2022. december 8., csütörtök English version
Archívum  --  2010  --  9. szám - 2010. szeptember 27.  --  Katedra
Ásó, kapa… és a spak­li
Szá­mos em­ber­hez ha­son­ló­an őt is von­zot­ta gye­rek­ko­rá­ban a kincs­ke­re­sés, csak ő an­­nyi­val to­vább­ju­tott az Indi­ana Jo­nes-ra­jon­gók­nál, hogy va­ló­ban ré­gész is lett. Szak­má­ja szin­te a szen­ve­dé­lye: mi­ó­ta dip­lo­mát szer­zett, fo­lya­ma­to­san ké­pe­zi ma­gát, mert úgy ér­zi, lé­pést kell tar­ta­ni a kor­ral. Fur­csa ket­tős­ség, hi­szen mun­ká­ja a múlt ku­ta­tá­sa. Jó kér­dés, hogy ro­ha­nó vi­lá­gunk­ban hol a he­lye en­nek a szak­má­nak.
Címkék: Katedra

– Men­­nyi­re van igény a régészkedésre ma­nap­ság?
– Ami a hall­ga­tó­kat il­le­ti, ők ren­ge­te­gen je­lent­kez­nek. A mi időnk­ben a tíz­fős év­fo­lyam sok­nak szá­mí­tott, je­len­leg har­minc-negy­ven el­sős­sel in­dul a szegedi szak. Ezért is len­ne jó, ha vis­­sza­tér­het­nénk a szó­be­li fel­vé­te­liz­te­tés­hez, ahol nem azt mon­dom, hogy rög­tön ki­szúr­nánk, hogy ki­ből lesz jó szak­em­ber, de ki tud­nánk szűr­ni azo­kat, akik a ka­land­fil­mek mi­att je­lent­kez­nek ide. Ami­kor én fel­vé­te­liz­tem, az volt a bi­zott­ság el­ső kér­dé­se, hogy hány ása­tá­son vol­tam már. Ma­nap­ság tő­lünk füg­get­le­nül dől el, hogy kit ve­szünk fel. Meg­lát­juk, hogy mit hoz­nak a kö­vet­ke­ző évek, de úgy vé­lem, a mi szak­mánk­nak is jót ten­ne, ha nem a bo­lo­gnai kép­zés­ben vé­gez­nék a fi­a­ta­lok. A mai gye­re­kek­nek sem ár­ta­na, ha el­jut­ná­nak egy-­e­gy ása­tás­ra, hogy tisz­tá­ban le­gye­nek az­zal, hogy mit vál­lal­nak. A ré­gé­szet­nek nem csak a ro­man­ti­kus ol­da­la lé­te­zik – nem me­rül ki a kincs­ke­re­sés­ben. Sok­szor ke­mény fi­zi­kai mun­kát je­lent, eső­ben, tű­ző na­pon, jó és rossz idő­ben egy­aránt dol­goz­ni kell a sza­bad ég alat­t.

katedra
Wolf Má­ria
ré­gész 1955-ben szü­le­tett Mis­kol­con. Az EL­TE-n sze­rez­te meg dip­lo­má­ját 1979-ben la­tin-ré­gész sza­kon. 1984-ben véd­te meg böl­csész­dok­to­ri disszer­tá­ci­ó­ját. 1987 és 1999 kö­zött a bor­so­di föld­vár fel­tá­rá­sát ve­zet­te, 1995-ben mun­ka­tár­sa­i­val meg­szer­vez­te a hon­fog­la­lás 1100. év­for­du­ló­ja előtt tisz­tel­gő ki­ál­lí­tást. 1997-ben tér­in­for­ma­ti­kai szak­ké­pe­sí­tést, 2009-ben az SZTE BTK Medievisztikai Tan­szé­kén PhD-fokozatot szer­zett. 2008 óta az SZTE BTK Ré­gé­sze­ti Tan­szék mun­ka­tár­sa.
Fo­tó: Se­ges­vá­ri Csa­ba

