Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

– Azt hiszem, hogy ez a jelenlegi kitüntetés egy gesztus mindazok részéről, akikkel együtt dolgoztam az elmúlt időszakban, hiszen a felterjesztés kezdeményezése minden bizonnyal az egyetemről származik. A továbbiakban is szeretnék megmaradni ebben a miliőben, és az egyetemért munkálkodni. Teljesen váratlanul ért ez a megtiszteltetés, olyannyira, hogy a hivatalos adományozáskor, augusztus 20-án nem is tudtam átvenni.

 

Bodosi Mihály (1940) 1964-ben szerzett általános orvosi diplomát a budapesti orvostudományi egyetemen, 1968-ban ideggyógyász, 1972-ben idegsebész, majd 1976-ban neuropatológus szakorvos képesítést. 2002-től az agyérbetegségek specialistája. 1984-2005-ig az SZTE ÁOK Idegsebészeti Klinika tanszékvezető egyetemi tanára, 1997-2000 között az orvoskar dékánhelyettese, 2005-től az SZTE Tanári Testület elnöke. 1999-től az Egészségügyi Szakképzési és Továbbképzési Tanács elnöke, 2004-től alelnöke. A Magyar Idegsebészeti Társaság elnöke 1994-ig, jelenleg vezetőségi tag, akárcsak a Magyar Ideg- és Elmeorvosok Társaságában, tagja az Eurázsiai Idegsebészeti Akadémiának, valamint sok más hazai és külföldi tudományos társaságnak. Számos kitüntetés birtokosa, így például 1999-ben Szegedért Emlékérmet, 2000-ben Batthyány-Strattmann-díjat, 2001-ben a Szegedért Alapítvány fődíját, 1994-ben és 2007-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti-keresztjét kapta meg.

 

 

– 1984-ben kerültem Szegedre, jóllehet nem gondoltam volna korábban, hogy ide vet a sors; de meg kell mondjam, hogy szerencsésnek érzem magam, hiszen nem csupán egy egyetem, hanem egy város és főleg nagyon sok barát fogadott be és fogadott el – és azt hiszem, hogy ez minden kitüntetésnél sokkal többet jelent.

A korábbi II. sz. Sebészeti Klinika talaján Idegsebészeti Klinikát hoztam létre, és olyan fiatal, lelkes munkatársakkal tudtam együtt dolgozni, akik egy része már külföldi karriert is befutott, más részük, mint tanszéki utódom, Barzó Pál is, úgy került ide, hogy hallott a tevékenységemről. A nemzetközi kapcsolatokkal megerősített szakmai fejlesztést vittem tovább, és bizonyos műtéti formáknál az országban egyedülálló tevékenységet tudtunk kialakítani. Ezzel párhuzamosan az egyetemi oktatásba is be kellett vinnünk az idegsebészetet, hogy már önálló diszciplínaként tanulhassák az orvostanhallgatók.

Szegedre történő kinevezésem után nem sokkal indult meg az új klinikai tömb nem éppen zavartalan építése, amelynek felügyeletét is el kellett lássam, minthogy a régi sebészeti klinikai osztályoknak (idegsebészet, ortopédia, traumatológia) az új otthonául tervezték az épületet.

A tudományos kutatási vonalakat részint összeköttetések révén az SZBK-val, illetve más egyetemi intézettel közösen tudtuk végigvinni. Elsősorban az agyi vérkeringési zavarok sebészetére koncentráltunk, mint például az érszűkületek, elzáródások kezelésére, ennek diagnosztikájára. Vannak olyan módszerek, amelyeket a világon az elsők között vezettünk be és alkalmaztunk. Nem hiszem, hogy van olyan tanszék, amellyel ne kerültünk volna valamilyen formában kapcsolatba, és szintén örömmel tölt el, hogy a tanszékvezetők szoros együttműködését és segítségét tudhattam magam mögött a klinikai tevékenységem során.

– A nemzetközi kapcsolatoknak mindenkor nagy jelentőséget tulajdonítottam, és ezt erősíthettem annak révén is, hogy az Európai Idegsebészeti Társaságok Szövetsége (EANS) Tréning Bizottsága tagjaként Európa legkiválóbb szakembereivel nyolc éven át együtt vehettem részt fiatal, a kontinens majd minden országából érkezett idegsebészek oktatásában, vizsgáztatásában. Ez a – ma úgy mondanák – kapcsolati tőke, valamint az a lehetőség, hogy egy nagy, az egész világra kiterjedő nemzetközi tanulmányban is részt vettem, tették lehetővé, hogy munkatársaimat könynyebben tudtam külföldi tanulmányutakhoz juttatni.

