Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A helyszín a Belvárosi mozi, amit szerintem sokan nem bántak, visszagondolva a tavalyi hangosításra a már elemeire bontott Ifjúsági Ház minden hangot elnyelő nagytermében. Ránézésre érdekes és bátor vállalkozásnak tűnt a Szegedi Jazz Napok programja, egy viszonylag zsúfolt első nap, hármas nyitókoncerttel, majd éjszakai, de még inkább hajnali  „Jam Session”, hogy másnap délelőtt fáradt tagjainkat egy mozifilm megtekintésével pihentessük az esti Parker-őrületre várva.

 

Bruno Speight gitárjával „a nyugalom szobra” volt. Fotók: Segesvári Csaba

 

 

A Tűzkő Csaba Quintet szerepeltetése ebben a műsorban igazából nem volt indokolható. Cél, hogy a mindig eladható és hallgatható világzene felvezesse a későbbi világsztárokat. Ez látszott a lassan gyülekező közönségen is. Értő, a zenét ismerő hangfogyasztók körülbelül tudták, mit várhatnak. De akkor este többet, érdekesebbet kaptak. A zenekar másik szaxofonos tagja külföldi elfoglaltsága miatt nem jöhetett Szegedre. Helyére Salamon Beáta hegedűs prímás ugrott be, aki elsősorban népzenész. Nos, ettől lett igazán más ez a koncert. A szaxofondallamok átültetése hegedűre már eleve érdekes kísérlet volt, az improvizációk azonban sokszoros pluszt adtak. Tűzkő Csaba keleti autentikus világa Salamon Beáta játékával kiteljesedett. A cimbalom, bőgő, hegedű hármas hangzásvilága szép ívet adott a tenorszaxofon játékának. A szegedi származású Tűzkő Csaba helyi hívei kiharcolták a ráadást, néhány perccel megtoldva az amúgy igen rövid felvezető bulit. Azt meg kell jegyeznem, hogy végig a két nap alatt a rendezők munkája roppant precíz volt. A fél nyolc az fél nyolc volt, két előadás között nem kellett hallgatnunk a beállás hosszú dobveréseit. Az átállás mindöszsze annyi volt, amíg a zongorát vagy a másik dobszerelést a színpadon megfelelő helyre húzták. Valahogy így kellene ezt minden fesztiválon megszervezni.

 

 

 

Sokat vártam Bill Brufordtól, és ha lehet, még annál is többet kaptam. Ez az ember már akkor dobolt, amikor én megszülettem, s olyan brit rockcsapatokban játszott, akiknek bakelitlemezeit aranyárban mérték az Ecseri úti piacon. A Yes és a King Crimson, később a Genesis mind-mind olyan progresszív irányt képviseltek, mely felnyitotta szemeimet, van zene a kőkemény rockzenén túl is. Bill ezen az estén egy briliáns tehetségű, könnyű kezű fiatal holland zongoristával érkezett. Michiel Borstlap a lehető legjobb választás volt. Ha Borstlap a zongoránál könnyű kezű, akkor Bill Bruford a dobokat szinte nem is érinti. Játéka eltér a megszokottól, dallamokat, melódiákat dobol. És ha kell, akkor feszes és intenzív.

Jó volt nézni és hallgatni, ahogyan ez a két kiváló zenész alkalmazkodott egymáshoz. Bár többnyire az ifjú zongorista kísérte a dob játékát, időről időre lehetőséget kapott, hogy bizonyítsa kivételes zongora tudását. Egy biztos, Bill Buford bármit eljátszik dobon, legyen az a legösszetettebb dallam. Fiatal barátomnak a nézőtéren csak nehezen tudtam megmagyarázni, hogy a dob nem kísérő hangszer, és Buford nem nyomja el a zongorát, ez a zene erről szól. A dobról és a zongoráról. A kölcsön versenyzongora szépen szólt, telt hangjai betöltötték a mozi nézőterét. Nagyon kellene már Szegednek egy rendes hangversenyterem, rendes hangversenyzongorával, jó akusztikával, ahol a komoly- és könnyűzene barátai rendszeresen találkozhatnának a zene világának nagyjaival.

 

 