– Mi­lyen a szak­ma meg­íté­lé­se Ma­gyar­or­szá­gon?
– Ket­tős. Sok­szor le­het hal­la­ni, hogy egy-­e­gy mun­ka a ré­gé­szek mi­att csú­szik, ilyen­kor mi va­gyunk a bűn­bak­ok. Ugyan­ak­kor min­den em­ber­ben ott van a kincs­ke­re­sés vá­gya, és mi­vel ezt ben­nünk lát­ják meg­tes­te­sül­ni, van el­is­mert­sé­ge a szak­mánk­nak. A friss dip­lo­má­sok­nak is van le­he­tő­sé­gük el­he­lyez­ked­ni, leg­alább­is amíg az au­tó­pá­lyák és egyéb nagy­be­ru­há­zá­sos ása­tá­sok zaj­la­nak, min­den­kép­pen.
– Az a ve­szély fe­nye­ge­ti ez­ál­tal a ré­gé­sze­tet, hogy elü­zletiesedik, vagy van po­zi­tí­vu­ma is en­nek a meg­vál­to­zott ré­gész­mun­ká­nak?
– Ter­mé­sze­te­sen van szá­mos jó ol­da­la is, pél­dá­ul a fel­tárt te­rü­le­tek és a le­le­tek szá­ma is sok­szo­ro­sa an­nak, amit ré­geb­ben ta­lál­tunk. Ez egy­részt gon­dot je­lent, fő­leg a tá­ro­lás szem­pont­já­ból, más­részt vi­szont hi­he­tet­len gaz­dag­sá­got rejt ma­gá­ban, nem­csak a hall­ga­tó­ink­nak, akik a szak­mát ta­nul­ják eköz­ben, ha­nem a nagy­kö­zön­ség szá­má­ra is. Mind­emel­lett gyak­ran szok­ták vá­dol­ni a ré­gé­sze­ket az­zal, hogy az üz­le­ti szem­pon­tot he­lye­zik elő­tér­be, de úgy gon­do­lom, ez em­ber­füg­gő. Egyéb­ként pe­dig na­gyon szi­go­rú szak­mai sza­bá­lya­ink van­nak ar­ra, hogy ho­gyan kell ki­ás­ni, do­ku­men­tál­ni a le­le­te­ket, mi­kor­ra kell le­ad­ni eze­ket a do­ku­men­tá­ci­ó­kat, vagy mi­kor­ra kér­nek je­len­tést a be­ru­há­zók. Egy­részt te­hát szak­mai, más­részt pe­dig üz­le­ti ol­dal­ról van igen ko­moly el­len­őr­zé­se a mun­kánk­nak.

