Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

– Örömmel látom azt, hogy ők az óra keretein kívül is, tehát nem kényszerből, hanem szívesen zenélnek közösen, és élnek azzal a lehetőséggel, amit az együttes ad. Ebben jelentős segítséget és ösztönzést kapnak a főtárgytanáruktól, Nagy Zsolttól, a rézfúvós tanszék vezetőjétől. Az ő értő közreműködése és irányítása meghatározó az együttes számára. Én ugyan kürttanár vagyok, de mivel kamarazenét is oktatok, igyekszem útmutatásaimmal segíteni őket, és nagyon szívesen foglalkozom velük. A tuba egyébként igen közel áll a kürthöz építésében, hangzásában – sokkal inkább rokon tehát vele, mint bármelyik másik rézfúvóssal. A tubások gyakran vesznek át eredetileg kürtre írt darabokat, mivel az ő hangszerükre elég kevés szólóművet írtak, de a kürtös művek tubán is egészen jól szólnak.

Az én és más kamaratanár kollégáim feladata speciálisan az, hogy a pálya ismeretében tanácsokkal lássuk el a növendékeket: eligazítsuk őket stílusismeretben, koordináljuk a játékukat, segítsük az intonáció, az együtthangzás szempontjából fontos homogenitás megteremtését, a zenei mondanivaló megformálását, illetve a zenei formák elrendezését – persze a tehetség, valamint az ahhoz hozzáadódó saját „főtárgyi” tudás tőlük ered.

 

Kecskés György 1968-ban született Kecskeméten. Tanulmányait a szegedi Tömörkény István Szakközépiskolában, majd a tanárképzőt a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem szegedi tagozatán végezte, és a debreceni tagozaton 1993-ban szerzett kürtművész és -tanári diplomát. 1993-tól a Szegedi Nemzeti Színház, 2002-től a Szegedi Szimfonikus Zenekar első kürtöse, valamint tagja volt a Pál Tamás vezette Salieri Kamarazenekarnak. Szólistaként Olaszországban, Spanyolországban, Portugáliában és Németországban is fellépett. 2000 óta a Zeneművészeti Kar óraadó oktatója: kamarazenét, kürt főtárgyat és hangszermetodikát tanít. 2005-ben a Szegedi Szimfonikus Zenekar „Az év zenészének” választotta. Fotó: S. Cs.

 

 

– Nagyon is jellemző nálunk ez a fajta kapcsolat, én főként az egyéni órákon való felkészítésben, például egy kürtös növendék tanításában élem meg. Ez egyfajta respektust, vagyis tiszteletet és megbecsülést jelent, amelyet az ember a saját szakmai múltjával, jelenével tud kivívni. Fontosnak tartom, hogy nemcsak tanítok, hanem én magam is gyakorló zenész vagyok. Sok rézfúvós kollégámmal együtt – akik szintén a Zeneművészeti Karon tanítanak és tagjai például a Szegedi Szimfonikus Zenekarnak – mi gyakorló muzsikusok nap mint nap szembesülünk azzal, hogy ne kérjünk lehetetlent a tanítványainktól, hiszen magunk is látjuk a korlátokat, és azt is, hogy ezek mennyire tágíthatók. Nem tanítok mást, mint amit magam is csinálok, és nem várok el olyat, amit én magam ne tudnék megcsinálni – mint a jó szülők, szeretnénk mi is saját példánkkal elöljárni. Nincs élesen elválasztva tehát az elmélet és a gyakorlat. Gyakran van hangverseny vagy turné, ahol saját magunk is megmérettetünk. Ez a fajta visszacsatolás pedig következetessé teszi az embert a követelmények megszabásában – mi is tudjuk, hogy a kottán túl szintén vannak dolgok…

– Nem szakbarbárokat szeretnénk nevelni, akik vagy csak etűdöket, vagy különböző versenyműveket játszanak, hanem inkább olyanokat, akik képesek gyümölcsöző, élvezhető kamarazenei produkcióra is. Az is cél, hogy ne „muszáj” legyen bejárni a kamaraórára, hanem lehetőség szerint a hallgatók foglalkozzanak a műfajjal, akár az órai kereteken túl is – ahogyan ezt az együttes példája is ragyogóan mutatja. Úgy gondolom, ez a legtöbb, ami ebből kihozható. Mint ahogyan régen is mondták, hogy „nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk” – szerintem itt ez az élet, az együttesben zenélés, hiszen a zeneművészeti főiskolát vagy zeneakadémiát végzetteknek csak néhány százaléka lép valaha is szólistaként a pódiumra. Ezért is fontos, hogy a karon a hallgatók valóban a gyakorlati élettel foglalkozzanak, és jó esetben még versenyre is menjenek. Ez túlnő az iskolai kereteken: saját erőnkre, szorgalmunkra kell hagyatkoznunk, ezt enélkül nem lehet úgy csinálni, hogy valóban értékelhető produkció szülessen.

