2022. december 8., csütörtök English version
Archívum  --  2010  --  5. szám - 2010. március 29.  --  Katedra
Hin­ni kell, hogy van ér­tel­me
A vi­dé­ki éle­tet és a ta­nár­sá­got vá­lasz­tot­ta az ope­ra­há­zi kar­ri­er he­lyett – 1986 óta Sze­ge­den él. Mun­ká­ját az el­telt év­ti­ze­dek alatt alá­zat­tal vé­gez­te, ok­tat­ni is azért kez­dett, hogy ő ma­ga meg­ta­nul­ja, amit még nem tud a szak­má­ban. Ta­nít­vá­nyai si­ke­ré­nek örül; ha ő kap ran­gos el­is­me­rést, azt mond­ja: ez a kol­lé­gái és az in­téz­mény si­ke­re is.
Címkék: Katedra

– Már­ci­us 15-én ve­het­te át a Ma­gyar Köz­tár­sa­ság Ezüst Ér­dem­ke­reszt­jét. Ho­gyan ér­té­ke­li ezt a dí­jat?
– Nagy meg­tisz­tel­te­tés­nek. Tu­laj­don­kép­pen vá­rat­la­nul is ért, nem gon­dol­tam vol­na, hogy ilyen el­is­me­rés­ben ré­sze­sü­lök. Sok­szor gon­do­lok ar­ra, hogy mi­ért pont én vol­tam a sze­ren­csés, mert van itt még raj­tam kí­vül szá­mos ki­vá­ló kol­lé­ga, én pe­dig sem­mi mást nem tet­tem, csak igye­kez­tem vé­gez­ni a mun­ká­mat a leg­jobb tu­dá­som sze­rint.
– Ez a mun­ka az ok­ta­tás mel­lett az elő­adó-mű­vé­szet is?
– Nem mon­da­nám, hogy elő­adó­mű­vész va­gyok, sőt, ak­kor sem tar­tot­tam ma­gam an­nak, ami­kor ki­lenc évig vol­tam a Ma­gyar Ál­la­mi Ope­ra­ház ze­ne­ka­rá­nak tag­ja. Ami­kor Sze­ged­re ke­rül­tem, ak­kor még egy ide­ig kon­cer­tez­tem, az­tán fel­hagy­tam ve­le. Ti­zen­öt évig nem áll­tam szín­pad­ra, de mos­ta­ná­ban nem tud­tam el­len­áll­ni né­hány igen ki­vá­ló kol­lé­ga fel­ké­ré­sé­nek, és vis­­sza­tér­tem. A vis­­sza­vo­nu­lás­nak sze­mé­lyes okai vol­tak: egy tra­gi­ku­san fi­a­ta­lon el­hunyt ba­rá­tom és kol­lé­gám ha­lá­la – aki­vel so­kat kon­cer­tez­tünk együtt – annyi­ra meg­vi­selt, hogy utá­na éve­kig nem áll­tam szín­pad­ra. Nem vol­tam tét­len per­sze, az el­múlt idő­sza­kot fő­leg a ta­ní­tás­nak szen­tel­tem, emel­lett gya­ko­rol­tam, gon­dol­kod­tam. Most, hogy új­ra el­kezd­tem kon­cer­tez­ni, úgy ér­zem, más­képp te­szem, mert en­nek a ti­zen­öt év­nek a – fő­leg szak­mai – ta­nul­sá­ga ben­nem van, és ez min­den­kép­pen po­zi­tív. Emel­lett klas­­szi­kus ér­te­lem­ben vett kon­cer­te­ző he­ge­dű­mű­vész so­sem le­szek, in­kább úgy mon­da­nám, hogy nem elő­adó­mű­vész va­gyok, ha­nem egy ta­nár, aki né­ha ki­áll a szín­pad­ra.

masopus Maso­pust Pé­ter
Pest­er­zsé­be­ten szü­le­tett. 1978-ban vég­zett a Liszt Fe­renc Ze­ne­mű­vé­sze­ti Fő­is­ko­lán (ma Ze­ne­mű­vé­sze­ti Egye­tem). 1977-86 kö­zött a Ma­gyar Ál­la­mi Ope­ra­ház ze­ne­ka­rá­nak volt a tag­ja, 1986 óta Sze­ge­den ta­nít, az SZTE Ze­ne­mű­vé­sze­ti Kar Vo­nós Tan­szék fő­is­ko­lai do­cen­se.
Fo­tó: Se­ges­vá­ri Csa­ba

