„Tízéves koromig úsztam és kosárlabdáztam, majd elindultam egy mezeifutó-versenyen, ami után forgószélszerűen ragadott magával a futás szépsége és értelme. Ekkoriban még jellemzően hosszú távokon és többpróba-versenyeken indultam, később a gimnáziumban a nagy távkeresés eredményeképpen vált fő távommá a nyolcszáz és az ezerötszáz méter” – kezdi meg emlékezetében a kirándulást a bonyhádi leányzó.
 |
Kapeller Adrienn a Felső Tisza parton edz. Fotó: Segesvári Csaba
|
Adrienn fejlődése tizenöt éves korától több oldalról is biztosítva volt. Edzéseit az atlétika nemes értelemben vett megszállottja, Scheidler Géza irányította, és edzőpartnerei főképp fiúk voltak. Középiskolája, a bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium ideális terepet biztosított a felkészüléshez, mert az iskola sportudvara az atlétika szinte minden ágára alkalmas, valamint a tanárok nagy segítséget nyújtottak abban, hogy a tanulást az edzésmunkával összeegyeztesse.
Adri közel tíz évig futott a Bonyhádi Atlétikai Club színeiben, minden versenyén – legyen az területi, kvalifikációs, ranglista vagy országos – a fő hajtóerő az egyéni csúcs megdöntése volt, függetlenül a helyezéstől. Nyolcszáz méteren 2:22:39, míg ezerötszázon 4:53:21 a legjobbja. 2006-ban, a sikeres felvételi után koordinátái megváltoztak (értsd: költözés Szegedre), s lett a szebb napokat látott, kilencvenéves Szegedi VSE, azon belül is Kelemen Béla edző igazolt sportolója.
Írásunk főszereplője nemsokára szembesült azzal a nyugtalanító és szomorú ténnyel, hogy egy tizennégy ezres Tolna megyei kisvárosban jobb feltételek mellett dolgozhatnak az atléták – különösen a futók –, mint a csongrádi megyeszékhelyen. Bonyhádon egy szabadtéri kétszáz méteres kör alakú rekortán pálya áll rendelkezésre, és hamarosan átadnak egy fedett atlétikai csarnokot, futókörrel és hatsávos futópályával. Ezzel szemben Szeged egy száz méteres rekortán pályát tud felmutatni. Igaz, van salakos futópálya a Felső Tisza parton – sőt még a SZVSE-pályán is –, de az télen használhatatlan, nyáron betonkemény, enyhébb időben pedig túl puha vagy saras. Ám az atléták nem kényesek, és panaszkodni is csak ritkán szoktak, egy a futóberkekben ismert mondás a lelki táplálékuk: a futáshoz csak egy jó sportcipő kell.
Adri anno heti ötöt edzett, ma már örül, ha három edzésre el tud jutni, mert a hetedik-nyolcadik szemeszter vízválasztó a jogon, meglehetősen sokat kell tanulni. Az esetlegesen elmulasztott edzéseket öt kilométeres Tisza-parti futással vagy egy hídkörrel, külön a társaktól szokta pótolni. Kelemen Bélát elhivatott, felkészült szakembernek ismerte meg, de a csoportjában csak sprinterek vannak, s ehhez a „repesztő” edzésmódszerhez kell alkalmazkodnia, ami kezdetben nehéz volt. A kis probléma oka: a középtávfutóknak távolabbról kell megközelíteni a főszámot ellentétben a sprinterekkel, akik alulról építkeznek (egy egyszerű példával illusztrálva: egy 100 méteren induló síkfutó 30, 60 vagy 80, 120, 150 méteres sprinteket nyom ki edzésen).
„Már középiskolás éveim kezdetén kacsingattam az SZTE felé, mindig érdeklődő kíváncsisággal lapoztam fel a Szegedi Egyetemet. Nagyon szeretem Szegedet, az egyetemet, és a tanulmányaim is elképzeléseim szerint alakulnak, mert a sportösztöndíj pályázatba egy 4,3-as és egy 4,4-es félévi átlagot írhattam be. Különösen a munkajog érdekel, szívesen lennék majd egy cég vagy egy vállalat jogásza” – zárja le a beszélgetést a jogászpalánta.
Dlusztus T. Imre