, ta­ná­ruk Liszt me­lyik ta­nít­vá­nyá­nál ta­nult, mint a gyö­ke­re­ket. Ko­rom­nál fog­va nem ta­nul­hat­tam Gyurkovics Má­ri­á­nál, de Valikánál igen. Azt is mond­ha­tom, hogy a Ze­ne­aka­dé­mi­án Ónody Már­ta ta­nít­vá­nya­ként Sí­pos Je­nő ta­ní­tá­sa­it ve­het­tem át.

Most az én gye­re­kem vagy!

– Mit vagy ho­gyan ta­nít­ja ta­nít­vá­nyát egy éne­kes?
– A han­gon ke­resz­tül, a hal­lá­sa ál­tal a tes­tet is ta­nít­juk a hang­sze­re­lés moz­gá­sa­i­ra, a fi­nom­moz­gá­sok­ra. A gon­do­lat az, amely meg­moz­gat­ja a tes­tét, ezek ál­tal fi­zi­kai kon­tak­tus­ba is tu­dunk ke­rül­ni, hi­szen ér­zi az em­ber, hol fe­szül a hall­ga­tó tes­te, hol kel­le­ne la­zí­ta­ni az iz­ma­it vagy hogy kel­le­ne ve­zet­ni a le­ve­gő­jét. A gon­do­la­tok­kal és sza­vak­kal le­het irá­nyí­ta­ni és érez­ni, a ze­nei ki­fe­je­zést egyér­tel­műb­bé, ter­mé­sze­te­seb­bé és ki­fe­je­zőb­bé ten­ni.
– Ho­gyan ír­ha­tó le egy ze­ne­ta­nár és ta­nít­vá­nya kap­cso­la­ta?
– Ér­ke­zik va­la­ki, aki a hang­ján ke­resz­tül sze­ret­né meg­mu­tat­ni, hogy ki is ő va­ló­já­ban. Ezek­nek a gye­re­kek­nek bel­ső el­hi­va­tott­sá­guk van, amit nem le­het ta­ní­ta­ni, utat tör ma­gá­nak. Mu­zsi­kált előt­te is, most is, de olyan ki­fe­je­ző­esz­közt ke­res, amely­ben a leg­tel­je­sebb mó­don tud­ja ma­gát meg­mu­tat­ni. Azt hi­szem, ez­zel a vág­­gyal ér­kez­ve nyi­tott aj­tó­kat ta­lál, mert az, aki sze­ret­ne ad­ni a má­sik­nak, épp ilyen nyi­tott aj­tó­kat sze­ret­ne, és hin­ti azo­kat a gon­do­la­to­kat, ze­nei inst­ruk­ci­ó­kat és köz­lés­for­mát, ami­re az a má­sik em­ber vá­gya­ko­zik. Az egyik kap­ni sze­ret­ne, hogy meg­te­lí­tőd­jék, a má­sik pe­dig ad­ni, hogy to­vább­él­jen. Va­li né­ni azt mond­ta min­dig: „Kis­fi­am, té­ged lét­re­hí­vott az édes­anyád-édes­apád, de most az én gye­re­kem vagy!” A ze­ne­mű­vé­szet­ben na­gyon fon­tos a ta­nár sze­mé­lye, mert ki­hajt be­lő­le, mint egy ág a fa tör­zsé­ből ez a kis le­vél, és hoz­za az új éle­te­ket: új gyü­mölcs, új mag, új fa.
– Volt ön ope­ra­éne­kes is.