Az Ope­rá­tól a ka­ted­rá­ig

– Ho­gyan em­lék­szik az Ope­ra­ház­ban el­töl­tött idő­re?
– Hi­he­tet­len ta­pasz­ta­lat volt szá­mom­ra, mert a ki­lenc év alat­t, amíg ott dol­goz­tam, az ope­ra­iro­da­lom nagy ré­szét el­játsz­hat­tam. En­nek az egyik ho­za­dé­ka, hogy be­épült a ta­ní­tá­som­ba, hogy a ze­nét ös­­sze­kö­töm a – jó ér­te­lem­ben vett – te­at­ra­li­tás­sal. Mert a ze­ne ugyan el­vont, de min­dig szól va­la­mi­ről, és ha az em­ber so­kat ját­szik ope­rát, ak­kor egy idő után a szín­pa­di­as­sá­got ke­re­si a ze­né­ben. Nem mint kül­ső­sé­get, ha­nem az élő em­bert, mert a ze­ne em­be­ri tar­tal­mat akar ki­fe­jez­ni.
– Mi­ért pont Sze­ged­re jött el az Ope­ra­ház­tól?
– Ez ér­de­kes kér­dés, mert két do­log volt, ami meg se for­dult a fe­jem­ben: az egyik, hogy vi­dék­re köl­töz­zek, a má­sik, hogy ta­nít­sak. An­nak el­le­né­re gon­dol­tam ezt így, hogy a ta­ní­tás ná­lunk csa­lá­di ha­gyo­mány volt, édes­apám ugyan­is – amel­lett, hogy kon­cert­mes­ter volt Pes­ten – Győr­ben ta­ní­tott a fő­is­ko­lán. Sőt, nagy­apám, Maso­pust Pé­ter egy igen nép­sze­rű ze­ne­is­ko­lát mű­köd­te­tett Pest­er­zsé­be­ten, és elég so­ká­ig fenn is tud­ta tar­ta­ni. Vé­gül édes­apám volt rám nagy ha­tás­sal ab­ban, hogy a ta­ná­ri pá­lyát vá­lasz­tot­tam. Még operi­sta ko­rom­ban el­kezd­tem ta­ní­ta­ni Győr­ben a ze­ne­mű­vé­sze­ti szak­kö­zép­is­ko­lá­ban, és ami­kor ott­hagy­tam az Ope­rát, ak­kor pe­dig Sze­ge­den is, a kon­zer­va­tó­ri­um­ban. Ak­ko­ri­ban még a fő­vá­ros­ban lak­tam, és két­fe­lé utaz­gat­tam: csak ar­ra kel­lett vi­gyáz­nom, hogy el ne té­ves­­szem a pá­lya­ud­vart. Pest­ről min­den­kép­pen el akar­tam köl­töz­ni, mert egy idő után úgy érez­tem, hogy vá­gyom a vi­dé­ki élet­re. Az, hogy vé­gül Sze­ge­det vá­lasz­tot­tam, az Szec­ső­di Fe­renc kol­lé­gá­mon, ba­rá­to­mon múlt, tő­le jött ugyan­is a fel­ké­rés, és én azon­nal el­vál­lal­tam.

