Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A tö­rök hó­dolt­sá­got kö­ve­tő­en a 18. szá­zad­ban ha­zánk el­nép­te­le­ne­dett te­rü­le­te­i­nek fel­tá­masz­tá­sá­ra há­rom je­len­tő­sebb hul­lám­ban te­le­pí­tet­tek be né­met­aj­kú la­kos­sá­got Ma­gyar­or­szág­ra. Ba­ra­nya vár­me­gyé­be is több al­ka­lom­mal ér­kez­tek te­le­pe­sek, Kis­jak­ab­falvára leg­in­kább az 1760–1770-es évek­ben. A be­te­le­pü­lő svá­bok szin­te ki­zá­ró­lag me­ző­gaz­da­sá­gi ter­me­lés­ből él­tek, és igen szé­les ­kö­rű ön­el­lá­tás­ra ren­dez­ked­tek be. Kis­jak­ab­fal­va a II. vi­lág­há­bo­rút meg­elő­ző­en ér­te el leg­na­gyobb lé­lek­szá­mát, hoz­zá­ve­tő­leg öt­száz fő­vel.
In­nen in­dult So­mo­gyi Ti­bor bo­rász, aki­nek kü­lön­le­ges épí­té­sze­ti meg­ol­dá­sú lát­vány­pin­cé­je Pécs bel­vá­ro­sá­ban, a Kál­vá­ria-domb lá­bá­nál hök­ken­ti meg az ar­ra já­rót. A vár­fal­ra és a Szé­che­nyi tér­re né­ző pin­ce bolt­íves, vas ka­puk­kal zárt por­tál­jai egy­szer­re ar­cha­i­ku­sak és mo­der­nis­ták. A klink­er tég­la bo­rí­tás pe­dig úgy dí­szít, hogy köz­ben ös­­sze­kö­ti a több hek­tár zöld­fe­lü­le­tet a vár­fal­lal és az ah­hoz épí­tett ut­cák­kal. Szin­tek, stí­lu­sok, ko­rok, üze­ne­tek ta­lál­koz­nak itt.
So­mo­gyi Ti­bor ki­vá­ló bo­rász, aki­ről jó­val ke­ve­seb­bet hal­la­ni, mint amen­­nyit meg­ér­de­mel. 2006-os caber­net sauvi­gnon­ja az or­szá­gos bor­ver­seny­nek te­kin­ten­dő VinAgorán arany­ér­met nyert, ami nem le­het a vé­let­len mű­ve. So­mo­gyi na­gyon szé­pen bá­nik a cir­fand­li­val, ez­zel a ha­gyo­má­nyos, az al­föl­di kövidinkához ha­son­ló sor­sú, a szo­ci­a­lis­ta nagy­üze­mek­ben meg­gya­lá­zott, ér­té­kes faj­tá­val. Vá­lasz­té­ká­ban ta­lál­ha­tók na­gyon jó ivá­sú kö­zépka­te­gó­ri­ás és ki­vá­ló beltar­talmú, gaz­dag pré­mi­um bo­rok. És hát ott van ez a kü­lön­le­ges lát­vány­pin­ce is.