– Az utóbbi nyolc-tíz évben – természetesen a klinikai feladataim mellett – az új, eurokonform szakképzési rendszerrel foglalkoztam. Az EU-csatlakozást előkészítendő, szellemiségében is új szakképzési rendet dolgoztunk ki a Szakorvosok Európai Uniója (UEMS) ajánlásait is figyelembe véve. Az említett továbbképző EANS-kurzusok is azt célozták, hogy Európa idegsebészetét egy azonos szemléletű képzés révén tudjuk eljuttatni oda, hogy az európai állampolgárok mindenütt ugyanolyan színvonalú egészségügyi ellátást kaphassanak. A folyamatos továbbképzés rendszerét is ki kellett dolgozni, és ez olyannyira sikerült, hogy az európai országok – nyilvánvalóan némi módosítással – azt a továbbképzési jogszabályt vezették be, amelyet mi alkottunk meg. Részt vettem az uniós csatlakozási tárgyalásokon, és a szakképzés, továbbképzés anyagát én írtam meg. Örömmel töltött el, hogy a csatlakozáskor azonnal eurokonformnak elfogadott hét szakma közül öt egészségügyi terület volt, amelyet mi állítottunk össze.

Mindezek azok a munkáim, amelyekre büszke vagyok. Jó érzés, hogy a munkatársaim komoly előmenetelt tudtak elérni, így például Dóczi Tamás Pécsett tanszékvezető egyetemi tanár, Barzó Pál itt a tanszékvezető utódom, és sok kiváló főorvos került ki a klinikáról.

 

 

– Elsősorban agyi mikroérsebészettel. Ez az a terület, amelyet a korai amerikai és európai törekvésekkel egy időben, már a hatvanas évek végén kezdtünk művelni. A korábban sebészileg nem befolyásolható vérkeringési zavarok eseteiben készítettünk ér-öszszeköttetéses műtéteket abból a célból, hogy a veszélyeztetett agyi területhez vért juttassunk a halántéki verőér és egy agyfelszíni artéria érkapcsolata révén. A tapasztalat szerint a beavatkozás hosszú távon is előnyös a nagyagyféltekei vérkeringés szempontjából.

De rendszeresen végeztünk műtéteket az úgynevezett vérzéses kórképek esetében is, az agyi érzsákocskák (aneurysmák) műtéteit kezdetben csak várakozás után, később már az akut időszakban is elvégeztük. A fejlődés további lépése volt, amikor az életveszélyt hordozó érzsákocskák éren keresztüli lezárását kezdhettük szorgalmazni – a koponya megnyitása nélkül. A módszert az agyi értorzképződmények műtéteinél is alkalmazzuk.

Természetesen számos olyan feladatot is el kellett látnunk, amelyet egy regionális idegsebészeti központnak biztosítania kell: agydaganatok sebészete, funkcionális idegsebészeti beavatkozások, agyvízkeringési zavarok vagy éppen degeneratív gerincbetegségek (például porckorongsérvek) gyógykezelése. Jelentősége miatt külön kiemelném a koponya-agysérültek ellátását is.

 

 

– Eredetileg nem gondoltam, hogy idegsebész leszek. Amikor Pestre kerültem egyetemre, válogatott sportolóként a sportsebészet, sporttraumatológia vonalán gondoltam el pályafutásomat. Akkor azonban – annak ellenére, hogy díjnyertes pályamunkáim voltak, és műtéttani versenyt is nyertem – mégsem kaphattam meg a remélt álláshelyet. Cselédkönyvesként Kaposvárott találkoztam Környey István professzor úrral, aki úgy vélte, hogy a sebészi ambíciók és az ideggyógyászat szeretete az idegsebészetben ötvözhetők. Róla tudni kell, hogy a Klebelsberg Kunó által szervezett ösztöndíjak egyikének segítésével – korábbi tanszéki elődömhöz, Láng Imréhez hasonlóan – Amerikában kapott idegsebészeti kiképzést. Környey professzor tanácsára adtam be pályázatomat a pécsi Ideggyógyászati Klinikára, és lettem először neurológus, majd idegsebész. Közben természetesen agyszövettannal is kellett foglalkozzam, amely az idegsebészethez igen jó alappal szolgált, hiszen a szakma – egyebek mellett – precíz anatómiai ismereteket is kíván.

– Minden műtéti beavatkozásra nagyon jól fel kell készülni, még a jelenlegi képalkotó diagnosztikai háttér ismeretében is. A rendelkezésre álló információk alapján anatómiailag is meg kell tervezni a műtétet, átgondolva annak minden egyes lépését, és felkészülni a nem várt eseményekre. A körültekintő tervezés szüksége különösen érvényes a koponyaműtétekre, ahol adott esetben több megoldási változatot kell előzetesen kidolgozni, hogy az aktuális viszonyoknak, lehetőségeknek láttán a legjobbat tudjuk alkalmazni. Lényeges, hogy a beavatkozás során tisztában legyek azzal, hogy a testben mely mélységben mivel találkozom, mi van előlem különböző hártyákkal vagy képletekkel elfedve. Tudnom kell, mit merre és mennyire kell, illetve szabad elmozdítanom ahhoz, hogy látótérbe kerüljön a problémás rész. Épp ezért a háromdimenziós látásmód és a rajzok nekem mindig segítségemre voltak. Általában minden műtétemről a jegyzőkönyv megírásakor kis rajzot is készítek, s ekkor még egyszer átgondolom, mi az, amit csináltam, mi az, amire a későbbiekben a műtéti lelet alapján figyelni kell akár a műtét utáni időszakban, akár a későbbi ellenőrzések során.