 

MUZSIKA

A köztudatban számos közhely él a zenével kapcsolatban, amelyek igazán akkor telnek meg tartalommal, ha egy muzsikus maga vall arról, mit jelent számára a zene. „Ez olyan, mintha azt kérdeznénk a haltól, hogy mit jelent neki a víz. Azt állítani persze túlzás lenne, hogy minden pillanatomat áthatja a zene, mert az embernek vannak 'civil' dolgai is, de valóban ebben élek. Nem tudom, hogy lehet-e ezt civilként csinálni, úgy, hogy valaki zenész is, meg nem is. Az a jó szerintem, ha az ember a zenét elsősorban nem munkának tekinti. Nyilván ettől függetlenül ennek a szakmának is megvan a maga 'favágás'-oldala, amikor például már a hatvanadik alkalommal is ugyanazt a darabot kell eljátszani. De ez egy életforma – egy olyan közeg, amelyben nevelkedtem, és amelyben most is élek” – mondja Kecskés György.

 

 

– Teljesen más. Vagyok olyan szerencsés, hogy már jó néhányszor állhattam szólistaként is a közönség előtt: Portugáliában, Spanyolországban, Olaszországban játszottam Mozart-kürtversenyeket, a Szegedi Nemzeti Színház Mozart-turnéján két évben is voltam szólista, illetve az elmúlt években is felléptem ilyen minőségben az egyetem zenekarával. Ezek a tapasztalatok is abban erősítettek meg, hogy valójában az a sokkal életszerűbb, hogy az ember bekerül egy zenekarba, és nemcsak tanít, hanem a gyakorlatban is tudja kamatoztatni, amit tanult.

A zenekar egy nagy egység – az abból szerveződő kisebb együttesekben játszani jó „kirándulás”. Más képességeit mozgatja meg a zenésznek, kicsit finomabb munkát igényel, és némileg reflektorfénybe állítja az embert. A zenekarban is nagyon egymásra vagyunk utalva, de egy kamaraegyüttesben való zenélés még nagyobb odafigyelést és önállóságot kíván. Nehéz is a zenekart és a kamarazenekart ilyen szempontból szétválasztani. Az a jó ebben a szakmában, hogy mindig mást nyújt: az egyik darab gyökeresen különbözik a másiktól, ugyanígy az egyes formációkban – például rézfúvós vagy fafúvós ötösben, kisebb kamarazenekarban vagy nagyzenekarban – való játék is nagyon változatos lehet. Ezek mind eltérnek egymástól, és olyanfajta érzékenységet kívánnak, hogy az ember soha nem unhatja meg; illetve az a jó ebben a változatosságban, hogy mindig máshonnan kell közelíteni a darabokhoz.

– Úgy vélem, ez a képesség mindenkiben megvan, hasonló ugyanis a hétköznapi kapcsolatrendszerekben szükséges kompetenciákhoz: ugyanez van jelen például egy egyszerű tanár-diák viszonyban. A tanár is figyel a diákokra, vagy bármilyen más kapcsolatban megtalálhatjuk az alapvető mintákat. Ezek szükségesek és jelen vannak a zenekarokban is, csak talán még jobban és hangsúlyosabban érvényesülnek. A zenész általában érzékeny ember, és az ilyenfajta beállítódást használni és kamatoztatni kell ugyanúgy, mint a mindennapi életben – akár az intonációban, akár a hangerőben. Alkalmazkodás az életünk tehát a zenekarban is. Ugyanakkor ott is vannak különböző szerepek. Vannak, akik az első pultnál ülnek – rájuk kicsit több teher hárul, de az utolsó pultban is ugyanolyan odafigyelésre és – egy sokszor használt szó, ezért lehet, hogy kicsit meg is kopott, de – alázatra van szükség. Vagyis hiába van meg egy adott hierarchia a zenekarban, a legelsőtől a legutolsóig mindenkinek kell hogy legyen egyfajta olyan lelki hozzáállása, odafordulása, ami azt segíti elő, hogy a részek összességéből egy kerek egész hangozzon fel. Hetven szólistából nem biztos, hogy jó zenekar lesz. A szólista az az egy ember, aki kint áll a pódiumon, és játssza a versenyművét. Amikor viszont valaki egy együttesben vagy kamarazenekarban ül, akkor – ha nem is feltétlenül jó kifejezés, hogy egyenrangú partner mindenki, de – az alázatos lelki hozzáállás mindenképpen szükséges hozzá, hogy senki ne érezze sokkal nagyobbnak magát a másiknál, hanem az adott darabban ráosztott szerepét töltse be maximálisan.

