Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A Trapp-napot a harmadéves testnevelés-rekreáció szakos hallgatók szervezik, akik „Rekreációs tevékenység szervezése” nevű tantárgyánál komolyan figyelembe veszik az esemény lebonyolításának eredményeit, esetleges kudarcait. Idén szerencsére utóbbival nem találkoztam, sőt, kedves emlékeket ébresztett bennem a szerda reggel.

 

 

 

Újszeged. A kilencvenes évek eleje. Vakegér Tudakozó, reggel nyolc óra. Két fél unikum. Röviden így jellemezhetném emlékeim lassú, akadozó felszínre törését. Mint Bálint fiam fogai, ahogy egyszerre igyekeznek a piros, dagadó ínyt fehéríteni. A különbség talán csak annyi, hogy én egyre szélesebb mosollyal várom az első Trapp-napom jeleneteit, míg a csecsemő általában csak nyüszög (ha létezik egyáltalán ez a szó). Szóval Molnár Jani úszó barátommal tekerünk már át a hídon, a keserű, fekete bátorságtól csak úgy nyüszít a pedál talpunk alatt. Épp odaérünk a kilenc órás kezdésre.

Kossuth Lajos sugárút. Kétezer-nyolc, langytavasz illatos, de annál szúrósabb, láthatatlan szellőrózsákkal a levegőben. Ötvenéves huszonnyolcasom pedálja nyikorog, szalajt egyet néha, ahogy távolodom a Démász épületétől magam mögött hagyva a termékalapú villamosenergia-vásárlás problematikáját. És a régi-új helyszín felé közeledve lelkem idomai lágyulnak, finomodnak lassan, a vasútállomásnál pedig már a szívem is másként ver. A Trapp-nap nekem a késő kamaszkorom ébredő, de még álmos világát jelenti. Azt a kellemet, amit reggelente a félálom nyújt az embernek, ahová oly sokszor vágyik vissza minden halandó.

 

 

Mikor a Topolya sori csarnok előterébe lépek, Marcsi néni mosolygós arca fogad. Mindig felismer. Kopaszon, szakállasan, meghízva, lefogyva. Pedig már tíz éve annak, hogy én e falak közt. Tíz év. Marcsi néninek, a kedves gondnoknak röviden vázolom az elmúlt időszakot, majd engedem, hogy magával ragadjon a nyüzsgés. Huszonéves fiatalokon Trapp-napos póló és jelmez; az évfolyamok bemutatkozásához öltöztek be a résztvevők. A napot ugyanis performance- jellegű táncos, zenés fellépéssel kezdik a hallgatók. Minden csapat egy-egy témát kapott, és azt kell megeleveníteniük Először a második évfolyam repíti vissza a nézőket az őskorba, ahol Bán Sándor „őstanár” úr nagy csatában marad alul egy apró „ősaszszonnyal”. Ezután a tanítók és sportkommunikátorok mutatnak be egy boszorkányégetést. Kicsit sajnálom a koreográfiát, na nem szakmailag, hanem mert éppen Cziberéné Gizi néni, a tanszék egyik legnagyobb szívű oktatója játszotta a boszorkány szerepét, és, mint azt tudjuk, a jó boszorkákat sohasem égetik meg. (Kár, hogy nem kérték ki az én véleményemet is. Nekem még a Ságváriban volt egy fizikatanárnőm, aki a pokolgépes átköltésem miatt – miszerint „Neked csak egy marad: tanárok szemében szálka vagy” – rögtön az igazgatóhoz küldött, igazolván ezzel átköltésem valóságát… Na de ezt hagyjuk.). Az első évfolyamosok a Reneszánsz Évéhez idomuló (lehet, hogy tudtak pályázni is?) egyfelvonásosukban a lovagi tornák világát manifesztálták a jelenben. Sokat röhögtem. A harmadik évfolyamosok előadása volt talán a leglátványosabb. Vadnyugatot varázsoltak a parkettára, két tanárra, Fritz Péterre és Schaub Gábornéra osztva a főszerepeket. A rekreációsok egy roma család „táncos” útját mesélték el a pekingi olimpia nyitóünnepségére. A végzősök pedig megmutatták, hogy néz majd ki egy gimnasztikaóra a robotok korában.

 

 

A nap fő eseménye a csapatok közötti vetélkedő volt, melynek szüneteit különböző fellépők színesítették.

Láthattunk capoierát, táncshow-t Kecskemétről, tűzzsonglőrt és kontaktlabdaművészt. A vetélkedő feladatai nem szűkölködtek a kreativitásban. A hagyományos sor- és csapatversenyek mellett volt testfestés (ahonnan én csak a lányokat hiányoltam a modellek közül), tömegkiütő, és megtudhattuk azt is, hogy egy 80X40 centis stepplépcsőre (bölcsészeknek: ez az aerobik egyik segédeszköze, az aerobik pedig ritmusos gimnasztikai formagyakorlatok sora zenére) felfér akár 15 (!) ember is. A nap főeseménye előtt Varga Tamás olimpiai és világbajnok vízilabdázóval, a Szeged Beton játékosával beszélgetett Katona Zsolt főiskolai adjunktus.

Majd eljött a várva várt pillanat: az elsőévesek felavatása. Amíg az ebédhez a bográcsban rotyogott a gulyás, addig a negyedévesek kivezényelték az elsősöket az udvarra. Először megtanították őket köszönni, majd pedig az új tudás hevét tűzoltófecskendővel csillapították. Ezután pedig lapos kúszás következett a salakon, koszos fólián és bukfenc (bocsánat, tanár úr: gurulóátfordulás előre) a távolugrógödör homokjában. Végül a kifáradt gólyák éhségüket fogkrémes-chilis palacsintával csillapíthatták, hogy aztán újult erővel kergethessék a karámból kiszabadult kakasokat a focipályán, Alsóvároson, Röszkén (én minden állatvédőnek befogtam a szemét, szóval nyugi, fiúk).

A Trapp-napon a fiatalokat nézve megértem, hogy mi az, amiért annyira jó volt tesisnek lenni. Nincs még egy szak, ahol az évfolyamok ennyire ismerik egymást. Nincs még egy ekkora közösség az egyetemen. És ennyi gyönyörű lány sincs egy helyen. Van, ami nem változik… Csak most nem mentem le az esti buliba.