Indi­ana Jo­nes és a va­ló­ság

– A Szegedi Tudomány-egye­te­men men­­nyi­re gya­kor­lat­ori­en­tált a ré­gész­kép­zés?
– Van kö­te­le­ző gya­kor­lat, és meg is kell ta­ní­ta­nunk a di­á­ko­kat bi­zo­nyos alap­ve­tő dol­gok­ra, hogy ne az el­ső ása­tá­sán de­rül­jön ki, nem tud­ja, ho­gyan kell kéz­be ven­ni egy-­e­gy szer­szá­mot. Emel­lett fel kell őket ké­szí­te­ni ar­ra is, hogy gyak­ran szo­rí­ta­ni fog­ja őket az idő, és szin­te éjt nap­pal­lá té­ve kell dol­goz­ni. Per­sze sok té­nye­ző be­fo­lyá­sol­hat­ja egy-­e­gy mun­ka hos­­szát, de azért az fon­tos, hogy a gye­re­kek tisz­tá­ban le­gye­nek ve­le: ha ki­ke­rül­nek az élet­be, ak­kor az nem ar­ról fog szól­ni, hogy be­ülünk egy gö­dör­be, és ho­mo­ko­zunk. Itt bi­zony tel­je­sí­te­ni is kell. Meg kell ta­nul­ni­uk egy­részt a do­ku­men­tá­lást, ami­nek szi­go­rú sza­bá­lyai van­nak, és azt az ügy­in­té­zést is, ami egy ása­tás­sal jár. A nagy­be­ru­há­zá­sos ása­tá­sok­nál meg van szab­va, hogy hány nap alatt kell vé­gez­ni­ük a mun­ká­val, ezért nem is ve­het­jük zo­kon a kol­lé­gák­tól, ha nem szí­ve­sen vár­ják a pá­lya­kez­dő­ket.
– Ami­kor ön volt pá­lya­kez­dő, ez ho­gyan zaj­lott?
– Ak­kor még las­sabb tem­pó­ja volt a mun­ká­nak, nyu­god­tabb kö­rül­mé­nyek kö­zött le­he­tett dol­goz­ni – per­sze ez az­zal járt, hogy nem ha­lad­tunk túl gyor­san. An­nak a mun­ka­stí­lus­nak is meg­volt az elő­nye és szép­sé­ge, a nagy­be­ru­há­zá­sos ása­tá­sok­nál vi­szont az ös­­sze­füg­gé­se­ket job­ban át le­het lát­ni. Hogy konk­rét pél­dá­val él­jek: fel le­het tár­ni egy tel­jes te­le­pü­lést vagy te­me­tőt, ami ugye ré­geb­ben rit­kán for­dult elő, mert ál­ta­lá­ban csak egy pi­ciny szeg­le­té­vel tud­tunk fog­lal­koz­ni egy-­e­gy ilyen te­rü­let­nek – ré­szint az anya­gi ke­ret szű­kös­sé­ge mi­att. A mai hall­ga­tók­nak a gyor­sabb mun­ka­tem­pó­hoz kell hoz­zá­szok­ni, fel kell nő­ni­ük eh­hez a fel­adat­hoz. Per­sze ez az idő­szak el fog múl­ni, vé­le­mé­nyem sze­rint a kö­vet­ke­ző ti­zen­öt-húsz év fog er­ről szól­ni, mert az au­tó­pá­lyák és a hoz­zá­juk tar­to­zó lé­te­sít­mé­nyek meg­épül­nek, és utá­na vis­­sza fog tér­ni a ré­gi ke­rék­vá­gás­ba a ré­gé­sze­ti mun­ka is.
– Ön­nek volt le­he­tő­sé­ge az egye­tem előtt ta­pasz­ta­la­tot sze­rez­ni?
– Egy évig dol­goz­tam a mis­kol­ci Her­man Ot­tó Mú­ze­um Ré­gé­sze­ti Osz­tá­lyán, így be­pil­lant­hat­tam a „ku­lis­­szák mö­gé”. Rak­tá­ron is dol­goz­tam, do­ku­men­tá­ci­ót vé­gez­tem, ása­tás­ra jár­tam, és nem ment el a ked­vem. Már ko­ráb­ban is ré­gész akar­tam len­ni, min­dig sze­ret­tem a tör­té­nel­met; ezt an­nak is kö­szön­he­tem, hogy na­gyon jó ta­ná­ra­im vol­tak ál­ta­lá­nos és kö­zép­is­ko­lá­ban is. Mi­vel so­ha nem vol­tam a szo­ba­tu­dós faj­ta, nem az el­mé­le­ti ré­sze von­zott a tu­do­mány­nak. Nem bán­tam meg, hogy ezt a szak­mát vá­lasz­tot­tam, mert meg tu­dom ta­lál­ni az egyen­súlyt a konk­rét gya­kor­la­ti és az el­vont el­mé­le­ti mun­ka kö­zött.
– A ta­ní­tás mel­lett ása­tá­sok­ra jut ide­je?
– Szer­ves ré­szét ké­pe­zi az éle­tem­nek, és nem is sze­ret­nék le­mon­da­ni ró­la. Hód­me­ző­vá­sár­hely mel­lett van egy ha­tal­mas ho­mok­bá­nya, ahon­nan az út­épít­ke­zé­sek­hez hasz­nál­ják fel a ho­mo­kot. Ta­valy négy hó­na­pon ke­resz­tül folyt ott egy tan­szé­ki ása­tás; je­len­leg szü­ne­tel ugyan a mun­ka – el­ső­sor­ban anya­gi okok mi­att –, de re­mél­he­tő­leg foly­ta­tód­ni fog. Több szem­pont­ból is ki­vá­ló a le­lő­hely: egy­részt nem csak egy kor­szak­ból szár­maz­nak a le­le­tek: a nép­ván­dor­lás ko­rá­ból, a bronz­kor­szak­ból, leg­több pe­dig az én ku­ta­tá­si te­rü­le­tem­ről, az Ár­pád-kor­ból. Más­részt kö­zel van Sze­ged­hez, így a hall­ga­tók­nak le­he­tő­sé­gük nyí­lik ar­ra, hogy sok időt tölt­se­nek el av­val, hogy ta­pasz­ta­la­to­kat sze­rez­ze­nek a szak­má­juk­ban. Az anyag majd a hód­me­ző­vá­sár­he­lyi mú­ze­um­ba ke­rül, ad­dig be­le­kós­tol­hat­nak az ása­tá­so­kon va­ló rész­vé­tel mel­lett a feldolgozás­ba is.