Szi­gor­ból a sza­bad­ság

– Mit je­lent ön­nek a ta­ní­tás?
– Ki­lenc évig ül­tem a Ma­gyar Ál­la­mi Ope­ra­ház ze­ne­ka­rá­ban, és iga­zá­ból azért jöt­tem el, hogy be­pó­tol­jam a szak­mai hi­á­nyos­sá­ga­i­mat, utá­na­néz­zek egy-két do­log­nak; tu­laj­don­kép­pen ezért let­tem ok­ta­tó. Ki­csit más meg­fo­gal­ma­zás­ban ez an­­nyit tesz, hogy azért kezd­tem el ta­ní­ta­ni, hogy ta­nul­jak. Le­het úgy­is fog­lal­koz­ni a nö­ven­dé­kek­kel, hogy egy­sze­rű­en csak át­adom, amit tu­dok, meg úgy is, hogy köz­ben ma­gam is fej­lő­dök, mert együtt gon­dol­ko­dok ve­lük. Én az utób­bit igyek­szem meg­va­ló­sí­ta­ni, mert sze­rin­tem ez a job­bik meg­ol­dás. Ezért is gon­do­lom úgy, hogy az el­múlt ti­zen­öt év, ami­kor nem áll­tam szín­pad­ra, szel­le­mi­leg nem volt ter­mé­ket­len.
– Ta­nít­vá­nyai min­dig is si­ke­re­sek vol­tak, leg­utóbb már­ci­us ele­jén arat­tak si­kert a deb­re­ce­ni Dohnányi Er­nő Egye­te­mi Vo­nós Ka­ma­ra­ze­ne Ver­se­nyen.
– A deb­re­ce­ni ka­ma­ra­ze­nei fesz­ti­vá­lon öt­ször kap­tak a nö­ven­dé­ke­im ki­tün­te­tett ní­vó­dí­jat, ez büsz­ke­ség­gel tölt el. Az el­is­me­rés az in­téz­mény­nek is szól, hi­szen ezek a si­ke­rek nem jö­het­tek vol­na lét­re, ha a kol­lé­gá­im nem dol­goz­ná­nak olyan lel­ke­se­dés­sel, mint ahogy azt te­szik. A ta­ná­ri mun­kám­nak emel­lett na­gyon fon­tos ré­sze a ka­ma­ra­ze­ne-ok­ta­tás, min­dig is szív­ügyem­nek te­kin­tet­tem. En­nek ta­lán az az oka, hogy a Ze­ne­aka­dé­mi­án egyik igen ki­vá­ló mes­te­rem meg­is­mer­te­tett egy olyan faj­ta ze­nei szem­lé­let­tel, amely a ka­ma­ra­ze­né­ben érez­he­tő a leg­in­kább, és ame­lyet én igyek­szek to­vább­ad­ni. Ez a szem­lé­let a ze­nei ala­pos­sá­got je­len­ti. A ki­fe­je­ző ze­né­nek az erő­tel­jes­sé­ge ab­ban nyil­vá­nul meg, hogy egy ilyen struk­tu­rá­lis rend­ből, eb­ből a kér­lel­he­tet­len szi­gor­ból ho­gyan szü­le­tik meg a kor­lát­lan sza­bad­ság. Az más kér­dés, és per­sze ez a nö­ven­dé­kek­től is függ, hogy én ezt men­­nyi­re tu­dom át­ad­ni, hi­szen min­den­ki önál­ló sze­mé­lyi­ség a sa­ját adott­sá­ga­i­val, ha­bi­tu­sá­val. Van, aki rög­tön rá­érez, van, aki ké­sőbb – az ugyan­is, hogy ki men­­nyit tud eb­ből meg­va­ló­sí­ta­ni, min­den­képp in­tel­lek­tus és te­het­ség kér­dé­se. És per­sze a ko­nok­sá­gé, mert ah­hoz, hogy va­la­ki el tud­ja ezt a szem­lé­le­tet sa­já­tí­ta­ni, és be tud­ja épí­te­ni a sa­ját szak­mai te­vé­keny­sé­gé­be, ko­nok­ság és ki­tar­tás kell. Ne­kem is sok időm­be telt, míg ezt a hang­sze­ren is meg tud­tam va­ló­sí­ta­ni – és még min­dig ta­nul­nom kell, mert ez egy olyan fo­lya­mat, amely nem zá­rul le.
– A ta­nár-di­ák vi­szony ön sze­rint mi­lyen a Ze­ne­mű­vé­sze­ti Ka­ron?
– Mu­száj sze­mé­lyes kap­cso­la­tot ki­ala­kí­ta­ni, hi­szen ma­ga az ok­ta­tás sok­kal in­kább ben­ső­sé­ges jel­le­gű, mint egy több száz fős ka­ron. Per­sze van olyan, hogy egy ta­nár és egy di­ák nem jön ki jól egy­más­sal, és ilyen­kor – mint ahogy már az én pra­xi­som­ban is meg­tör­tént – eset­leg ta­nár­vál­tás tör­tén­het. Ve­lem is elő­for­dult már, hogy egy nö­ven­dé­kem­mel nem tud­tam egy hul­lám­hossz­ra ke­rül­ni, más­kor meg az, hogy egy hall­ga­tó, aki nem is ná­lam kezd­te a fő­is­ko­lás éve­it, át­kér­te ma­gát hoz­zám. Sok mú­lik a nö­ve­dék és az ok­ta­tó sze­mé­lyi­sé­gén is.

