Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Azon az estén tényleg úgy gondoltam, hogy senki sem nevezheti magát igazán szegedi srácnak, amíg át nem ússza a Tiszát. Arra viszont nem számítottam, hogy a borospoharak bíbortavai annyi bátorságot és büszkeséget rejtenek, hogy mindezt kétszer is megteszem. És, hogy a Szabadság úszóház őre – akinek kutyája már farkcsóválva fogadott – barátilag csak annyit mond: „Már megint maga az? Harmadjára tényleg ki kell hívnom a rendőrséget! Ez az előírás!”

Nos, ezt a történetet nem azért osztom meg veletek, hogy ti is. És nem is azért, hogy dicsvágyam csillapítsam. Csak finoman érzékeltetni szeretném, hogy az emberi genomok láthatatlan bugyraiban a többi vonalkódos csomag mellett ott van a késztetés, hogy megmártózzunk folyók, tavak, tengerek sűrűjében. Valószínű, hogy a hallgatók többsége, ha tehetné, megsimogatná buksimat, mint a nagymamák teszik azt, mikor a gyermek ugrándozva kiálltja újabb felismerését: „Csönget a csöngőjével a villamos!” Az egyik biológia szakos, kék szemű szemű lány a homlokomnál kezdené a simítást, úgy súgná fülembe: „Az idők kezdetén te is halacska voltál”. Én nem! Lehet, hogy te, de én biztosan nem! Engem a Teremtő az idők kezdetén kiharapott egy kerekded felhő közepéből, és miután, mint egy ízetlen rágó, unalmassá váltam, Poszeidón hátára köpött… Na, valószínű ennél a pontnál csókolna meg először a lány. Pedig még annyi mindent szépet elmondtam volna, mire a búvártanfolyamig eljutok, aminek a vizsgamerülésére egy defektes „kispolszkival” utaztunk a dorogi tóhoz Jani barátommal, aki most a Szegedi Úszó Egylet edzője. De tudni kell pontot tenni. Néha hármat egymás után. Ezért én azt javaslom, találja meg mindenki a saját történetét, ha folyóba akar merülni, azért, ha csókra vágyik, akkor meg azért. Aztán látogasson ki éjszaka az uszodába, és tegyen néhány tempót, megért majd sok mindent...