Ér­ték­vál­ság – a ja­vá­ból

– Gyak­ran ta­lál­ko­zunk az­zal a vé­le­mén­­nyel, hogy a böl­csész­tu­do­má­nyok ide­je le­járt. Ön sze­rint szük­ség van ar­ra, hogy a ré­gé­szet lé­pést tart­son a di­va­tos vagy ma­nap­ság nép­sze­rű szak­mák­kal?
– Úgy gon­do­lom, hogy egy böl­csész­nek más a fel­ada­ta, mint egy in­for­ma­ti­kus­nak vagy egy or­vos­nak. Egy szín­ház, ze­ne, iro­da­lom nél­kü­li vi­lág üres len­ne; ezek nél­kül nincs ál­ta­lá­nos mű­velt­ség – ugyan­ez a hely­zet a tör­té­ne­lem­mel is, amely­nek mi a szó leg­ne­me­sebb ér­tel­mé­ben a se­géd­tu­do­má­nya va­gyunk. Az a nép pe­dig, ame­lyik nem is­me­ri a múlt­ját, nincs tisz­tá­ban sem a jö­vő­jé­vel, sem a je­le­né­vel. Ezt az ér­ték­vál­sá­got – amely nem csak Ma­gyar­or­szág­ra jel­lem­ző – kel­le­ne meg­ol­da­nunk, utá­na tu­dunk to­vább­lép­ni.
– Ma­nap­ság egy­re ke­ve­seb­ben jár­nak mú­ze­um­ba, az em­be­rek nem szí­ve­sen szán­nak időt „egy ma­rék cse­rép­re”. A le­le­te­ket kel­l-e, és le­het-e úgy tá­lal­ni, hogy ér­de­ke­sebb le­gyen a nagy­kö­zön­ség szá­má­ra?
– Fel­gyor­sult vi­lá­gunk­ban annyi lát­ni­va­ló van, an­­nyi ké­pi in­for­má­ció ér min­ket, hogy ev­vel ne­héz ver­se­nyez­ni. Per­sze a mú­ze­u­mok pró­bál­nak lé­pést tar­ta­ni a kor­ral, itt a kü­lön­bö­ző re­konst­ruk­ci­ók­ra, ma­ket­tek­re, in­te­rak­tív rész­le­gek­re, ki­ve­tí­tők­re gon­do­lok. Ezek rend­sze­rint nép­sze­rű ré­szei szok­tak len­ni egy-­e­gy tár­lat­nak. Et­től füg­get­le­nül én úgy gon­do­lom, hogy ma­gu­kat a tár­gya­kat is meg kell néz­ni, és ez a kö­rí­tés – ami egyéb­ként rop­pant hasz­nos – ar­ra kell, hogy szol­gál­jon, hogy fel­hív­ja a fi­gyel­met az adott le­let­re. A tár­gyak sze­re­te­te igen­is hoz­zá­tar­to­zik az em­be­ri kul­tú­rá­hoz; egy szép üve­get, egy ker­tet vagy egy szob­rot el­me­gyünk és meg­néz­zük. Mi­ért ne néz­nénk meg ugyan­így egy ős­ko­ri cse­re­pet? Ezért ezt én ál­prob­lé­má­nak tar­tom, mert av­val nem ta­nít­juk meg a gye­re­ke­ket sem­mi­re, hogy min­den az „ölé­be pot­­tyan”. Az tény­leg a leg­egy­sze­rűbb, hogy le­ül­tet­jük a szá­mí­tó­gép elé, és azt mond­juk ne­ki, hogy fog­lald el ma­gad – csak nem ve­zet sem­mi­re.