– Azt szok­ták mon­da­ni, hogy aki tud­ja, csi­nál­ja, aki nem, ta­nít­ja. Ez nem így van. Az élet sa­ját dön­té­se­ink és an­nak kö­vet­kez­mé­nyei. Az egye­tem után majd­nem meg­ha­son­lot­tam, mert két nagy­sze­rű ál­lás­le­he­tő­sé­get kap­tam, ami nem iga­zán gya­ko­ri: egy na­gyon-na­gyon csá­bí­tó ka­ted­ra és egy szín­há­zi stá­tusz Pé­csett. Ko­moly dön­tés volt, de csa­lá­di okok mi­att nem tud­tam vál­lal­ni, hogy Pé­csen ma­ra­dok. Sze­re­pet vál­lal­tam, de stá­tusz­ba nem ke­rül­tem a szín­ház­nál, a Bo­hém­élet Mi­mi­jét éne­kel­het­tem és Ver­di Travi­atájában Vi­o­let­tát. Kon­cer­tek igen szép szám­mal akad­tak, jár­tam az or­szá­got a fil­har­mo­ni­ku­sok ösz­tön­dí­ja­sa­ként mu­zsi­kus kol­lé­gák­kal, akik­től ren­ge­te­get ta­nul­tam, ahogy a mos­ta­ni mun­ka­tár­sa­im­tól is. Na­gyon le­kö­töt­te az idő­met, mel­let­te tel­jes ál­lás­ban ok­tat­tam, és nem akar­tam a gye­re­kecs­kém­től mes­­sze len­ni. Én ide­kö­töt­tem ma­gam Sze­ged­hez, ha­za­jöt­tem. Nem bán­tam meg, de nem fe­lej­tet­tem el mi­lyen a szín­pa­don len­ni és sze­ret­ni azt. De ezért min­den­ki­nek ma­gá­nak kell ten­ni.
– Len­ne rá le­he­tő­sé­ge?
– Van le­he­tő­ség, kon­cer­te­zem. Az, hogy az em­ber mi­ben mu­tat­ja meg ma­gát, vé­gül is raj­ta mú­lik.
– Van olyan sze­rep vagy dal, amit még so­ha nem adott elő kö­zön­ség előt­t, de na­gyon szí­ve­sen meg­ten­né?
– Mau­rice Ra­vel Seherezádé-­dalai, de egy­szer úgy­is meg fo­gom csi­nál­ni. Na­gyon sze­re­tem az ope­rát, de en­gem in­kább a da­lok nyű­göz­nek le. Egy dal­ban meg le­het mu­tat­ni a kez­de­tet és a vé­get is; a dal­ban az em­ber ön­ma­ga az utol­só mor­zsá­ig.
– Gya­ko­rol nap mint nap?
– Van­nak res­tan­ci­á­im ön­ma­gam és a kül­vi­lág fe­lé. Liszt azt mond­ta, ha az em­ber egy he­tet ki­hagy, ő ér­zi meg, ha ket­tőt, már a kö­zön­sé­ge is. Mu­száj gya­ko­rol­ni.

Az élet a szín­pad

– Hi­ány­zik a szín­pad?
– Az egye­tem alatt éne­kel­tem sze­re­pe­ket és Pé­csett, utá­na a ta­ní­tás ma­radt. Na­gyon hi­ány­zik a szín­pad, de ez itt ne­kem az, min­dent el­játsz­ha­tok. Le­he­tek öreg­úr, fi­a­tal gye­rek, megvén­hedt anyó­ka, bom­bá­zó – bár­mi. A szín­pad nem pusz­tán csak az, ami­kor ki­áll az em­ber, hogy be­mu­tas­sa az ő mí­ves tu­do­má­nyát és a szép lel­két, ha­nem az élet a szín­pad – hogy is mond­ta Shakes­peare: szín­ház és az egész vi­lág és szí­nész ben­ne min­den fér­fi és nő – és a ka­ted­ra. Nem azért, mert meg­játs­­sza ma­gát az em­ber, tel­je­sen hi­te­les csak ak­kor le­het, ha őszin­te. A fel­lé­pé­sek szá­ma meg­csap­pant, mi­vel in­kább a ta­ní­tás­sal tö­rőd­tem. Egész em­bert kí­ván; az, hogy én ér­zem, én tu­dom, ke­vés: ho­gyan adom oda más­nak úgy, hogy nem avat­ko­zom a ta­nít­vány fi­zi­kai mű­kö­dé­sé­be, és nem