Kicsit durva váltás, a technikusok összerakták James Taylor Hammond kütyüjét, és következett a show. A banda fellépésein láthatóan a külsőségek legalább annyira fontosak, mint a zene maga, a négy fiút nézve arra gondoltam, egy Guy Ritchie-film vagány szereplőit látom a színpadon. Aki szereti ezt a pop-, funk-, groove-, retroőrületet, bizonyára nem bánta meg, hogy késő éjszakáig a moziban maradt. James Taylor, aki a Starsky és Hutch- vagy éppen az Austin Powers-témákkal a filmvilágban is ismert, és emlegetik accid dzsessz, punk és egyéb vonalakon is, nem különösen hatott meg hírnevével. Igaz, hiányzott a vokalista, Yvonne Yanney, s így csupa zenekari kompozíciót hallhattunk. Az tény, hogy kegyetlenül odatették magukat. Nem kevés fizikai munkát fektetve a sikerbe, megtáncoltatva a nézőket és önmagukat is, mégis majdnem unalmassá váltak. Az ötödik szám után már nem tudtam lekötni magam, sablonos fordulatok zenében és a színpadon, ismétlődő gegek.  Ekkor jutott eszembe a séta. Talán ha nem estek volna nekem tíz perc szünet után, Bill Bruford után, akkor én is jobban viseltem volna ezt a fajta zenét. Így kicsit beledöngölt a székbe, kicsit fárasztott, kicsit álmosított. Ennek ellenére profi munka volt, az intenzitás előtt, amivel nyomták a fiúk, le a kalappal. És a mellettem ülő, láthatóan Hammond-hangzás-rajongó csapat lelkesedése néha még rám is átragadt. James Taylor zseni, nehézkes, „öreg” hangszerén a rockbillentyűsöket megszégyenítő tempóban és technikával játszott. Szimpatikus zenész.

 

 

Elfogult vagyok Az élet vendége című filmmel. Mint ahogyan a Csoma-legendáriummal, Szemző Tiborral és mindazzal kapcsolatban, ami ebben a filmben van. Ezért nem okozott gondot, hogy vasárnap reggel felkeljek, visszasétáljak a moziba, ne tegyek fel kérdéseket, hogy ez most miért és hogyan, csak üljek csendben, s nézzem sokadszor a képeket, hallgassam sokadszor a bennem is mélyen szunnyadó mondatokat. Talán így volt ezzel az a mintegy húsz néző, aki ugyanezt tette. A szombat esti zenei utazás után egy súlyosan filozofikus, ugyanakkor megkapóan egyszerű utazás várt ránk, Törőcsik Mari lágyan érdes mesemondásával. Másfél óra mint másfél perc. Közelebb zenéhez, vershez, Istenhez. Áldott, szép pillanatok.

„Az élet vendége”  (Csoma-legendárium) – Szemző Tibor filmje.

 

SZUBJEKTÍV

A szervezők vállalkozókedve kétségtelenül meghozta gyümölcsét. Vasárnap este Maceo Parker koncertje után nem láttam csak boldog, elégedett arcokat. Összességében ez a kicsit kifeszítettnek is nevezhető műsor bejött, zavarónak csak a műsorfüzetben tűnt. S hogy a költségvetés jelentős része a vasárnapi egycsapatos bulira ment, indokolt döntés volt. Nekem azért, régi motorosnak hiányoztak a 70-es évek helyszínei, de még jobban hiányzott a séta az éjszakai városban koncertről koncertre menet. Kíváncsian várom, hogy mivel lep meg minket 2008-ban a Privatemusic.

 

 

 

Csörgött a telefon egész vasárnap. Ismerősök, barátok hívtak, látták a tévében, hallották a rádióban, hogy Szegeden játszik Maceo Parker: „Öreg, ki ne hagyd, ha van egy kis eszed!”. Nem hagytam ki, készültem rá rendesen, még egy kora délutáni születésnapi bulit is lemondtam, hogy időben és fitten legyek a helyszínen, mert jó alaposan átgondoltam, nekem a negyedik sor közepén kell ülnöm, ahonnan már átlátom a színpadot, de Maceo még elég közel van, s a hangfalak is kellő szögben küldik felém a muzsika hangjait. Így tettem. Odaálltam időben, és az elsők között jutottam be a nézőtérre.

Kezdésre szépen megteltek a sorok, időben elkezdődhetett egy igazi, hamisítatlan amerikai show, valami olyasmi, amilyet igazából filmeken láttunk eddig. Az alapemberek bemutatása után zenére, felkonferálásra érkeztek sorban az énekesek, fúvósok, s legvégén Maceo Parker, azaz csak jött volna, ha nem cserélte volna el magát a raszta harsonással, így aztán mosolyogva nézte, miként ünnepli a közönség az ál-Parkert. Ezzel rendesen megalapozta a hangulatot.

Sokat nem írok Maceo Parkerről, mert csak jót, jót és jót tudnék írni. Pénzünkért egy majdnem háromórás műsort kaptunk, pillanatnyi pihenés, kihagyás nélkül. Az egész fel volt építve, az első pillanattól kezdve az utolsóig. És mégis mindenki, zenész, technikus, közönség a szabadság óráit élte át, a zene örömét, a tánc örömét. Parker zenészei egytől egyig profik, zenei tudásuk önmagában is kiemelkedő. Ezt azokban a percekben, amikor szólólehetőséget kaptak, be is bizonyították. Nem volt elvont, vájtfüleknek szóló, progresszív dzsessz, szórakoztató, populáris zenét halottunk, nagyon igényes előadásban. Kell-e ennél több?