ŐSZINTESÉG
Wolf Má­ria és Ré­vész Lász­ló tanszékvezető több mint húsz éve dol­goz­nak együt­t: kö­zö­sen ku­tat­ták a Bod­rog­köz te­le­pü­lés­tör­té­ne­tét, részt vet­tek az „őse­in­ket felhozád…A hon­fog­la­ló ma­gyar­ság” cí­mű ki­ál­lí­tás meg­szer­ve­zé­sé­ben, je­len­leg pe­dig együtt ta­ní­ta­nak Szegeden. „Jó mun­ka­kap­cso­la­tunk kul­csa az őszin­te­ség” – mond­ja a ta­nár­nő. „Per­sze azt is fon­tos, hogy ha­son­ló te­her­bí­rá­sú em­be­rek dol­goz­za­nak együt­t, kü­lön­ben nem len­né­nek ha­té­ko­nyak. Még­is, az is csak ak­kor mű­köd­het iga­zán, ha meg­mond­ják egy­más­nak az iga­zat. Ez sok­szor el­len­té­tek­hez ve­zet­het – a vé­gén vi­szont szak­ma­i­lag gyü­möl­csö­ző lesz a kö­zös mun­ka.”

– Gyak­ran szer­vez ki­ál­lí­tá­so­kat. Ilyen­kor men­­nyi­re tart­ja szem előtt azt, hogy a nagy­kö­zön­ség szá­má­ra is csá­bí­tó le­gyen a tárlat?
– Ez a ki­ál­lí­tás­tól függ, pél­dá­ul a szak­mai tí­pu­sú­ak­nál ál­ta­lá­ban nem a lát­vá­nyos­ság a lé­nyeg. Elég sok olyan tár­lat meg­szer­ve­zé­sé­ben vet­tem részt, ahol pél­dá­ul a gye­re­kek szem­pont­ja­it is igye­kez­tünk fi­gye­lem­be ven­ni. Tar­tot­tunk to­vább­kép­zé­se­ket pe­da­gó­gu­sok­nak, hi­szen sok­szor az ő fi­gyel­mü­ket is fon­tos fel­kel­te­ni, vagy tá­jé­koz­tat­ni őket, hogy egy-­e­gy ki­ál­lí­tá­son mit és ho­gyan ér­de­mes meg­mu­tat­ni a di­á­kok­nak. Olyat biz­tos nem le­het ren­dez­ni, ami min­den­ki­nek meg­fe­lel. Egyik leg­na­gyobb ki­ál­lí­tá­sunk a hon­fog­la­lás 1100. év­for­du­ló­já­ra ké­szült, ez Mis­kolc­tól be­jár­ta az egész vi­lá­got. Eh­hez kap­cso­ló­dó­an vol­tak mú­ze­um­pe­da­gó­gi­ai fog­lal­ko­zá­sok, amely ke­re­te­in be­lül drá­ma­já­té­ko­kat ját­szot­tunk az adott kor­ra vo­nat­ko­zó­lag a gye­re­kek­kel, vagy épp esz­köz­ké­szí­tést ta­nul­tak.
– Mi­lyen fo­gad­ta­tá­sa volt kül­föld­ön en­nek a ki­ál­lí­tás­nak?
– Ál­ta­lá­ban nagy nép­sze­rű­ség­nek ör­ven­dett, mert­hogy szin­te sem­mit nem tud­nak ró­lunk – va­ló­szí­nű­leg a nye­reg alatt puhí­tott hús­nál el­ma­radt Nyu­gat-Eu­ró­pa. Kár, hogy több ki­ál­lí­tást nem tu­dunk ki­vin­ni – ez nyil­ván pénz, de szem­lé­let kér­dé­se is. Ér­de­kes mó­don ugyan­is Nyu­ga­ton sok­kal in­kább ra­gasz­kod­nak a ko­ráb­bi, ha­gyo­má­nyos ki­ál­lí­tá­sok­hoz. Hi­á­ba pró­bál­koz­tunk ma­ket­tek­kel meg vi­se­let-re­konst­ruk­ci­ók­kal ope­rál­ni, őket a tár­gyak job­ban ér­de­kel­ték. Ta­lán egye­dül Finn­or­szág­ban ta­lál­tunk er­re nyi­tott­sá­got, ott nagy hang­súlyt fek­tet­nek a kí­sér­le­ti ré­gé­szet­re is. El­ső­sor­ban ős­ko­ri és nép­ván­dor­lás ko­ri té­má­ban foly­nak kí­sér­le­te­zé­sek. Meg­pró­bál­ják az adott kor­ból szár­ma­zó le­le­tek min­tá­já­ra a hasz­ná­la­ti tár­gya­kat meg­al­kot­ni, pél­dá­ul nem becs­lé­sek alap­ján ha­tá­roz­zák meg, hogy egy adott nyíl­nak mek­ko­ra volt a ha­tó­tá­vol­sá­ga, ha­nem rep­ro­du­kál­ják, és a gya­kor­lat­ban ki­pró­bál­ják. Ná­lunk saj­nos nem túl nép­sze­rű ága ez a ré­gé­szet­nek, de én nagy hí­ve va­gyok, hi­szen sok­kal kön­­nyebb meg­ér­te­ni pél­dá­ul, hogy ho­gyan ké­szült egy adott ke­rá­mia, vagy mi­re hasz­nál­ták, ha a gya­kor­lat­ban is­mer­ke­dik meg ve­le va­la­ki, mint­ha köny­vek­ből ol­vas­ná ki. Saj­nos an­­nyi­ra el­ide­ge­ned­tünk már a sa­ját tár­gyi kul­tú­ránk­tól és a ter­mé­szet­től is, hogy el sem tu­dunk kép­zel­ni egy olyan vi­lá­got, ahol nincs au­to­ma­ta mo­só­gép.