A PILLANAT
Maso­pust Pé­ter sze­rint a ze­né­lés egy­részt kín­ló­dás, mert időn­ként meg kell szen­ved­ni egy da­rab el­sa­já­tí­tá­sá­ért, vagy „be­le­jön­ni”, ami­kor hos­­szabb idő után ve­szi ke­zé­be a hang­szert. Más­részt, mint mond­ja, hi­he­tet­len öröm, fő­leg a ka­ma­ra­ze­né­lés. „Szá­mom­ra az az egyik leg­na­gyobb ér­ték, hogy az em­ber tud kama­razenél­ni” – árul­ja el. „Ben­nem ma­radt egy em­lék, hogy a kol­lé­gá­im­mal hár­man pró­bá­lunk egy da­ra­bot, és pon­to­san él ben­nem a pil­la­nat, ami­kor úgy szó­lalt meg, ahogy an­nak kel­lett, és egy­szer­re kezd­tünk el örül­ni en­nek.”

Ami­kor sza­bad a gaz­da

– Nagy­ap­ja, Maso­pust Pé­ter szin­tén he­ge­dűs volt, és har­minc­hat éven át ope­ra­há­zi tag. Az ő ha­tá­sá­ra vá­lasz­tot­ta ön is ezt a hang­szert?
– A csa­lá­di ha­gyo­mány va­ló­ban erő­sen ha­tott rám e té­ren is – sok­szor ilyen egy­sze­rű a do­log. Rá­adá­sul édes­apám­nak is az volt az ál­ma, hogy he­ge­dűs le­szek, még­sem eről­tet­te. Ami­kor lát­ta, hogy el­dön­töt­tem, ezt a pá­lyát vá­lasz­tom, per­sze na­gyon meg­örült ne­ki, de azért időn­ként meg­kér­dez­te, hogy biz­tos ezt aka­rom-e csi­nál­ni. Tisz­tá­ban volt en­nek a pá­lyá­nak a ne­héz­sé­ge­i­vel; av­val, hogy a bol­do­gu­lás ezen a pá­lyán na­gyon ne­héz, ugyan­is a sze­mé­lyes am­bí­ci­ók har­mó­ni­á­ba kell, hogy ke­rül­je­nek az em­ber sa­ját le­he­tő­sé­ge­i­vel. Ilyen szem­pont­ból sze­ren­csés va­gyok, mert úgy ér­zem, hogy itt a he­lyem, és ezért nem egy vi­dé­ki ze­ne­ta­nár­nak ér­zem ma­gam. Eb­ben az is ben­ne van, hogy sze­re­tem Sze­ge­det, és ta­szít az, hogy ez az or­szág víz­fe­jű, és min­den csak Pes­ten van. Úgy va­gyok ve­le, hogy ha kép­vi­sel va­la­mi­lyen szín­vo­na­lat a mun­kám, ak­kor örü­lök an­nak, hogy az itt van, ezért azt sem ér­zem ma­gam­ról, hogy szem­lé­le­tem­ben „vi­dé­ki­es” len­nék.
– A nagy­ap­ja és édes­ap­ja is min­ta­ként szol­gál­tak a csa­lád­ban. Ön men­­nyi­re tart­ja fon­tos­nak a pél­da­ké­pe­ket a nö­ven­dé­kei vagy sa­ját ma­ga szá­má­ra?