El­kü­lö­nül­ve mu­lat­tak

Tu­da­tos bor­tu­ris­ta hoz­zá­ol­vas, és ki­raj­zo­ló­dik a ti­pi­ku­san ma­gyar sors: Som­o­gy­iék anyai ágon mó­do­sabb föld­mű­ves csa­lád­nak szá­mí­tot­tak, de az édes­any­ja a test­vé­ré­vel ko­rán ár­va­ság­ra ju­tott. To­vább ne­he­zí­tet­te a hely­ze­tet a vi­lág­há­bo­rú, amit mint­egy le­zár­va ki­te­le­pí­tet­ték a tel­jes ro­kon­sá­got Né­met­or­szág­ba, és ami­jük volt, más ke­zé­be ke­rült. Az édes­anyát mint né­met anya­nyel­vűt el­vit­ték málenkij ro­bot­ra ka­rá­csony más­nap­ján: ül­tek az asz­tal­nál, és vit­ték őket előbb Ba­já­ra, on­nan Orosz­or­szág­ba. Ép­pen hogy be­töl­töt­te a ti­zen­nyol­ca­dik évét, tö­ré­keny lány­ként dol­goz­tat­ták majd­nem négy évet bá­nyá­ban. Egyet­len bű­ne az volt, hogy a leg­utol­só nép­szám­lá­lás­kor né­met­aj­kú­nak val­lot­ták ma­gu­kat. Mi­re ha­za­jött, már sem­mi­jük nem volt, a ro­kon­ság ki­te­le­pít­ve, csak a kis­hú­ga meg a déd­nagy­ma­ma ma­rad­tak itt, aki­ket ki­rak­tak a pin­ce­sor­ra egy föl­des lyuk­ba lak­ni. Az üre­sen ma­radt sváb há­zak­ba hoz­ták a sze­ren­csét­len fel­vi­dé­ki ma­gya­ro­kat, köz­tük azt a fi­a­tal­em­bert, aki az­tán So­mo­gyi Ti­bor édes­ap­ja lett. A fel­vi­dé­ki­ek ha­son­ló utat jár­tak be, mint a svá­bok, csak ők más há­zá­hoz, föld­jé­hez, szer­szá­ma­i­hoz jut­hat­tak hoz­zá. So­kan kö­zü­lük kép­te­le­nek vol­tak fel­dol­goz­ni a vál­tást: az idő­seb­bek min­dig ös­­sze­cso­ma­gol­va vár­ták a te­her­au­tót.
„Apai nagy­apám a Dunaszer­da­he­lyi já­rás Ma­gyar Párt­já­nak tit­ká­ra volt, ezért mint jó ma­gyart el­sők kö­zött rak­ták va­gon­ba. Édes­apám hu­szon­négy éves volt ak­kor, alig jött ha­za a há­bo­rú­ból. ők is mó­do­sabb gaz­dák­nak szá­mí­tot­tak, a csa­lád kis­ne­me­si múlt­ja hos­­szú év­szá­zad­ok­ra ­nyúlt vis­­sza, nagy­apám já­rá­si kép­vi­se­lő­ként is erő­sen tar­tot­ta a ma­gyar­sá­gát. Eb­ben a kis fa­lu­ban telt el a gye­rek­ko­rom, ahol or­szág­út sem volt, és az is­ko­lá­ban az el­ső négy osz­tály együtt ta­nult. Egy 1956 mi­att oda szám­űzött tu­dós em­ber volt a ta­ní­tónk, aki­vel ma is tart­juk a ba­rát­sá­got a kor­kü­lönb­ség el­le­né­re. ősz­től ta­va­szig nem le­he­tett ki­men­ni a fa­lu­ból, csak sze­kér­rel vagy gu­mi­csiz­má­ban, mert tér­dig ért a sár. De ha meg­néz­zük, ezek­ből az osz­tá­lyok­ból a gye­re­kek­nek leg­alább két­har­mad ré­sze dip­lo­más lett, és meg­ma­radt a tar­tá­sa is, ami még sok­kal na­gyobb do­log. Eb­ben a zárt kö­zös­ség­ben a nem­ze­ti­sé­gi el­len­té­tek erő­tel­je­sen ben­ne él­tek, ilyen in­dít­ta­tás­sal nőt­tünk föl. Édes­anyám a má­so­dik sváb lány volt a fa­lu­ban, aki ma­gyar­hoz ment hoz­zá. Re­gényt le­het­ne ír­ni er­ről az egész­ről. A bú­csú­bá­lok­ról, ahol nem­ze­ti­ség sze­rint el­kü­lö­nül­ve mu­lat­tak a né­pek...” – me­sél­te Bo­ros Kár­oly­nak, a nem csak ne­vé­ben bo­ros, jó tol­lú kol­lé­gá­nak So­mo­gyi Ti­bor.