 

 

– A fő inspirációt édesapámtól kaptam, aki maga is kürtölt, és konzervatóriumba is járt, valamint zenekarban is játszott, de végül más pályát választott, és nem lett profi muzsikus. Ő adta az indíttatást, de ő nem tanított. Hatévesen kezdtem el zenélni, a Kodály Zoltán által alapított kecskeméti ének-zene tagozatos iskolába jártam, ahol nagy súlyt fektettek a zeneoktatásra, s a Kodály-módszert alkalmazták. Ezután szinte maguktól jöttek az események – abszolút nem ellenkeztem ez ellen, tetszett nekem ez a pálya. Persze a kezdetekkor az ember nem látja még a nehézségeket és az eredmények mögött álló kemény munkát. Mint ahogyan egy élsportoló,  mi is lerójuk a gyakorlásban a magunk „kilométereit”. Bár nem sétagalopp ez a pálya, sem egzisztenciálisan, sem pedig az elismertség tekintetében; vannak kiemelt pillanatok, amikor az ember úgy érzi, valóban megéri a sok fáradozást és befektetést. Én szeretem.

– Nem is merült fel igazán bennem, hogy mást válasszak, de egyáltalán nem bántam meg. A kürt rendkívül sokrétű hangszer, a zenekarban betöltött szerepe is nagyon komplex. Az összes hangszercsoporttal képes „olvadni”: mind a fa-, mind a rézfúvósokkal vagy a vonósokkal. Szinte nincs olyan hangszerformáció, amiből kihagynák. Óriási szólóirodalma van, egészen a barokktól a huszadik századik igen sok művet írtak rá. Külön kiemelném, hogy olyan zeneszerző-géniusz, mint Mozart négy teljes kürtversenyművet alkotott, és ezenkívül van még néhány erre a hangszerre írott töredéke is. Egy fúvóshangszerre sem írt annyi művet, mint a kürtre. Annyira sokoldalú ez a hangszer, hogy kimeríthetetlen és kiapadhatatlan a lehetőségek tárháza.

– Tulajdonképpen én mindenkitől tudok tanulni, akit hallgatok, de természetesen voltak kiemelkedő mestereim. Az egyik Kökényessy Miklós, a nagy jelentőségű pedagógus – kürtösök generációi nevelkedtek a keze alatt. Másik mesterem, akit atyai barátomnak tekintek, Bernhardt Antal. Tőle rendkívül sok szakmai útmutatást kaptam. Ő németországi zenekarokban játszott, így egy másfajta rálátással is rendelkezik a szakmára. A szegedi éveim alatt pedig Király István tanított, aki a szimfonikus zenekar első kürtöse volt. Sokat tanulok a növendékeimtől is, ahogy hallgatom őket együttesben vagy akár egy vizsgán játszani.

 

 

– A Mozart-turnénál számomra külön megtiszteltetés volt, hogy rám gondoltak, legyek én a szólista. Úgy érzem, hogy lelki alkatommal is nagyon rokon Mozart művészete. Habár több nagy zeneszerző is írt kürtre műveket, mégis ő áll hozzám a legközelebb, ezért is nagyon szívesen játszom. Mozart nemcsak a kürtösöknél, hanem a zene más területein is nagyon jó mérce, hogy valaki hogyan játssza vagy énekli a darabjait.

– Ez abszolút így van. Ezzel kapcsolatban azt is hangsúlyoznám, hogy szerintem a zenei nevelést egészen kisgyermekkorban, az alapoknál kellene kezdeni. Nem feltétlenül profi zenészek képzésére gondolok, hanem az lenne szép, ha egyszerűen a zeneiskolák szintjén zeneileg műveltek, muzsikakedvelők lennének az emberek – ez egész életükre hatással lenne. Most persze egy ez ellen ható sajnálatos körülmény, hogy a zeneoktatás és a zeneiskolák léte bizonytalan. Kutatások bizonyították azonban a zene lélekformáló erejét, és ezek nem frázisok: a zene valóban képes jobbá tenni az embert. Illetve nemcsak a zene, hanem általában a művészeti képzés hat pozitívan az ember szociális és mentális világára – ez a felismerés egészen az ókori görögökig nyúlik vissza.

 

 

– A Szegedi Szimfonikus Zenekarban hagyomány, hogy minden évben titkos szavazással  megválasztják a muzsikusok maguk közül azt az embert, aki szerintük abban az évben a legjobb teljesítményt nyújtotta. Úgy gondolom, hogy ez a legnagyobb dolog, amikor az embert a saját kollégái tisztelik meg bizalmukkal, és azt mondják, hogy abban az évben ő volt a legjobb – bár itt nyilvánvalóan nemcsak az az évi munkát értékelik, hanem a zenekarban eltöltött idő alatt nyújtott teljesítményt. Ezzel nekem a múltam, a jelenem és a jövőm is minősítették, vagyis azt jelentette számomra, hogy látnak bennem fantáziát.

– Szeretnék hosszú távon is itt, a Zeneművészeti Karon tanítani, ehhez is fontos nekem a DLA-képzés, amelyet 2006-ban kezdtem el a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Úgy gondolom, hogy a diplomával nem zárul le az ember képzése, nem reked meg a fejlődés azon szintjén, hanem továbbra is van még mit tanulnia. Bár munka és család mellett nem egyszerű végezni ezt a képzést, mégsem érzem kényszernek, hiszen ez visszahat a pályámra, a tanításra is, és egyfajta továbblépést jelent.