– Ami az elő­adó-mű­vé­sze­tet il­le­ti, nem aka­rok ha­son­má­so­kat gyár­ta­ni. Van­nak dol­gok, amik­hez nem fér két­ség, pél­dá­ul hogy ho­gyan kell le­fog­ni a hú­ro­kat, vagy a kot­tá­ban egy dal­lam ho­gyan van le­je­gyez­ve, de on­nan­tól „sza­bad a gaz­da”. Van­nak olyan mű­vé­szek, aki­ket na­gyon tisz­te­lek, és ezek nem ok­vet­le­nül he­ge­dű­sök – ilyen ér­te­lem­ben nem va­gyok szak­bar­bár. Azt nem sze­re­tem, hogy ha va­la­ki egy da­ra­bot ta­nul, ak­kor egy­foly­tá­ban a nagy he­ge­dű­sö­ket hall­gat­ja. Ez azért nem jó, mert sa­ját ma­gá­nak kell meg­fej­te­nie a da­ra­bot. Én se­gí­tek eb­ben, mert ez a dol­gom, de úgy nem fog rá­jön­ni, hogy ne­ki mit je­lent az adott da­rab, ha a nagy mű­vé­sze­ket pró­bál­ja meg utá­noz­ni. A lé­nyeg pont az len­ne, hogy a sa­ját ma­ga szá­má­ra meg­fejt­se az adott mű­vet. Most ját­szot­tunk az em­lí­tett kon­cer­ten Márffy Gab­ri­el­la kol­lé­ga­nőm­mel egy Ysaje-­darabot, ame­lyet kéz­irat­ból má­sol­ták át, nin­csen kot­ta­ki­adá­sa. Épp ezért in­nen­től nem kö­tött min­ket sem­mi, mert ne­künk kel­lett ki­ta­lál­ni, hogy az a da­rab ho­gyan han­goz­zon. Per­sze eh­hez a hoz­zá­ál­lás­hoz na­gyobb szel­le­mi be­fek­te­tés kell, mint le­utá­noz­ni egy má­sik mű­vész já­té­kát, de eb­ben van meg a már em­lí­tett sza­bad­ság. A ka­ma­ra­ze­né­re kü­lö­nö­sen igaz, hogy a szi­go­rú struk­tú­ra el­le­né­re re­a­gál­ni kell ar­ra, ahogy épp ak­kor játs­­sza a kol­lé­ga. Volt már olyan fel­lé­pé­sem, épp a kö­zel­múlt­ban, hogy egy olyan szo­ná­tát ját­szot­tunk el együt­t, melyet szin­te nem is pró­bál­tunk. Mert kon­cer­te­ző tár­sam­mal mind­ket­ten tud­tuk a da­ra­bot, és on­nan­tól kezd­ve úgy ját­szot­tuk, ahogy ne­künk ak­kor jól eset­t.
Ta­nár­ként van pél­da­ké­pem, egy mes­te­rem a Ze­ne­aka­dé­mi­á­ról. Mér­he­tet­len tu­dá­sát hi­he­tet­len tisz­te­let­tel, alá­zat­tal és áll­ha­ta­tos­ság­gal tud­ta to­vább ad­ni. Töb­ben em­lé­kez­nek rá úgy, hogy na­gyon szi­go­rú volt, mert ké­pes volt egy-­e­gy tak­tus­sal akár egy órán ke­resz­tül is fog­lal­koz­ni. Én ezt nem szi­gor­nak fog­tam fel, in­kább az előbb em­lí­tett áll­ha­ta­tos­ság szám­lá­já­ra ír­tam; úgy érez­tem, hogy amit ő tud, azt min­den áron át akar­ta ad­ni. Le­nyű­gö­ző volt, ahogy vég­te­len tü­re­lem­mel pró­bál­ta meg­ér­tet­ni ve­lünk a do­log­nak tu­laj­don­kép­pen egy­faj­ta egy­sze­rű­sé­gét, amit el­mon­da­ni kön­­nyen le­het, de ki­vi­te­lez­ni sok­kal ne­he­zebb. Az nem meg­alá­zó, ha az em­ber­nek ta­ní­ta­ni akar­nak, sőt, az szá­mom­ra a leg­na­gyobb meg­tisz­tel­te­tés, ha va­la­ki át akar­ja ne­kem ad­ni azt, amit ő tud.