És most itt ülünk a lát­vány­pin­cé­ben. Gyö­nyö­rű­en fel­újí­tott, han­gu­la­tos hely, ami ko­ráb­ban va­ló­ban bor­pin­ce volt, azu­tán if­jú­sá­gi klu­bot akar­tak be­lő­le kre­ál­ni, majd a haj­lék­ta­la­nok szál­lás­he­lye lett. Az al­só szin­ten pa­lackér­le­lő és kós­to­ló­te­rem lát­ha­tó, a fel­sőn zaj­lik az élet, mert a vinotéká­ba két­per­cen­ként ér­ke­zik vá­sár­ló. Ki­vá­ló üz­let­po­li­ti­ká­ra utal, hogy a bo­rász nem ér­té­ke­sít ke­res­ke­del­mi lán­cok­nak, nem fi­zet más­nak polc­pénzt, nem ad in­do­ko­lat­lan ked­vez­ményt a multi­nak, ha­nem a ma­ga jól fel­épí­tett klub­há­ló­za­tán ke­resz­tül ad­ja el a bo­rát.

A sző­lé­szet ne­héz­ipa­ra

Ré­gi bo­rász igaz­ság, hogy a jó bor az, ami el van ad­va. A leg­jobb meg az, ami ki van fi­zet­ve. Nos, mi­u­tán a So­mo­gyi-bo­rok két­har­ma­dát in­nen vi­szik el, itt van­nak a leg­jobb bo­rok. Mi­vel lé­te­zik Sze­ged–Vil­lány-ten­gely, s mert a Sze­ge­di Tu­do­mány­egye­te­men több bor­kur­zus is mű­kö­dik, cél­sze­rű­nek lát­szik ki­ter­jesz­te­ni az ér­dek­lő­dé­sün­ket a So­mo­gyi Csa­lá­di Pin­cé­re és a má­sik fő te­vé­keny­sé­get biz­to­sí­tó kiskas­sai olt­vány­te­lep­re.
Ide és a bor­hoz, bo­rá­szat­hoz kacs­ka­rin­gós út ve­ze­tett, mert az olt­vány­ter­mesz­tés mint a sző­lé­szet ne­héz­ipa­ra szin­te élet­re szó­ló­an ta­szí­tot­ta ma­gá­tól. „A le­he­tő leg­fá­rad­sá­go­sabb mun­ka ez. Dup­la ásóny­om mé­lyen kel­lett le­ás­ni, az ol­dal­fa­lát le­ré­sel­ni, és oda is­ko­láz­tuk az olt­ványt. Lo­cso­ló­kan­ná­val hord­tam a vi­zet, bor­zasz­tó­an el­fá­rad­tam. Az­tán ős­­szel is két ásóny­omot men­tünk le, ol­dal­ról kel­lett alá­nyúl­ni. Szá­lan­ként ki­for­gat­va emel­tük ki az olt­ványt, hogy a gyö­ke­rét ne sért­sük meg.”
A tech­ni­ku­mot már Pé­csett vé­gez­te gé­pész­ként, mint oly sok bo­rász itt a tér­ség­ben. A bere­men­di ce­ment­gyár ve­zér­lő­jé­ben kez­dett, majd tu­laj­don­kép­pen egy vé­let­len foly­tán vegy­ipa­ri gé­pész tech­ni­kus­ként az or­szág leg­fi­a­ta­labb igaz­ga­tó­ja lett a vil­lányköves­di tég­la­gyár­ban, mind­ös­­sze hu­szon­há­rom éve­sen. Szor­gos em­ber­ként a meg­ke­re­sett pénzt igye­ke­zett be­fek­tet­ni, és itt jött a gye­rek­kor­ban meg­szer­zett ta­pasz­ta­lat.