de­kó­do­lom azo­kat a ter­mé­sze­tes fo­lya­ma­to­kat, ame­lyek­kel ő szü­le­tet­ten bír. Min­den em­ber más, más az ujj­le­nyo­ma­ta, a hang­ja, gon­do­la­ta, lel­kü­le­te, fi­zi­kai fel­épí­té­se. Mind­egyik em­bert meg kell kö­ze­lí­te­ni, nem ido­mí­ta­ni, ha­nem meg­ta­lál­ni az utat hoz­zá. Ez olyan nagy ki­hí­vás, mint egy lel­ki­pász­tor­nak egy­szer­re min­den­ki­nek pré­di­kál­ni tud­ni. Úgy be­szél­jek, úgy szól­jak, hogy gon­dol­kod­tas­sak, ins­pi­rál­jak, ve­zes­sek – de ne erő­sza­kol­jak rá sem­mit. Nem mond­ha­tom meg, hogy ő ezt így te­gye vagy úgy. Igen­is meg fo­gom az út­ját ha­tá­roz­ni, de mu­száj olyan ál­ta­lá­nos­sá­gok­ban be­szél­ni, ame­lyek el­kez­dik moz­gat­ni, és fo­gom lát­ni, mi­lyen irány­ba ha­lad; az ő éle­tét és mű­kö­dé­sét fi­gye­lem­be vé­ve csak ar­ra­fe­lé te­rel­jem, ami elő­re­vi­szi. Na­gyon ne­héz. A ze­ne al­kal­ma­zott nyel­vé­szet. A ta­nár ve­ze­ti a hang­színt, a vi­sel­ke­dést, gesz­tu­so­kat, moz­du­la­to­kat, pil­lan­tá­so­kat – ő pe­dig min­den­re re­a­gál, és köz­ben ke­re­si: ki va­gyok én? Mi esik ne­kem jól? Mi le­het az én utam? Ami­kor a ma­ga ter­mé­sze­tes­sé­gé­vel bom­lik ki, meg­csen­dül egy hang, rá­jön: „Ez va­gyok én!” On­nan­tól ha­tal­ma lesz a hang­ja és az ér­zel­mei fö­lött, és olyat mu­tat meg, amit csak akar, én pe­dig le­nyű­göz­ve ál­lok, „Hű­ha, mi lett eb­ből az ember­ből…!” Ez az egyet­len aján­dék: az ő di­cső­sé­gük és si­ke­rük. Eb­ben az eset­ben – és ez na­gyon fon­tos – na­gyobb alá­zat és alá­ren­delt­ség ninc­s. Szol­gá­lat. Nem csak a ta­nár a fon­tos. Fon­tos az ő tu­dá­sa, szak­mai rá­lá­tá­sa, de a di­cső­ség az, ami­kor a di­ák­ja el­éri a si­kert.
– Az ope­ra-éne­ke­si pá­lya élet­re szó­ló?
– Egé­szen biz­tos. Le­het, hogy a kor elő­re­ha­lad­tá­val már nem iga­zán van mi­vel, hang­gal oda­áll­nia, hi­szen az em­ber öreg­szik. Nem­csak a kül­ső hám­szö­ve­te, ha­nem a bel­ső is, jól­le­het a lé­lek az egye­dü­li kor­ta­lan, a test el­her­vad, mint egy vi­rág, és ve­le együtt a hang szép­sé­ge. Még a pil­la­nat mű­vé­sze­te is mu­lan­dó. De sze­rin­tem nem le­het ab­ba­hagy­ni so­ha, a ta­ní­tást sem le­het, az is egy élet­re szól. Ahogy az em­ber ta­nít, az a ze­nei köz­lés egy for­má­ja, ugyan­azon mű­fa­jon be­lül a lét­re­ho­zás egy má­sik fo­lya­ma­ta, ami­ben az em­ber részt vesz.
– Olyan, mint­ha ta­nár­nak szü­le­tett vol­na.
– Itt nin­cse­nek gát­lá­sa­im. Az em­ber ami­kor ki­megy a szín­pad­ra, hos­­szú idő te­lik el, amíg eze­ket a gát­lá­so­kat le­vet­kő­zi, és ha so­ká­ig nem lép fel, vis­­sza­ra­kód­nak, szo­ron­gá­sok­ká, fé­lel­mek­ké vál­nak, vél­tek­ké, va­ló­sak­ká; ezek nem hi­á­nyoz­nak.
– Hány ta­nít­ványt le­het vál­lal­ni úgy, hogy min­den­ki meg­kap­ja azt és an­­nyit, ami­re szük­sé­ge van?