 

ÖRÖKSÉG

Milyen üzenete lehet a mostani Szent-Györgyi-évfordulónak? „Szent-Györgyi Albert minden tekintetben példaként hozható fel. Egyrészt az a tevékenysége, amelyet mint kutatóorvos képviselt, amit a magas szintű tudományosság, az egy cél irányába való elkötelezettség, körültekintés és a lehetőségek maximális kihasználása jellemzett. Figyelemre méltó az, hogy emellett Szegedet is és a közvetlen környezetét is összefogó közéleti tevékenységet folytatott. A háború során, amikor az egyetem egy része Erdélybe visszaköltözött, Szent-Györgyi itt maradt, és a szegedi egyetem működését biztosította, megfelelő alapokat nyújtva ahhoz, hogy a háború után az intézmény egy jól működtetett rendszerbe tudott visszatérni. Nagyon fontos, hogy magyarnak és szegedinek vallotta magát. Számos olyan közéleti, politikai megnyilvánulása volt, amin el kellene gondolkodnia a maiaknak. Példája megmutatja, hogyan lehet valaki kiváló mind tudományosan, mind közéleti tevékenységében és magyarsága szempontjából is” – véli Bodosi Mihály.

 

 

– Az egyetemi tanári cím azt jelenti, hogy a professzornak az egyetemen oktatnia kell, így kötelességemnek tartottam, hogy minden egyetemi előadást magam tartsak, és magam is készítettem el hozzá az illusztrációkat. Olyan szinten próbáltam az anyagot összeállítani, hogy az megfeleljen az európai elvárásoknak is. Miután az orvosi tevékenység gyakorlatorientált, nagy hangsúlyt helyeztünk a gyakorlati oktatásra. E téren sohasem fogadtunk el hiányzást, igazolást – a pótlást viszont megköveteltük, teljesíteni az elmaradt gyakorlatot bármikor lehetett, hiszen mindenkor rendelkezésre álltunk. Miután nagy volt a betegforgalmunk és változatos a beteganyagunk, minden betegségformára számos példával tudtunk szolgálni. Alapelvünk volt, hogy mennél több beteget lát valaki, annál választékosabb lesz majd orvosi tevékenysége.

Munkatársaimat a jónak tartott szemlélet bemutatásával igyekeztem tanítani. A viziteken, a röntgenmegbeszéléseken, az egyes esetekkel kapcsolatos konzultációk alkalmával vezettem rá arra, hogy eldönthessék, mi lehet a célravezető az adott esetben, mit kell, vagy mit nem szabad tenni. A műtéteknél történő aszszisztálás további tanulási forrás volt számukra. Arra mindig ügyeltem, hogy minden beteggel egyforma gondossággal járjak el már csak azért is, mert ők a klinikáról mondanak véleményt.

 

 

– Azt hiszem, a teherbírás elsősorban tréning kérdése, persze sok minden más is szerepet játszik benne. Egyrészt én már otthon is ezt tanultam, ezt láttam; másrészt az ilyenfajta teljesítményhez a későbbiekben is megvolt a megfelelő környezet számomra. Korábban rendszeresen sportoltam, atletizáltam a családi hagyományokból következően – édesapám évtizedeken keresztül magyar magasugrócsúcs-tartó volt, Európa-rekorder, olimpikon stb., tehát nagy ember volt, mint sportoló, de én legalább ilyen nagyra értékeltem az ő orvosi tevékenységét. Mint baleseti sebész úgy tevékenykedett, hogy az valóban követésre méltó volt – és ezt a szemléletet tanultam meg tőle. Fizikálisan tehát a sportolás segített abban, hogy bármilyen terhelést el tudjak viselni, de a sport rendszerességre is késztetett, és megtanított súlyozni a dolgokat: mit szabad csinálni, és mi az, amiről le kell mondani. Szerencsésnek mondhatom magam a tekintetben is, hogy a környezetemben is mindig megvolt az igény arra, hogy előre haladjunk, hogy valóban mi legyünk a legjobbak olyan értelemben is, hogy a legjobbat tudjuk adni betegeink számára. Környey professzor úrnál például a munkatársak szinte bent éltek a klinikán. Betegekkel foglalkoztunk, tudományos tevékenységet folytattunk, sokat olvastunk, és kongresszusokra jártunk. Azt hiszem, a környezetemből mindig nagyon jó példákat kaptam, és az így elsajátított igényességet igyekeztem átadni munkatársaimnak is.

Néha eljárok baráti társasággal beszélgetni, most is sportolok, és a televízióban is szívesen nézem a sportot. Ha módom van rá, szeretek utazgatni, képzőművészeti kiállításokra járni. Sok könyvet gyűjtöttem össze, szívesen olvasok különböző nyelveken.

A szülői háttér, a tanáraim, az egyetemi miliő és a munkatársaim képezik azt a kört, aminek eredménye az, hogy mindezeket elmondhattam.