A la­zu­ló szo­ci­a­liz­mus­ban nem­csak a ház­tá­ji­ban, ha­nem az úgy ne­ve­zett szak­cso­port­ban is elég nagy­ra le­he­tett nő­ni, sőt azt sem til­tot­ták, ha ma­gán­sze­mé­lyek szö­vet­ke­ze­tet ala­pí­tot­tak. A tég­la­gyá­ri ke­mény mun­ka mel­lett ilyen ala­po­kon szü­le­tett meg, majd bő­vült az olt­vány­te­lep.
Ke­vés­bé han­goz­ta­tott, ezért itt is ki­eme­len­dő tény, hogy a vi­lág sző­lő­ter­me­lé­sét egy pé­csi szü­le­té­sű sváb em­ber, Te­le­ki (Taussig) Zsig­mond men­tet­te meg az­zal, hogy a fi­lo­xé­ra­vész ide­jén negy­ven­ezer ma­gon­cot vá­lo­ga­tott le, ame­lyek al­kal­ma­sak vol­tak a csak­nem vég­ze­tes jár­vány után az új­ra­te­le­pí­tés­re. A Föld­ke­rek­sé­gen a sző­lő­te­rü­le­tek het­ven szá­za­lé­ka Te­le­ki vil­lá­nyi olt­vány­te­le­pé­ről szár­ma­zik. Ké­sőbb, már a szo­ci­a­liz­mus­ban, a vil­lá­nyi ál­la­mi gaz­da­ság is er­re sza­ko­so­dott. Ide jár­tak dol­goz­ni So­mo­gyi Ti­bor szü­lei is.

Nyak­lánc ve­nyi­gé­ből

„Ami­kor még olyan ki­csi vol­tam, hogy az asz­tal alatt ját­szot­tam, ol­tás­kor gyűj­tö­get­tem a sző­lő­ves­­sző le­hul­ló, szi­va­csos ka­ri­ká­it. Mert hát úgy ta­ní­tot­ták az ol­tást, hogy a 45 fok, ami az alany és a ne­mes ves­­sző ös­­sze­il­lesz­té­sé­hez kell, ak­kor jön ki pon­to­san, ha a ké­sé­vel ket­tőt vág az em­ber. A má­so­dik vá­gás met­s­zlap­ja, ez a be­lül la­za, szi­va­csos rész rö­pült szer­te­szét. Zsi­nór­ra fűz­tem, nyak­lán­cot ké­szí­tet­tem be­lő­le” – em­lí­ti azo­kat az idő­ket, ami­kor még nem tar­tóz­ko­dott tu­da­to­san a sző­lő­től.
Vé­gül utol­ér­te a sor­sa. Az évek hos­­szú so­rán át jól mű­kö­dő olt­vány­ter­mesz­tés egyik pil­la­nat­ról a má­sik­ra meg­akadt. Ek­kor már a vég­te­len szov­jet pi­ac­ra dol­goz­tak, aho­vá mil­lió szám szál­lí­tot­ták az olt­ványt. Az utol­só, több szá­zez­res té­telt vi­szont már nem vet­ték át. Föld­te­rü­le­tet ak­kortájt még a vil­lá­nyi tér­ség­ben is vi­szony­lag kön­­nyű volt ta­lál­ni, az olt­vány meg ott volt kéz­nél. Vis­­sza­húz­ta a sző­lő­ves­­sző az anya­föld­höz és a bor­hoz.