Hin­ni ab­ban, hogy van ér­tel­me

– Ma­nap­ság a ko­moly­ze­ne iránt ér­dek­lő­dők szá­ma je­len­tő­sen meg­csap­pant. Ez csak a kon­cert­ter­mek kö­zön­sé­gé­vel van így, vagy a zeneművészetis hall­ga­tók­kal is?
– Nem le­het azt mon­da­ni, hogy sok­kal ke­ve­seb­ben je­lent­kez­né­nek, mint ko­ráb­ban, de a szín­vo­nal vi­szont csök­kent. Ré­gen sem volt egyen­le­tes a do­log, de ma­nap­ság ten­den­ci­á­já­ban elég szo­mo­rú a hely­zet. Tár­sa­dal­mi és po­li­ti­kai okai is van­nak az egész je­len­ség­nek, és a hely­zet vi­lág­vi­szony­lat­ban szin­te ijesz­tő. Le­het hi­báz­tat­ni pél­dá­ul a mé­di­át, de ne­kem nem az a dol­gom, hogy ítél­kez­zek. Ne­kem az a dol­gom, hogy itt ül­jek, vár­jam a nö­ven­dé­ke­ket, és hig­­gyek ab­ban, hogy van ér­tel­me. A kö­zön­ség az fo­gyat­ko­zik, bár né­hány éve, ami­kor ki­se­gí­tet­tem a sze­ge­di szim­fo­ni­ku­so­kat egy szín­há­zi elő­adás­ban, meg­le­pőd­tem, hogy te­le volt a szín­ház, és sze­ren­csé­re na­gyon sok volt az egye­te­mis­ta. Sok­szor te­hát nem is egy­ér­tel­mű a hely­zet. A Ze­ne­mű­vé­sze­ti Kar­nak egy­faj­ta kül­de­té­se is, hogy ja­vít­son a hely­ze­ten, de a vi­lág­mé­re­tű ten­den­ci­át meg­vál­toz­tat­ni Sze­ged­ről nem le­het. Per­sze a gye­rek­ko­rom­ban más volt az em­ber­ke hoz­zá­ál­lá­sa: em­lí­tet­tem, hogy nagy­apám­nak volt egy jól mű­kö­dő ma­gán-ze­ne­is­ko­lá­ja Pest­er­zsé­be­ten, ami an­nak el­le­né­re fenn tu­dott ma­rad­ni, hogy az ál­la­mi ze­ne­ok­ta­tás is ki­ter­jedt is­ko­la­há­ló­zat­tal ren­del­ke­zett, és hogy volt egy má­sik ze­ne­is­ko­la is a ke­rü­let­ben. De ak­kor az igény is na­gyobb volt er­re, mert egész egy­sze­rű­en ter­mé­sze­tes volt min­den­ki­nek, hogy be­írat­ja a gye­re­két ze­ne­is­ko­lá­ba. Ez el­len ma csak azt le­het ten­ni, hogy hi­szünk ab­ban, hogy meg­for­dul a ten­den­cia. A gö­rö­gök óta is­mert klas­­szi­kus ér­té­kek meg­be­csü­lé­se vis­­sza kell, hogy tér­jen, mert nem egy­ér­tel­mű­en az a kul­tú­ra, amit a mé­dia su­gall. Nem min­dig az lesz a sztár, aki ha­tal­mas ér­té­ket kép­vi­sel, ha­nem akit a mé­dia ki­ne­vel. Ez si­ral­mas, de sze­ren­csé­re so­kan fel­is­me­rik.
– Sza­bad­ide­jé­ben mi­lyen ze­nét hall­gat?
– Nem va­gyok kép­mu­ta­tó ilyen szem­pont­ból, fi­a­tal ko­rom­ban ter­mé­sze­te­sen én is sze­ret­tem a slá­ge­re­ket, a rock­ze­nét. Ha va­la­mi na­gyon ér­de­kel, ma­nap­ság is sze­re­tek ze­nét hall­gat­ni, de azért én ab­ban a kor­ban va­gyok már, hogy sok­szor job­ban sze­re­tem a csen­det. Ilyen­kor szo­kott édes­apám eszem­be jut­ni, ami­kor két pró­ba köz­ben ha­za­jött, én pe­dig va­la­mi ak­tu­á­lis slá­gert hall­gat­tam, és rám szólt, hogy most már le­gyen csend. Most már ér­tem, hogy mi­re gon­dol.

Tóth Ilo­na

Bezár