– Hány gye­re­ke le­het egy anyá­nak, hogy mind úgy érez­ze, egy­for­mán sze­re­tik? Van­nak nagy­csa­lád­ok, és egyik gye­rek sem ér­zi úgy, hogy az édes­anya őt ke­vés­bé sze­ret­né, mint a test­vér­ét. Az egyik­nek min­dig több kell, míg a má­sik jól el­bí­be­lő­dik a ma­ga dol­gá­val, az­tán az édes­anya lát­ja, hogy ne­ki van most több­re szük­sé­ge. Fi­gyel­ni kell, ez ezer szín­ben meg­je­le­nő szép­ség és prob­lé­ma­kör.
– Ho­gyan tud ki­kap­cso­lód­ni?
– Tel­je­sen hét­köz­na­pi dol­gok­kal, imá­dok fü­vet nyír­ni. A ház­tar­tá­si dol­gok­ból, kény­szer­ből, ter­mé­sze­te­sen min­dent, de na­gyon sze­re­tek ol­vas­ni is, fő­leg em­be­rek­ről tör­té­ne­te­ket. Le­het tör­té­ne­ti könyv, re­gény, bár­mi. Sze­re­tem a ver­se­ket is, csak úgy. Az ön­ki­fe­je­zés­nek több­fé­le esz­kö­zét vá­lasz­tot­tam, hogy meg­pró­bál­jam ma­ga­mat a kül­vi­lág szá­má­ra meg­mu­tat­ni. Iga­zá­ból al­kot­ni sze­re­tek, az ki­kap­csol. Eb­be a fű­nyí­rás is be­le­tar­to­zik, mert az sem mind­egy, mi hogy áll, rend van ben­ne, rend és szép­ség. Sze­re­tem a ker­tün­ket, bár nem min­dig tu­dok ve­le fog­lal­koz­ni. Fát met­sze­ni – ah­hoz gon­dol­kod­ni kell, hogy mit akarsz ab­ból a va­la­mi­ből lét­re­hoz­ni, és azért te­rem­jen raj­ta vi­rág és gyü­mölcs is, mert az egy do­log, hogy én mit sze­ret­nék be­lő­le.
Barát­nőméknél van­nak lo­vak, ami­kor együtt pró­bá­lunk, na­gyon ko­moly hall­ga­tó­ság e ne­mes ál­lat­faj­ta, és jel­zik is, hogy mi tet­szik ne­kik, és mi nem.
– Mit sze­ret­nek a lo­vak?
– Imád­ják Rossinit és Schu­mannt. A 20. szá­za­di ze­né­vel kap­cso­lat­ban van­nak né­mi fenn­tar­tá­sa­ik, de a dal­la­mos ze­nét na­gyon sze­re­tik.
– Fon­tos volt, hogy a fi­ai ze­nét ta­nul­ja­nak?
– Igen, de nem akar­tam be­lő­lük di­rekt ze­nészt ne­vel­ni, in­kább azt sze­ret­tem vol­na, hogy ze­ne­sze­re­tő és -tisztelő em­be­rek­ké vál­ja­nak. Min­de­nért meg kell har­col­ni. Ami­kor elő­ször en­ged­tek ha­za az is­ko­lá­ból hét­éve­sen töb­bed­ma­gam­mal, szü­lői kí­sé­ret nél­kül, ki­hasz­nál­tam az időt, be­men­tem a ze­ne­is­ko­lá­ba – és be­irat­koz­tam. Ha­za­ér­ve me­sél­tem: „Én hol­nap­tól a ze­ne­is­ko­lá­ban zon­go­ris­ta va­gyok.” Sze­gény édes­anyám áll­kap­csa elő­ször az asz­ta­lon kop­pant, az­tán a par­ket­tán, „Mit csináltál…?” Én akar­tam így.
Az én fi­a­im, ha úgy gon­dol­ják, sa­ját sza­bad aka­rat­ból és el­ha­tá­ro­zás­ból ugyan­ezt meg­te­he­tik. Bár ze­nét mind­ket­tő ta­nul, nem akar­tam, hogy sa­ját el­kép­ze­lés nél­kül, csak azért mert mu­zsi­kus az anyu­ká­ja vagy nyel­vész az apu­ká­ja, ezt kell kö­ves­sék. A sze­mé­lyi­ség na­gyon fon­tos.
Ab­ból lesz va­la­mi, amit az em­ber akar, nem amit he­lyet­te akar­nak.

Sze­ke­res Ni­ko­let­ta