Egy ki­sebb kö­tet­nyi tör­té­net raj­zo­ló­dik ki. Köz­ben van idő rá­néz­ni a bo­rok­ra is. A vinoté­ka több vá­sár­ló­ja csak oda­te­le­fo­nál a szo­ká­so­sért, és be­ug­rik, vi­szi a ki­ké­szí­tett cso­ma­go­kat. Meg­le­pő mó­don a több­ség a bag in box ki­sze­re­lést vi­szi. „Fran­cia­or­szág­ban a kis­ke­res­ke­del­mi for­ga­lom­ban már több­ség­ben van a do­bo­zos bor. Ez a vá­kuum­fó­lia, ami a do­bo­zon be­lül van, a ki­fo­lya­tott bor­ral együtt zsu­go­ro­dik össze, így nincs mód ar­ra, hogy oxi­dá­lód­jék a tar­ta­lom. Nagy bo­ro­kat ter­mé­sze­te­sen pa­lack­ban tar­tunk, de a min­den­nap­ok ita­lá­hoz ki­vá­ló ki­sze­re­lés a do­boz. Mon­do­gat­ják le­né­ző­en, hogy ez zacs­kós bor, de én azt mon­dom, hogy in­kább kon­zul­tál­ja­nak a fran­ci­ák­kal.”
Ami az újí­tó ked­vet il­le­ti: a kiskas­sai bir­tok mel­lett im­már 25 hek­tár olt­vány­te­le­pet mű­köd­tet a Bé­kés me­gyei Bat­tonyán is. „Olyan te­rü­le­tet ke­res­tem, ahol ko­ráb­ban so­ha­sem volt bor­sző­lő-ter­mesz­tés. Így az olt­vá­nyok nin­cse­nek ki­té­ve a ve­szé­lyek­nek. A vi­lág sző­lé­sze­te rossz úton jár, mi­vel óri­á­si vegy­sze­res ter­he­lést al­kal­maz, ami­re egy­re erő­sö­dő kár­te­vők ad­nak fe­nye­ge­tő vá­laszt. A vi­lág mű­velt te­rü­le­te­i­nek mind­össze 3 szá­za­lé­ka a sző­lő, de ezen hasz­nál­juk el a nö­vény­vé­del­mi ke­mi­ká­li­ák 30 szá­za­lé­kát. A fran­ci­ák már tud­ják a vá­laszt, ki­vá­lo­gat­ták azt a nyolc faj­tát, ami­vel túl tud­ják él­ni az eset­le­ges ka­taszt­ró­fát, amit én mint­egy két év­ti­ze­den be­lül lá­tok be­kö­vet­kez­ni. A sző­lőt és a ta­lajt ugyan­is nem le­het a vég­te­len­sé­gig meg­ter­hel­ni, a bio­gaz­dál­ko­dás pe­dig nem tud na­gyobb te­ret kap­ni – épp a kár­te­vők, gom­bák meg­erő­sö­dé­se mi­att.”
Ez­zel a sú­lyos ta­nul­ság­gal kö­szö­nök el. In­nen Palkonyára ve­zet az út. A tó­ra né­ző dű­lő kö­ze­pén áll a So­mo­gyi Ti­bor ál­tal emel­te­tett ká­pol­na. Azt mond­ja, a ré­gi sváb fal­vak­ban min­den dű­lő­ben állt egy ke­reszt, a sző­lő­he­gyen pe­dig egy ká­pol­na. „Nem fon­tos, hogy min­den nap egy­re na­gyobb be­vé­te­lem le­gyen, hogy tud­jak köl­te­ni új tech­no­ló­gi­á­ra, au­tó­ra, ház­ra. A ré­gi­ek­re is gon­dol­ni kell, és min­de­nek előtt Is­ten­re, aki sok pró­ba­té­tel­lel, de meg­tar­tott ben­nün­ket” – csen­ge­nek fü­lem­ben a mon­da­tai.
A kis ká­pol­na ol­tá­rát egy év­ben egy­szer nyit­ják ki, Szent Ber­ta­lan éj­sza­ká­ján, ami­kor nyolc­va­nan-szá­zan vir­rasz­ta­nak itt imád­koz­va, éne­kel­ve.
A ká­pol­na anya­gát a hegy ré­gi, ro­mos épü­le­te­i­ből szed­ték ösz­­sze. A kö­vek és az em­be­rek is itt van­nak ott­hon év­szá­zad­ok óta.

Dlusztus Imre