Meg­való­sult(?) ál­mok

– 2002-ben az ön ter­ve­zé­sé­vel nyílt meg az el­ső Ár­pád-ko­ri ré­gé­sze­ti park.
– Ez volt a nagy ál­mom és egy­ben a nagy csa­ló­dá­som is. Több mi­nisz­té­ri­um­nál is pró­bál­koz­tunk, de saj­nos nem ka­punk elég tá­mo­ga­tást ah­hoz, hogy fenn is tud­juk tar­ta­ni a lé­te­sít­ményt. A meg­nyi­tás­nál elég nagy volt a nép­sze­rű­sé­ge, de saj­nos a kar­ban­tar­tás­hoz nincs elég anya­gi fe­de­ze­tünk, anél­kül pe­dig nem megy. Pe­dig az a hely meg­fe­le­lő len­ne pél­dá­ul a kí­sér­le­ti ré­gé­szet­nek: élet­mód­tá­bo­ro­kat tar­tot­tunk is ott egy idő­ben, a gye­re­kek jur­tá­ban lak­tak, ma­guk­ra főz­tek, esz­köz­ké­szí­tést ta­nul­tak. Most kü­lön­bö­ző mes­ter­sé­ge­ket mu­ta­tunk be az egyes épü­le­tek­ben, de ka­rá­mok is van­nak, ahol ko­ra­be­li, ős­ho­nos ál­la­to­kat tar­ta­nak. A park je­len­leg is üze­mel és lá­to­gat­ha­tó, csak saj­nos nem azon a szín­vo­na­lon, ame­lyen kel­le­ne.
– Ami a nagy ál­mo­kat il­le­ti: a bor­so­di föld­vár fel­tá­rá­sát is vezette.
– Ez több mint tízéves mun­kám volt, és az egyik leg­nagy­sze­rűbb le­he­tő­ség az éle­tem­ben – há­lás va­gyok a sors­nak, hogy ez meg­ada­tott ne­kem. A bor­so­di föld­vár egy ál­lam­ala­pí­tás ko­ri me­gye­szék­hely volt. Fel­tá­rá­sa hos­­szú, ne­héz mun­ka volt, sok le­let­anyag­gal, ame­lyek rész­ben a 10., rész­ben a 11-12. szá­zad­ból szár­maz­tak. Ko­ráb­ban is a kö­zép­kor volt a ku­ta­tá­si te­rü­le­tem, de en­nek a mun­ká­nak a ha­tá­sá­ra for­dul­tam az Ár­pád-kor irá­nyá­ba. Eb­ből az idő­szak­ból vi­szony­lag ke­vés te­le­pü­lést tár­tak fel, rész­ben anya­gi okok­ból, rész­ben mert nem sza­ba­don ku­tat­ha­tó­ak a te­rü­le­tek, pél­dá­ul vá­ro­sok áll­nak raj­tuk. Je­len­leg ki­adás alatt áll a té­ma né­met nyel­vű mo­nog­ra­fi­kus fel­dol­go­zá­sa, utá­na, re­mé­lem, ma­gya­rul is si­ke­rül majd ki­ad­nunk.

Tóth Ilo­na

Bezár